A heroizmus öntudatot és büszkeséget gerjeszt, a hősök tettei beépülnek az államalakulat keretei közé, példát mutatnak a következő generációknak. A hősök valójában sosem halnak meg, hiszen beszélünk róluk, emlékezünk rájuk. A nagy nemzeti pantheonban foglalnak helyet, és minket is heroikus tettekre sarkallnak. Olyan forrás ez, melyből a történelem kezdete óta táplálkoznak, különösen vész esetén. Természetes állapot az, amikor eleink tetteihez akarunk felnőni, mi is bizonyítani akarjuk azt, hogy méltóak vagyunk a hősök csarnokához, cselekedjünk az élet bármely frontján.

A kontinuitáshoz természetesen elengedhetetlen egy olyan egészséges társadalom is, amely képes arra, hogy hősöket termeljen ki magából. Ez történelmi idő függvényében egy abszolút tág keret, hiszen beszéljünk akár Leonidász spártai harcosairól, vagy éppen az egri várvédőkről, tett és eredmény ugyanaz. A hősiességnek, a hősies életszemléletnek persze – ahogy maga világ is állandóan változik – több arca van. Hős nem csak abból lehet, aki fegyverrel esik el egy csatamezőn. Aki ellenáll a terjeszkedő liberális világrend mocskának, aki, dacára a formálódó tech-diktatúrának, kimondja az igazságot, már önmagában értéket mutat és követendő példát nyújt a következő generációnak. A 21. századi fehér, keresztény civilizációnak pedig még sosem volt annyira szüksége hősökre, vagy éppen „mindennapi hősökre”, mint most, amikor a legnagyobb hiány van belőlük. Talán így lehetett egy csapásra ellenállási szimbólum abból a sportolóhölgyből, aki egyszerűen csak annyit tett, hogy nem volt hajlandó letérdelni a himnusz alatt, megőrizve ezzel országa méltóságát. Önmagában ez magától értetődő és természetes kellene hogy legyen, s (nem kicsinyítve ezzel a hölgy bátor tettét!) szomorú, hogy ott tart a világunk, hogy már a „himnuszra le nem térdelés” is forradalmi, hősies cselekedetnek számít (sajnos üröm az örömben, hogy a BLM-es pólót felvette, és közvetlenül a himnusz előtt sajnos ő is letérdelt, csak a himnusz alatt nem). A „progresszív világ” persze egy emberként esett neki szegény Samantha Leshnak-Murphy-nek, a világhódítók által leuralt „negyedik hatalmi ágként” is nevezett média pedig másodpercek alatt képes démonizálni, deheroizálni és negatív kontextusba helyezni akárkit, akit valamilyen oknál fogva kipécéz magának.

De mit, egészen pontosan kiket állít követendő példaként, mintaként ez a progresszív világ? Nem is olyan régen egy jó ismerősömmel beszélgettünk a BLM-ről és úgy általában a nyugati világ válságáról. Alaposan kiveséztük azokat a pontokat, amelyek mentén megállapítható egy civilizáció hanyatlása (erkölcsi normák teljes felfordulása, „értéksemlegesség” és állandó relativizálás, az őshonos népesség folyamatos fogyása stb-stb.) A heroizmus és a hősies életszemlélet mentén én pedig – okulva a George Floyd-esetből – most már ide sorolom azt is, hogy egy adott kultúrkör milyen hősöket, hősképeket tud kitermelni magából.

Amíg Murphy-t a „haladók” ellenséges céltáblává tették, addig drogos bűnözőket, fosztogatókat, senkit és semmit nem tisztelő majomhordákat dicsőítenek, emelnek piedesztálra. Ez az, amire annyira büszkék? Ezt tudják felmutatni? Egy általuk „forradalomnak” nevezett szimpla randalírozás jelképének pedig egy olyan „mártírt” választottak, aki korábban minden gond nélkül fegyvert fogott terhes nők hasához, lopott, drogozott.

Az anarchista csőcseléknél természetesen mindig veszélyesebbek azok, akik a láthatatlan szálakat szövik. A négerekkel és a velük kollaboráló, áruló fehérekkel ellentétben ők ugyanis nagyon jól tudják, mit miért tesznek, mi célból erodálják a világunkat. A George Floyd temetésén bohóckodó tömeg láttán pedig joggal gondolhatják: tervük gyümölcse végre beért. Ideje lenne elrontani az örömüket…

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info