A kormány nap mint nap igyekszik érzékeltetni: reformkényszer van az országban, a "dolgok" már nem mehetnek úgy tovább, ahogy a Kádár-rezsim köpönyegéből csak félig-meddig kibújt társadalom megszokta. Reformokra van tehát szükség, és hogy milyen irányú reformokra, azt a Gyurcsány-kormány szűk kabinetköreibe verbuvált szakértők tudják a leginkább - üzeni a kormányzati kommunikáció.
A probléma mindezzel annyi, hogy a reformok iránya és az alkalmazni kívánt eszközök tekintetében komoly ellenvetések és kritikák hangzanak el, és nemcsak az ellenzéki oldalról, hanem számos, az adott szakpolitikai terület iránt felelősséget érző független, sőt akár baloldali szakértő megfogalmazásában is. Ezek a bírálatok az utóbbi hónapokban feltűnően azonos irányba mutatnak. Arra próbálják felhívni a figyelmet, hogy a kormány reformelképzelései - a "kisebb állam", az öngondoskodás rendszere, a rászorultság elvének érvényesítése, a közszolgáltatások piacosítása, vagyis a piacelvű társadalomszervezési logika szerint megvalósítani kívánt elképzelések - súlyos károkat okozhatnak.
A kormányzati retorikában valóban az igazságosság, a szolidaritás, a fenntarthatóság és a stabilitás elemei keverednek, miközben a 2007 és 2011 között tervezett intézkedések célja egyértelmű: a költségvetés minél kisebb részt vállaljon a társadalmi reprodukció fenntartásának és a közösségi feladatok ellátásának terheiből, azok minél nagyobb arányban az állampolgárokra háruljanak.
Ennek az új időszaknak a nyitánya kíván lenni a 2007-es költségvetés, melynek megszorító jellegét a kormány sem titkolja. Ám a 2007-es büdzsé átmenetiségére hivatkozik, és arra, hogy egy felelősségteljes államháztartási reform és alrendszeri reform komoly áldozatvállalást követel a társadalomtól. A többletterheket azonban már nem a meghirdetett "igazságosság" jegyében osztja el a társadalomban. A terhek elosztásánál a 2007-es költségvetésben ismét komoly szerepet játszottak a politikai szempontok. A kormánypártok szavazóbázisának érdekei meghatározzák, hogy a költségvetés mely csoportokat részesít védelemben, illetve kijelölik azok körét is, akikre az átlagosnál nagyobb terhek hárulnak.
Bármennyire átmeneti időszakra szól is a 2007-es költségvetés, nehéz eltekinteni attól, vajon mi akadályozta a kabinetet abban, hogy legalább középtávon komolyan vehető perspektívákat jelenítsen meg a reformra szorulónak nevezett területeken. Ilyen vonatkozásban a leggyakrabban az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer és a közigazgatás merült fel az elmúlt időszakban.
A magyar gazdaság - a kormány és számos hazai és belföldi elemző szerint - állítólag biztos alapokon nyugszik. A magyar társadalom viszont - és ebben már tényleg széles körű az egyetértés - súlyosan "beteg", a szó átvitt és szorosabb értelmében egyaránt. A reprodukciós folyamatok fenntartását végző alrendszerek piaci reformlogikára épülő átalakítása legfeljebb csak példa nélküli kísérlet lehet, aligha hozhat megoldást a problémákra. Az alrendszerekre kirótt megszorításoktól önmagában nem várható hatékonyságjavulás, a leépítések, forrásmegvonások következtében kialakuló bizonytalanság és státusvesztés éppen ellentétes hatásokat fog eredményezni.
Hiába teljesülnek ugyanis a 2007-es költségvetés irányszámai - erre egyébként nagy vonalakban kétségkívül megvan az esély -, ha egy olyan struktúra stabilizálását készítik elő, melynek működőképessége, társadalmi elfogadottsága, és ami a lényeges, fenntarthatósága, legalábbis szociális vonatkozásban, teljesen bizonytalan. Nyitott kérdés marad, hogy a fiskális biztonság érdekében tett erőfeszítések mellett - a kétségtelenül hangzatos retorikán túl - konkrétan mit is kíván tenni a kormány a társadalom jövőjéért. A magyaroknak önmagában a költségvetés fiskális mutatóinak kedvezőbb alakulása sem rövid, sem közép-, de még hosszú távon sem jelent túlságosan sokat a nemzeti integráció hiánya, a közfeladatok alól kivonuló állam, az esélykülönbségek növekedése, a társadalom egyre gyorsuló ütemű kettészakadása mellett.
(Heti Válasz)
