Az ejtőernyősök sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult a kiváló fegyverzet, ugyanis több gyalogsági fegyvert is az ejtőernyősök kérésére fejlesztettek ki, amiket később átvett a hadsereg is.

Az első jelentős fejlesztés, amit a különleges egységek kérésére fejlesztettek ki, az az MP40-es géppisztoly volt. A fegyver egyrészt nagy tűzerőt biztosított, másrészt a kialakítása során ügyeltek a gyárthatóságra is, aminek következtében a fegyverből több mint egymilliót állítottak elő, és a Heer is rendszeresítette.

A másik fegyver, ami az ejtőernyősök nevéhez fűződik, az FG42-es öntöltő puska. Ebből a fegyverből ugyan viszonylag keveset gyártottak, és 1943-ban használtál először, aminek következtében csak az ejtőernyősöknek jutott belőle, viszont sokan a ma is használt gépkarabélyok felé tett első lépések közé sorolják, vagyis nagy előrelépést jelentett.

A háború késői szakaszában a Fallschirmjäger hadosztályok jellemző fegyvere lett az MG42-es géppuska. Ezt a fegyvert ugyan nem az ejtőernyősök kérésére fejlesztették ki, viszont az ejtőernyős egységek több géppuskát kaptak az átlagos gyalogos egységeknél: míg egy átlagos gyalogos raj 1 géppuskát kapott, addig az ejtőernyős rajok '43-tól kezdve 2 géppuskát kaptak, aminek következtében nagyobb tűzerejük volt, mint az átlagos gyalogos egységeknek. A géppuskák nagyobb száma a géppisztolyokkal és az FG42-esekkel együtt az ejtőernyősöknek komoly tűzerőt adott.

A Fallschirmjägerek sikerei leginkább azon múltak, hogy bármelyik ország számára képtelenség, hogy minden célpontot fedezzenek légitámadásokkal szemben. Ennek következtében a légi szállítású csapatok a meglepetés erejével támadva legalább átmenetileg helyi erőfölénybe kerülhettek.

Az 1940-41-es műveleteknél a fő ejtőernyőtípus az RZ16 volt, aminek a teherbírása 85 kiló volt. A teherbírás következtében a fegyvereket külön konténerekben dobták le.

A szél hatásának minimalizálása és a kevesebb levegőben töltött idő érdekében a Fallschirmjägerek alacsony magasságról ugrottak ki. Egy másodperces intervallumokban ugrottak ki a szállító gépekből, aminek következtében egymástól 15 méterre landoltak.

A krétai csata után új ejtőernyőket és dobási módszereket vezettek be: innentől kezdve a katonák a fegyverükkel együtt ugrottak, aminek következtében az ejtőernyősök sebezhetősége az ugrás után csökkent.

A földet érés után az ejtőernyősök első céljai az ellenséges légvédelmi ágyúk voltak. Az azoktól való megszabadulás elősegítette a következő hullámok szállítását. További fő célpontok a repülőterek megtámadása esetén az irányítótorony, a rádiós szoba és a telefonközpont voltak. Azokkal a kezükben az ejtőernyősök segíthették a következő repülős egységeket a céljaikra irányítani.

Hidak támadása esetén is fontos volt a légvédelem elnyomása, de még fontosabb volt a vezetékek a robbanó töltetekhez tartozó vezetékek elvágása, ami után el is távolították a robbanóanyagot, hogy véletlenül se robbanjanak fel. Ezek után a még élő ellenséges gyalogságot iktatták ki, majd az aknavetőket a látótávolságon belüli ellenséges tüzérségi egységekre irányították. Egyidejűleg úttorlaszokat állítottak fel, hogy késleltessék vagy inkább megállítsák az ellentámadásokat. Mivel az ejtőernyősök mélyen ellenséges területen voltak, ezért ellentámadások mindkét oldalról jöhettek, aminek következtében a hidakat mindkét oldalról el kellett foglalni.

Mivel a Fallschirmjägereket arra tanították, hogy védelemben az utolsó emberig tartsák az elfoglalt objektumokat, amíg a felmentő sereg meg nem érkezik, ezért a háború későbbi szakaszában gyorsan telepíthető véderőként alkalmazták őket az ellenséges támadások megállítására. Ebben a feladatkörben is jól szerepeltek, és többször is feltartóztatták az előrenyomuló ellenséges csapatokat.

Az ejtőernyősök egyik sikeres korai akciója volt, hogy a Heer 22.Luftlande-Division-ja, átrepülve a védekező holland csapatok felett, 1940 május 10-én részben elfoglalta Rotterdamot. A művelet azért volt szükséges, mert gyorsan ki akarták ütni Hollandiát a háborúból, amihez az előtt le kellett győzni, hogy a francia-belga erősítések odaérjenek. A város azért volt fontos célpont, hogy Hollandia lerohanásához elfoglalják a város szívében a Maas felett futó hidakat.

A művelet különlegességét az adta, hogy a támadó erőt úszó repülőgépekkel tették ki, a Maasra leszállva. A kitett erőknek az volt a feladatuk, hogy a hidak környékén erős védekező állásokat alakítsanak ki. Mivel nem számíthattak arra, hogy ez a 120 fős kezdeti erő sokáig kitart, ezért erősítésként két szakaszt ledobtak a Feyenoord stadionba, hogy csatlakozzanak a hidakat védő egységekhez. A hidakat védő egységek ellen a holland 39. Gyalogos Ezred két százada kísérelt meg ellentámadásokat, sikertelenül.

A műveletnek az is része volt, hogy elfoglalták a város déli peremén lévő Waarhaven repülőteret. Itt a védelmet két század a holland 1. Hadosztályból jelentette, amihez később csatlakozott egy harmadik is. A holland haditengerészet hajókat küldött fel a folyón, hogy lőjék az ejtőernyősöket, a hajókkal viszont elbánt a Luftwaffe. Az elfoglalt repülőtéren további erősítéséket kaptak a németek, és estére a város déli részének nagy része az övék volt.

Az egyik legfontosabb akció, amit az ejtőernyősök végrehajtottak, az az Eben Emael erőd bevétele és az erőd közelében lévő hidak elfoglalása volt. Ez az akció megnyitotta az utat az 1940 májusában nyugat felé támadó erőknek Belgium belsejébe, ami jelentős mértékben hozzájárult a Harmadik Birodalom gyors győzelméhez. Ezen akciók azért voltak fontosak, mert ha a belgák felrobbantották volna a hidakat és a hidak környékét, a világ legerősebb erődjének tartott Eben Emaelből tűz alatt tarthatták volna a németeket, ami a Wehrmacht „B” Hadseregcsoportját hetekig megállíthatta volna, lehetőséget adva az ellenségnek állásai megerősítésére.

Legelőször 5 óra 19 perckor a „Beton” osztag landolt Vroenhovennél, ahol a hídon a Maastricht-Brüsszel út ment keresztül. A csatorna nyugati oldalán landolva kevés problémájuk akadt, mivel az ellenség rossz irányba ásta be magát. Schacht 5 óra 30 perckor rádión megüzente, hogy a küldetés sikeres volt.

Északra Veldwezeltnél a Maastricht-Antwerpen utat tartó hídnál a „Stahl” osztag landolt 5 óra 24 perckor, és a történet hasonló volt. Cannenál viszont rosszul alakultak a dolgok, mivel a korábbi műveletek miatt a védőket riadóztatták, és sikerült felrobbantaniuk a hidat.

Az Eben Emael erőd bevétele kezdetben nem a tervek szerint haladt, mivel a parancsnokot szállító vitorlázógép túl korán ért földet. Mivel több megfelelő képesítésű ember is volt a „Granit” csoportban, ezért a parancsnokságot Witzig átvette. A Fallschirmjägerek a földet érés után a terv szerint megtámadták az erőd ágyúit és géppuskáit, amit egy új technológiával, a kommulatív töltetekkel kiütöttek. A „Granit” harccsoport fél óra alatt kiütötte a betonkupolákat és egyéb építményeket. Az erőd személyzete másnap megadta magát, ami az elfoglalt hidakkal együtt utat biztosított a német erőknek Belgium belsejébe.

Az ejtőernyősök legnagyobb méretű csatája a krétai ütközet volt. A krétai hadművelet folyamán a német erők 22 ezer ember bevetésével kiűzték a szigeten többszörös létszámfölényben, összesen 56 ezer emberrel rendelkező ellenséges erőket a történelem legelső levegőből kivitelezett inváziójában.

1941. május 20-án a Kurt Student tábornok parancsnoksága alá tartozó ejtőernyősök elkezdték Kréta szigetének elfoglalását. A műveletnek két célja volt: egyrészt, hogy közel-keleti műveletekhez bázist szerezzenek, másrészt, hogy megakadályozzák, hogy az angolok a sziget repülőtereit használva bombázzák a romániai olajvidékeket.

Az inváziónak három szakaszban kellett bekövetkeznie. Az első szakaszban a malmei repülőteret és a caneai kikötőt kellett elfoglalni, amiből az utóbbi azért kellett, mivel egyedül ott lehetett nehéz felszerelést kirakodni. A második szakaszban, délután a retimói és a heraklioni repteret kellett elfoglalni, aminek az volt a célja, hogy további repülőtereket szerezzenek a fő erőkifejtéshez, és megosszák a védekező csapatokat. A harmadik szakaszban repülőgépeket használva hegyivadászokat kellett a szigetre juttatni a leginkább bebiztosított repülőtéren keresztül.

A támadás a tervek szerint a malmei reptér ellen kezdődött. A németek az első fázisban komoly problémába ütköztek: az erős légvédelmi tűz miatt sok ejtőernyőst idő előtt ledobtak, aminek következtében jelentős részük ellenséges állásokra esett. A túlélőknek problémát jelentett a konténerekben ledobott fegyverek megtalálása a kedvezőtlen terep miatt. A második fázisban ugyanilyen problémába ütköztek. Mivel a túlerőben lévő brit erők kevés ellentámadást indítottak, a ledobott erőknek sikerült nagyobb egységekké szerveződniük Malmetól nyugatra, és részben elfoglalták a repülőteret, ahol kitartottak az erősítés megérkezéséig a harmadik fázisban. Május 25-ére a harcnak lényegében vége volt, és a brit erőket kiürítették a szigetről.

A Fallschirmjägerek egyik nagyobb hírre szert tevő akciója a Primosole-híd visszaszerzésre volt 1943 júliusában. Ez a csata azért tett szert nagyobb hírnévre, mert mindkét oldal légi szállítású (elit) egységeket vette be a harcban. Az ütközetben a szicíliai tengelyhatalmi erők megerősítésére odaküldött Fallschirmjägerek legyőzték a Primosole-hidat elfoglaló brit paratroopereket, és átmenetileg visszafoglalták a hidat.

Az angolok a hidat 14-én hajnalban foglalták el ejtőernyősökkel. Néhány órával korábban egy német ejtőernyős géppuskás század állásokat alakított ki a hídtól délre. Nem sokkal a britek földet érése után elkezdtek tüzelni az ellenséges állásokra. A hídtól északra Franz Stangenberg, az 1. Ejtőernyős hadosztály egyik tisztje hamar rájött, hogy mi történik, és gyorsan cselekedett. Minden embert összefogott, és Erich Fassl híradós századával együtt megtámadta a híd közelében lévő angol állásokat. Habár létszámhátrányban voltak, Fassl és Stangenberg emberei nagyobb tűzerőre számíthattak a közelben lévő Flak üteg miatt. Schmidt géppuskás századának támadása a britek ellen további zavart okozott azok körében. A rosszul működő rádiók és a lőszerhiány megakadályozta, hogy az angolok jól védekezzenek, és szürkületkor visszavonultak a híd északi végéről. Egy órával később az angolok úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a „Johnny II' állásra, felhagyva a híd déli végét is. Egy órával később az angolok kapcsolatot létesítettek az előretörő angol negyedik 4. harckocsibrigáddal, ami után az ejtőernyősöket evakuálták.

A Fallschirjägerek valószínűleg legnagyobb jelentőségű akciója a Fekete Hadművelet volt 1943 szeptemberében, amikor foglyul ejtették az átállni készülő olasz hadsereg parancsokságát. Ez megakadályozta az olaszországi front összeomlását, mivel az olasz erők nem álltak át, aminek következtében a Wehrmacht lefegyverezhette őket. Ez önmagában igazolta a különleges erők létjogosultságát, ugyanis az 500 fős alkulat lefegyverezte a 600 ezres olasz hadsereget. Az akció nélkül a szövetséges erők akár már '43-ban túlhaladhattak volna Olaszországon, és német határt ostromolhatták volna, aminek következtében a Fekete Hadművelet jelentősen befolyásolta a háború menetét, mivel az előbbiekkel szemben a német erők Közép-Olaszországban, védelemre előnyös terepen állíthatták meg az ellenség előrenyomulását.

1943 szeptemberében már hírek jártak az OKW-ban arról, hogy Olaszország hamarosan átáll. A német félelmek szeptember 8-án igazolódtak be, amikor az újonnan alakult olasz kormány bejelentette az átállást. Az új olasz kormány elmenekült, és az olasz hadsereg harcot kezdett a németek ellen. Az előre kidolgozott vészhelyzeti terveknek megfelelően a 2. ejtőernyős hadosztály benyomult Rómába, és ellenőrzése alá vette várost.

30 kilométerrel odébb az olasz hadsereg főparancsokságán az olasz vezérkar továbbra is utasításokat adott a német csapatok elleni műveletekhez. Látva az olaszok szerveződésének veszélyét, az OKW parancsot adott Studentnek, hogy fogja el az olasz főparancsokságot.

Szeptember 9-ének reggelén az a 2. Ejtőernyős hadosztály négy századával a fedélzetén felszállt 50 darab Ju-52-es szállító gép. A sikeres leszállásom után a Fallschirmjägerek tűzharcba bocsátkoztak a védőkkel. A támadó erő parancsnokának, Walter Gericke-nek sikerült az olasz főparancsnoksággal kapcsolatot létesítenie, és megállapodtak egy tűzszünetben, ami biztosította, hogy az olasz erők nem vesznek részt többé a háborúban.

A Fallschirmjägerek egyik különleges művelete Mussolini kiszabadítása volt. Miután letartóztatták 1943. július 26-án, Mussolinit először Ponza szigetére, majd a Gran Sasso hegycsúcs fennsíkjára vitték, ahol egy hotelben szállásolták el. Megfelelő hírszerzési munka alapján a németek kiderítették, hogy Mussolinit hol tartják fogva és kidolgozták a kiszabadítását.

A Ducet a Hotel Camp Imperatore-ban tartották fogva. A terv az volt, hogy a hotelt egy ejtőernyős század vitorlázó repülőgépekkel megrohamozza, miközben két másik század és a zászlóalj parancsoksága a hotelhez vezető kötélpálya-állomást veszi birtokba.

Szeptember 12-én hajnali 3 órakor a járműkonvoj a 2. és 3. századból elindult a Gran Sasso felé vezető útra. Délután 2 órakor a konvoj elérte Assergit, ahol egy előretolt egység megszerezte a kötélpálya-állomást, aminek védőit gond nélkül lefegyverezték. Egy órával korábban, 1 óra 5 perckor felszálltak az első vitorlázórepülők, amiket hamar követett a többi is. 2 óra 3 perckor az első vitorlázórepülők leváltak a vontatógépekről a céltól 3 kilométerre. A műveletnek pillanatok alatt vége volt. A vitorlázógépek hangtalanul érkeztek meg, az ejtőernyősöket a megérkezésükig nem érzékelték. Az olasz őrök egy része megpróbált ellenállni, de egy a hotel bejáratához közel leszálló egység túlterhelte őket. A művelet összes vesztesége 3 sérült volt. Egy olasz tiszt tűzszünetre utasította az embereit, miközben egy csoport ejtőernyős meghatározta Mussolini helyét.

Miközben az olaszokat lefegyverezték, az akció vezetője, Mors megérkezett a kötélpályán keresztül. Nemsokára egy Flieser Fi 156-os repülő landolt, ami magával vitte Mussolinit.

Az ejtőernyősök egyik leghíresebb csatája a Monte Cassino-i ütközet volt, ami során a német erők 123 napig feltartották a támadó ellenséges erőket. A csata a mai napig példát állít a katonák elé bátorság és kitartás terén. A Monte Cassino-i csatát 4 ütközetre lehet felosztani, amelyek közül a harmadiknál az 1. ejtőernyős hadosztály tartotta a frontot.

A szétlőtt házak és egyéb épületek kiváló védelmi állásokat jelentettek, ami mellett a házaknak nagy pincéi voltak, amiket az ejtőernyősök bombabiztos óvóhelyekké alakítottak. Az ellenség megállításához ilyen körülmények között kevésbé voltak szükségesek a nehézfegyverek, akár egész századokat megállított egyetlen géppuska vagy mesterlövész tüze.

A Cassino elleni harmadik támadás 1944. március 15-én, nehéz légi és tüzérségi bombázás után kezdődött. Északról egy új-zélandi zászlóalj és egy indiai zászlóalj támadta Cassinót, bár hamar megállították azokat a kráterek és a Fallschirmjägerek reagálása. A várostól nyugatra két indiai zászlóalj túljutott a német vonalakon, és elért két magas pontot a Monostor Hegyen (a 436-os és a 202-es pontot), miközben erős harcok dúltak a 193-as ponton, ami a német ellenállás központját, a Hotel Continentalt uralta. A csata hamar kis összecsapások sorozatává változott a Fallschirmjägerek előnyére. Az ellenállási csomópontjaikat csak koordinált támadások sorozatával lehetett legyőzni, amire az indiaiak és az új-zélandiak nem voltak képesek. A 436 és a 202-es ponton harcoló indiaiakat elszigetelték, bár a brit nemzetközösségi erők a várostól délre valamennyit előrenyomultak.

A 1. ejtőernyős hadosztály kiváló volt a német doktrína másik elemében is, az ellentámadásban. A védekező német erőket felmentették ez ellentámadással, és sikerült megerősíteni őket, majd a harc kis összecsapások sorozatává vált ismét. Március 24-én az új-zélandi és az indiai erők kiürítették a 436-os és 202-es pontot, véget téve a harmadik cassinói csatának.

(Olvasónktól)

- Soldiers from the Sky: A comparison of German and US Airborne Doctrinal Development During World War II

- Squadron/signal publications: Fallschirmjäger in Action

- Osprey Publishing: German Airborne Divisions