Az első fejezetet 2002 és 2006 közé teszem. Az Erzsébet híd lezárásával született meg Magyarországon a nemzeti érzelmű civil ellenállás, az első olyan megmozdulás, amely nem volt felülről irányított, azaz nem egy párt birkanyája követte el - vezényszóra. Ők amúgy sem tudnának ilyesmit véghezvinni.

A második fejezet, amikor a szkepticizmusból felébredve 2006 őszén megostromoltuk a Televíziót. Innen datálódik a modern kori nemzeti ellenállás történetének második fejezete.

Nem, feleim, nem az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésétől. Ugyanis az első és a második Kossuth téri tüntetés elején már-már úgy látszott, hogy semmi sem fog történni zászlólengetésen és szónoklatok meghallgatásán kívül. Aztán szerencsére elszakadt a cérna. Bátran kijelenthetjük: ha nincs az ostrom, akkor ma nincs erős Jobbik, nincs nemzeti média, Gárda és Betyársereg. De ami ennél is fontosabb: ha nincs tévéostrom, akkor Magyarország népe tovább aludt volna kényelmesen. A kamerák által élőben mutatott erőszakos cselekmények mind a hatalmat, mind a lakosság egy tekintélyes részét ráébresztették arra, hogy igen, lehet másképp is tüntetni. Lehet több egy tüntetés zászlólengetésnél. Ráébresztették – elsősorban Budapest egy részét – hogy civilként joga van fellázadni az ellen, hogy a képébe hazudnak, majd mindezt úgy közlik vele, hogy nyíltan megalázzák, a hatalom saját emelvényéről húgyoz a választók szájába.

A tévéostrom után már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Tudjuk ezt mi is, és tudja a mindenkori kormány is. Akármennyire is jól felszerelték izraeli eszközökkel a karhatalmat, többé már nem lehet nyíltan a magyarság szájába köpni, nem lehet a szemébe hazudni és elcsalni egy választást.

De vajon tényleg nem lehet? Nem csak egy radikális mítoszról van itt szó, amely szerint a tévéostrom a politikai elit számára is meghúzott egy határt, hogy meddig mehet el a nép megalázásában, kifosztásában? De igen! Ismerjük be, minden megváltozott az ominózus éjszaka után, és semmi sem változott.

Már az elején feltűnt, hogy az ostrom másnapján ugyanúgy folytatódott az élet, mint azelőtt. A nyugdíjasok ugyanúgy sétáltatták kutyájukat, a közértben ugyanúgy megvették a magyarok a mérgezett paprikát vagy a lejárt szavatosságú sajtot. Estére borult csak lángba Budapest, hogy másnap reggel minden kezdődjön előröl. Hazánk legbátrabb ifjait akkor fejezte le a hatalom (Blaha Lujza téri csata, Köztársaság tér, Nyugati, Körút – az ostrom másnapján és harmadnapján, emlékszünk?). Október 23. után pedig világossá vált: itt háború zajlik, kérem szépen. És a magyar lakosság döntő többsége visszavonult kényelmes foteljeibe és Orbán-beszédek elemzésére, illetve a kivárásra rendezkedett be.

Mi, akik még harcolni akartunk, egyre kevesebben maradtunk és tény, ezzel párhuzamosan egyre több lumpenelem jelent meg az utcai csatákat kiváltó tüntetéseinken. Aztán 2008 folyamán már elkezdett behalni, hogy 2009-ben végképp elmaradjon a nagy utcai csaták ideje. Igen, kellett ehhez a hatalom szigorúsága, elnyomó jellege, a jól felszerelt és velünk szemben gyűlöletet tanúsító rendőrség. Volt még néhány látványos akció (Gárda-tüntetés, buzifelvonulás szétverése), és ezzel nagyjából véget is ért az, ami másként is alakulhatott volna.

Mik is voltak az első céljaink? A többség Gyurcsány lemondását követelte, de ahogy Orbán habozott és telt az idő, egyre inkább megerősödtek a valódi rendszerváltást követelő hangok, hogy az áldemokratikus köztársaságot valami másra lecserélni kívánók egyre gyarapodó számát ne is említsük. És nem értük el a minimális célkitűzést sem. Gyurcsány maradt és vígan szétlopta az országot, miközben a Fidesz ehhez semmittevésével és az önkormányzatokban megszerzett hatalmával nyugodtan asszisztált.

A tévéostrom másnapján azt hittem, hogy végre itt egy új világ kezdődik. Visszajön Orbán, aki még erősebben fog a nemzet érdekében kormányozni és örökre kiütjük a nyeregből a komcsikat. Naiv voltam. Ugyanúgy naiv voltam akkor is, mikor kockáztatva sok mindent, ahogy oly sokan, tovább harcoltam az egyre inkább arcnélkülivé váló rezsim ellen. Igaza volt T.-nek: az utcai harc reménytelen helyzetére már 2007-ben, de legkésőbb 2008-ban fel kellett volna figyeljünk. Viszont: mi mást tudtunk volna tenni?

Változtatott valamit tehát a tévéostrom nemzetünk helyzetén? Gyakorlatias kérdéseket tekintve: igen. Mint már írtam, van Jobbik és Gárda, erősebb a HVIM, van Betyársereg. Van nemzeti médiánk és zenekaraink is egyre kiválóbbakat alkotnak. Magyarán: saját iparunk lett. Nemzeti radikális iparág. Ebben pedig megjelennek a tőkések, és lassan, de biztosan ugyanúgy feltagozódik a radikális tábor fentiekre és lentiekre, mint maga a magyar társadalom egésze. Vonzerő lettünk, és sajnos nemcsak a gimis fiatalok szemében tűnik már felettébb vonzónak a nemzeti romantikára épülő harci morál megjelenítése, hanem a levitézlett, a globalizáció hazai kiépítésében jeleskedő egykori pártpolitikusoknak is egyre kézenfekvőbbnek tűnik, hogy nekik itt szavuk van és okíthatnak minket.

Tágabb értelemben válaszolva: nem, nem változtatott meg semmit a tévéostrom. Talán nem lehet hazugsággal országgyűlési választásokat nyerni? Dehogynem, a helyzet csak annyiban különbözik, hogy Orbánék tudatosan nem mondtak semmi konkrétumot a kampányban, ne legyen mit számon kérni rajtuk.

Változott valamit a magyar társadalom az elmúlt négy évben? Dehogy! Ugyanúgy aláírta Orbánék biankó csekkjét, ahogy elhitte Gyurcsánynak az adócsökkentést vagy Lendvainak a gázáremelést. Az ok mindkét esetben ugyanaz: a realitásokat félretéve azt támogatni, akikre vágyainkat ki tudjuk vetíteni. A tünet különbözik, a betegség ugyanaz: a magyar átlagszavazó óvodáskorúsága. Nem fogadja el azt a tényt, hogy az állam nem tudja és nem is akarja minden gondját megoldani. Nem tudja, és nem is akarja elfogadni azt a tényt, hogy az állami segítség kikényszerítésének egyetlen módja a kritikai érzék állandó fenntartása. Még mindig ott tartunk, hogy ha valaki nálunk fideszes, akkor az is marad, még ha beledöglik is a szerettei által kitalált rendszerbe.

Talán nem lehet ma csalással választásokat nyerni? Ugyan, hisz’ vajon miért változtatta meg a Fidesz a választási törvényt, cinikus nyugalommal használva ki kétharmados törvényét? Ez nem számít csalásnak?

Lett igazság végül? Az, amit úgy kértünk az elmúlt évek tüntetései folyamán, hogy legyen végre igazság Magyarországon és a politikusbűnözőket is zárják börtönbe, ne csak az egyszeri tyúktolvajt. Megtörtént? Lószart, mama… Hogy egy klasszikust idézzek. Gyurcsány nyugodtan élvezi a semmittevés édes gyönyöreit a Parlamentben, havi pár millát továbbra is gond nélkül összekapar, míg Budaházy György továbbra is börtönben van. Magyarország, az új ország: 16 hónapja börtönben, bírói ítélet és pártatlan tárgyalás reménye nélkül.

Igen, Magyarország történelmében a tévéostrom olyan esemény volt, amit csak és kizárólag ’56-hoz lehet hasonlítani. Magyarországon viszont 2006-ban már kisebbségben volt ’56 népe, így a kezdeti forradalmi lendület előbb lelassult, majd különösebb visszhangok nélkül el is halt. Most pedig a mi forradalmunkkal kérkedik egy olyan pojáca, aki páncélozott kocsiján menekült el, magára hagyva híveit, akiknek persze előtte még megígérte, hogy majd megvédi őket. Magyarországnak pedig egy ilyen ember kellett miniszterelnöknek. Ha Magyarországon ma a tévéostrom előzményeiről, érdemeiről akarunk mesélni egy külföldinek, jobb, ha hallgatunk. Ugyanazok az arcok vannak most is odafönt, mi pedig ugyanúgy szívunk. Közben pedig „rendszert váltottunk”, sőt, „forradalmat is csináltunk a szavazófülkékben”, csak épp semmi nem változott. Ezt hogy magyarázzuk meg egy idegennek?

A tévéostrom éjszakája gyönyörű volt. És ne értsenek félre a szándékosan félreértelmezők: nem a rendőrök alapos elverésére gondolok. Szép volt, mert végre több ezer magyar egyszerre mozdult egy önzetlen célért: a szabadságért, az igazságért! Azt kellett volna folytatni a rendőrökkel kiegészülve, de lehet abban valami, hogy szándékosan áldozták be a zsarukat. Tulajdonképpen ezzel el is tűnt annak a lehetősége, hogy a „magyar rendőr velünk van” megvalósuljon.

Tévéostrom, négy éve volt… Ülök magam elé meredve a gépem előtt, sújtva mindattól, ami ma egy magyart sújthat és gondolkodom. Miért van az, hogy az illetékes parlamenti bizottság mindenre rákérdez, egyvalamit azonban következetesen szőnyeg alá söpör. Igaz, talán ez nem is az ő feladatuk lenne, de jó lenne már egyszer azt is kielemezni: miért volt az óriási düh az állammal szemben, ott, a Szabadság téren négy évvel ezelőtt? Hogy lehet az, hogy a piperkőcöktől oly sokszor lenézett huligánok pár száz fős kemény magját végig támogatta skandálásaival egy tízezres tömeg? Nem kéne azon elgondolkodni, hogy amíg nem jövünk rá ennek a dühnek az okára, amíg nem orvosoljuk ennek az okait, addig csak hamu alá söpörjük a parazsat?

Ugyan, miért is gondolkodna el ilyesmin a szélsőségeseken kívül bárki is ebben az országban?

Nem-nem, az új ország elitje sem fog ezen gondolkodni, mert akkor a gyorsvonat szédítő sebességével jönnek majd velük szembe valódi gondjaink: az ellopott rendszerváltás, Biszku Béla nyugdíja, a szuverenitásunk megszűnése, az államadósság és az „elprivatizált” vagyon, a szegénység és a kilátástalanság. Kinek hiányzik, hogy egy gyorsvonat, amin ennyi komoly gond utazik, elüsse? Politikusainknak biztosan nem.

Ezért mondom én azt: a tévéostrom óta semmi sem változott ebben az országban, a díszleten cseréltek néhány apróságot, a darab pedig megy tovább.

Lehet, hogy ideje volna a „színházat” megostromolni? Lenne értelme?

Florian Geyer - Kuruc.info