Mielőtt azonban ezt megtennénk, egy-két rövid gondolat a Magyarság című lapról. A sajtó szerepe természetesen már a két világháború közötti időszakban is kiemelt figyelmet kapott, a mai viszonyokkal azonban teljesen felesleges az összehasonlítása. Nem csak a jobboldalon születtek magasabb szintű írások, de még a baloldali-liberális sajtó sem volt ennyire aljas és alpári, mint manapság. A kiemelt minőséget szolgáltató Magyarság című lap karrierje 1920-ban indult, s majdnem negyed évszázadig Milotay István nevével forrt össze, aki 1934-ig állt a kiadvány élén. Jelen helyzetben a lap története nekünk 1939-től érdekes, ekkortól lett a felelős kiadó és főszerkesztő ifj. dr. virtsologi Rupprecht Olivér, aki a nemzetiszocialisták rendelkezésére bocsájtotta a lapot (természetesen nem kizárólag üzleti szempontból, ő maga is így gondolkodott, az ominózus évkönyvben is fogunk találkozni egy írásával). 1944-es fennállásáig számos nagy koponya és politikus publikált az újság felületén, ezekből bőven érdemes szemezgetni 2021-ben is. Most pedig következzék az első tanulmány, amit Jaross Andor írt. Jaross felvidéki magyar politikus volt, aki az első bécsi döntést követően került a Magyar Országgyűlésbe, mint a visszacsatolt területekről meghívott képviselő, 1940-ig a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere pozíciót is betöltötte. Imrédy Béla egyik feltétlen híve, szintén 1940-ben közösen alapították meg a nemzetiszocialista alapokon nyugvó Magyar Megújulás Pártját is, miután Imrédy végleg elhidegült a kormánypárttól. A Sztójay-kormányban belügyminiszter volt, a nyilaskeresztes hatalomátvételt követően a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének egyik meghatározó alakja. A magyarországi Purim-ünnep alkalmával, népbírósági koncepciós perben halálra ítélték és 1946. április 11-én kivégezték.

Aki a Kárpátok övezte magyar élettér földrajzi adottságát elméjébe véste és ugyanakkor nem felejtette el e terület nemzetiségi térképét, tisztában van azzal, hogy a magyar államiság, a magyar nemzetbiztonság és a magyar történelmi jövő legnagyobb részben a magyar állam mindenkori haderején nyugszik. A magyar államalapítás ténye elsősorban katonapolitikai cselekedet volt s a történelmünk változatos századain keresztül a politikai tehetség és diplomáciai képesség mellett mindenkor az erős magyar hadsereg volt a virágzó korszakok biztosítója. Nagy királyaink és államférfiaink legtöbbször olyan hadvezéri képességekkel is rendelkeztek, melyek révén európai tekintélyre tettek szert.

Mohács óta tragédiája volt a magyar nemzetnek, hogy egy önálló magyar hadsereg fenntartására vonatkozó felségjogát át kellett adnia a Habsburg-dinasztiának s meg kellett elégednie azzal, hogy kockázatos és legtöbbször csak átmenetileg sikeres szabadságharcok tüzében villoghatott a magyar katona igazi kardja, míg a Hadikok, Simonyiak és sorstársaik a Habsburg-dinasztia szolgálatában pazarolhatták el katonai erényeiket.

Az osztrák-magyar monarchia széjjelbomlása, melyet az első világháború tragikus befejezése tett időszerűvé, történelmi szükségesség volt. A magyarságnak a lehető legkedvezőtlenebb időpontban kellett az önállóság és függetlenség szolgálatába állítania a nemzet megmaradt, valóságos erőit. A trianoni élet szűk kis ösvény volt, melyen gúzsbakötött kézzel kellett a jövő felé megindulnia a magyar katonának is, mikor egy zsoldos hadsereg keretében ápolhatta és éleszthette azokat az ideálokat, melyek a messze múltból fénylettek feléje és halványan világítottak rá a jövő útjára.

Pedig az új magyar honvédségre fokozatosan nagy és komoly szerep várt. Európa feszült katlan volt, melyben a párisi békeszerződések gyújtóanyaga robbanáshoz kellett hogy vezessen, csak az volt a kérdés, hogy hol dördül el az első fegyver, melynek nyomán a politikusok és államférfiak újból a katonák kezébe teszik le Európa és talán az egész világ sorsának formálását. Minden reális gondolkozású magyar tisztában lehetett azzal, hogy a trianoni ösvényről a széles magyar élettávlatba csak úgy léphetünk át, ha új erők beavatkozása révén meginog az igazságtalan keretbe belekényszerített európai rend. A trianoni aléltság túl hosszú ideig tartott s így szinte rövid hónapok alatt kellett a zsoldos hadseregből a nemzet igényeinek és hivatásának megfelelő honvédséget teremtenünk. A Felvidék és Erdély részeinek visszatérésekor ünnepi menet volt a honvéd útja Kassára vagy Kolozsvárra egyaránt, de nem felejthetjük el a márciusi hóban Kárpátalját elfoglaló honvédet, s aki látta a Bácskában végigrobogó páncélosainkat, ejtőernyőseinket, az már önbizalommal nézhetett a távolabbi jövő felé.

A Keleten több mint két évtizede izzott a nagy orosz kérdés. Szinte éreztük, hogy a magyar honvédség első igazi nagy próbája valahol a keleti térségben fog lezajlani. Nem csodálkoztunk, mikor tavaly orosz bombák hullottak Kassára és orosz gépfegyvertűzben futott a gyorsvonat Máramarosszigetről a Tisza-mentén nyugat felé. Valami sorsszerű természetesség van abban, hogy ma ott áll a magyar honvéd a Don partján és nem találjuk szükségesnek egy pillanatra sem, hogy ezt a kiállást az előzetes orosz támadással indokoljuk. Mikor a lengyel háború utolsó napjaiban a zsaroló orosz kéz kinyúlt a lengyel földek feletti osztozkodásra és a Kárpátok gerincére küldhette fel a fanatikus szovjetkatonát, ez a háború már ott égett a jövő méhében. Elképzelhetetlen volt a békés orosz-magyar határszomszédság és hiába küldték el Moszkvából az 1849-ből származó hadilobogókat, a nemzet nem tudott örülni a szovjet ajándéknak. A magyar államiság nagy veszélyét a legújabb időben a pánszláv veszély jelentette, mely az első világháború előtt a keleti vallási orthodoxiára támaszkodott, a bolsevizmus uralomra jutása óta pedig Marx tanait választotta könnyű hírverő eszköznek.

Nemcsak Magyarország, de egész Európa veszélyét jelentette évtizedek óta a nyugat felé előretörni akaró Oroszország, mely a népvándorláskori népek ősi ösztönével kereste az utat a nyugati meleg tengerek felé. Mélyen bevilágít az orosz célok rejtelmeibe I. Miklós cár azon mondása, mely szerint két hibát követett el 1849-ben, hogy bement Magyarországra seregével és hogy kivonta utóbb seregeit Magyarországból.

Ma hatalmas háború dúl majdnem mindegyik világrészben és Európa harcol keleten az orosz veszéllyel szemben, nyugaton és délen pedig az Európa-ellenes angolszász erők ellen. Az angolszász erők a megbomlott európai egyensúlyt szeretnék valamiképpen visszaállítani és kis államokra széjjel-atomizálni a kontinenst, Oroszország pedig ősi ösztönösséggel és új világforradalmi ábrándoktól fűtve óhajtja rátenni kezét fiatal és életerős nemzeti államokra. Természetes, hogy a jelenben és a jövőben a magyar államiság gondolata és fenntartása elsősorban a magyar honvéd kezében van, s ha a honvéd ma nemcsak a közvetlen határokat védi, hanem azon messze túl a közös európai érdeket, akkor is változatlanul és megcáfolhatatlanul a magyar politika céljait szolgálja. De ugyanakkor komoly jelentősége van annak, hogy a Keleti-Kárpátok majdnem egész hosszában szintén a magyar honvédre hárulna immár a védelem kötelezettsége. A magyar honvédségnek olyan erősnek kell lennie, vagy olyan erőssé kell válnia, hogy egyenlő értékű legyen a magyar nemzet valóságos nemzeti erőivel. Az új Európa a nemzetek meglévő, valóságos erőire fog felépülni. A nemzeti érdekeken túlmenő látszólagos erők, melyek gyakran megtéveszthették a szemlélőt, nem játszhatnak többé szerepet a történelemben. Dinasztikus és családi érdekek nem leplezhetnek el a jövőben nemzeti célokat és érdekeket. Ezért nem lehet és nem lesz soha többé sikere az olyan politikának, mely hatalmukat vesztett uralkodócsaládok ködbefoszlott tekintélyére képzeli a nemzeti érdekeket rákapcsolni.

Az új Európa a tényleges nemzeti erők győzelmét fogja jelenteni. A magyar nemzet erejét elsősorban a magyar honvédség képviselheti a legméltóbban és legmegfelelőbben. Ezért záloga a magyar honvéd a magyar jövőnek és ezen keresztül az új Európának is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info