A szombati Magyar Nemzet figyelemre méltó, jól összeszedett anyagot hozott le a tatárszentgyörgyi gyilkosságról.
Pár megállapítását különösen ajánljuk olvasóink figyelmébe; különösen a következőt: “Ha nem telefonálunk Mohácsi Viktóriának (a liberális európai parlamenti képviselőnek – A szerk.), hogy küldje a titkosszolgálatot, még mindig nem ismernék el a gyilkosságot. Viktória csinált rendet. Értesítette a nemzetközieket (a Nemzeti Nyomozóirodát – A szerk.), s azok megtaláltak mindent, a Molotov-koktélt is. Addig az volt a szöveg, hogy elektromos tűz ütött ki. De fel is jelentettünk mindenkit, a Viktória segített. Ő mondta azt is, hogy most kárpótlástól kezdve mindent kérhetünk. Azt ígérte, ha kell, elmehetünk ingyen Brüsszelbe vagy Obamához. Mert akkora szenvedést okoztak nekünk.” Hát igen, Obamát is pár hazudozó segílyescigány óbégatása érdekli, persze. Arról nem is beszélve, hogy Mohácsi vajon kinek a kontóján utaztatta volna ezeket a szegín “áldozatokat”? Az adófizetőkén? A sajátján (ami, végső soron, szintén az adófizetők pénzét jelenti – akár az EP-s képviselői juttatásait, akár az itthon kapott, sikkasztott pénzeket nézzük)?
Pár megállapítását különösen ajánljuk olvasóink figyelmébe; különösen a következőt: “Ha nem telefonálunk Mohácsi Viktóriának (a liberális európai parlamenti képviselőnek – A szerk.), hogy küldje a titkosszolgálatot, még mindig nem ismernék el a gyilkosságot. Viktória csinált rendet. Értesítette a nemzetközieket (a Nemzeti Nyomozóirodát – A szerk.), s azok megtaláltak mindent, a Molotov-koktélt is. Addig az volt a szöveg, hogy elektromos tűz ütött ki. De fel is jelentettünk mindenkit, a Viktória segített. Ő mondta azt is, hogy most kárpótlástól kezdve mindent kérhetünk. Azt ígérte, ha kell, elmehetünk ingyen Brüsszelbe vagy Obamához. Mert akkora szenvedést okoztak nekünk.” Hát igen, Obamát is pár hazudozó segílyescigány óbégatása érdekli, persze. Arról nem is beszélve, hogy Mohácsi vajon kinek a kontóján utaztatta volna ezeket a szegín “áldozatokat”? Az adófizetőkén? A sajátján (ami, végső soron, szintén az adófizetők pénzét jelenti – akár az EP-s képviselői juttatásait, akár az itthon kapott, sikkasztott pénzeket nézzük)?
Az ilyen és hasonló, a cigányok butaságát, “realitásérzékét” jól megmutató elemek mellett sokkal fontosabbak is szerepet kapnak az anyagban. Talán a leglényegesebb az, hogy kiderül, a gyilkosságot nem követhette el egy csoport, hanem egy magányos gyilkos. Nesze neked “rászístánáci fekete-BMX5-ös gárdistákok kis csoportja gyilkoljá á romát!” hazugság. Még egy cigány hazugságot kipipálhatunk. Már csak azt kéne tudnunk, hogy a Magyarországot Tatárszentgyörgy kapcsán is súlyosan lejárató, nemzetközi sajtóhadjáratot (lásd pl. UPI; plusz esetek és linkek ITT, első megjegyzésünk második bekezdésében) ki fogja ugyanazokban a médiumokban helyesbíteni?
Következzék a cikk:
A tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság hátterét vizsgálva semmilyen információ nem merült fel, ami az etnikai indítékot támasztotta volna alá. Megtudtuk, alaptalan az a sajtóban kész tényként közölt hír, miszerint az áldozat kislánya öt kommandóst látott volna, ezzel szemben rendőrségi forrásunk szerint magányos gyilkos végzett Csorba Róberttel és kisfiával. Vizsgáltuk azt is, lehettek-e haragosai az áldozatnak, esetleg került-e összetűzésbe a törvénnyel. A családtagok elmondásában feltűnően sok az ellentmondás. Riportsorozatunkban a leszámolás hátterét és a Tatárszentgyörgyön virágzó illegális üzletágakat vizsgáljuk.
Február 23-án éjjel Tatárszentgyörgyön ismeretlenek felgyújtották a Fenyves sor legszélső házát. A kimenekülő öttagú család tagjai közül az apát és ötéves fiát lelőtték. Hatéves kislányukat is találat érte. Az ügy kapcsán a hazai sajtó nagyobb része küszöbönálló magyar–cigány polgárháborúról cikkezett, s tekintélyes külföldi lapok arról értekeztek, hogy etnikai tisztogatás folyik Magyarországon. A tettes azóta is ismeretlen, a rendőrség titokként kezeli a nyomozással kapcsolatos információkat. Azóta két romák lakta ház is kigyulladt a településen.
Az áldozatok családjánál még azelőtt jártunk, hogy a legutóbbi – keddi – tűzeset bekövetkezett volna.
– Jó idő van, tiszta tavasz. Itt volt már az ideje – tisztázzuk Renáta apjával, Jakab Györggyel, miközben belépünk otthonába. Az özvegy és családja két nappal korábban még nem akart nyilatkozni, mondván, hazudott róluk a sajtó. Aztán ráálltak mégis. Odabent nagy a sürgés, még feketében van mindenki. Az asztalnál ül a huszonöt éves Renáta, aki elvesztette férjét és kisfiát. Kérik, hogy ne fényképezzünk.
– Tele volt újság, tévé meg minden azzal, hogy a kis Bianka öt kommandóst látott, köztük egy egyenruhást. De ilyet nem is mondott a kislány – állítja Jakab György.
– Mi sem faggattuk, hadd gyógyulgasson a lelke, majd elmondja, amit akar. A pszichológusnak bármit mesélt négyszemközt, az nem adhatta ki.
Bianka kezén már nincs kötés. Anyja fehér csizmájában parádézik, játszik, nevet. Március 28-án a sajtó a Bors című bulvárlap nyomán tényként közölte, hogy Bianka négy fekete és terepszínű, illetve egy rendőrruhás alakot látott a gyilkosság idején. Ez azonban Renáta édesanyja szerint sem igaz. Mikor lövések érték a házból kilépő férfit és a karjában maga előtt tartott kisfiút, Biankát is eltalálták, s ő ijedten visszahúzódott. Kint az apa letette a kis Robit, majd futni kezdett és összeesett. A kislány figyelmét nyilván ez kötötte le. A gyilkosság néhány másodperc alatt lezajlott. Nem valószínű, hogy a hatéves, rémült, sebesült gyermek – aki apja háta mögött állt a lövések pillanatában – megszámolhatta a sötétből tüzelő támadókat, megfigyelhette ruházatukat.
Bianka hirtelen felénk fordul: – Apu szaladt be az erdőbe.
– Ezt láttad?
– Ezt.
– A következő pillanatban én is kiléptem az ajtón, de nem láttam senkit. Aztán visszaléptem Mátékáért, mert fölrítt odabent, és kimentem a házból. Sem az élettársamat, sem a kis Robimat nem láttam – mondja az anya, és a szeme telefut könnyel. Úgy emlékszik, a ház sarkánál találkozott apósával. Aztán átvezették a második szomszédhoz, később odavitték a halott kisfiút is. Az anya már nem jött elő, míg a mentő el nem vitte.
– Attól a perctől nem is látta a férjét?
– Nem. És nem értem, miért csinálták ezt vele. Olyan ügyei nem voltak, amelyek ezzel járhattak volna.
– A környékbeliek szerint erős feszültség volt a helyi családok közt. Ő is benne volt néhány nagy verekedésben…
– Mit nevez maga nagynak? – veszi át a szót Renáta apja. – Azt, hogy néhányan kiabálnak egymással?
Gyűlik a szobába a nép, férfiak, asszonyok, a zsivajban egyre hangosabban találgatnak, ki lehetett. Gárdáznak nagyon. Különösen egy alacsony, bajszos férfi politizál: – Mit félemlítik meg a cigányt? Ha lopok egy tyúkot, kapok öt évet. A magyar milliárdokat lop, láttam a tévében, nem kap érte semmit. A magyarnak mindent adnak, a cigányra rágyújtják a házat!
Az asszonyok visszafeleselnek, csitítják. A feje fölött zajló vitában Renáta csak ül, maga elé mered; kitörni készülő sírás az arcán. Felhörpintjük a kávét és elköszönünk.
Véres kéznyomok
Tatárszentgyörgy a fővárostól egyórányi autóútra fekvő, csaknem kétezer lakosú község Pest és Bács-Kiskun megye határán, sivatagra emlékeztető honvédségi terület közepén. Amikor éleslövészetet tartanak, a település központjában piros gömb emelkedik a magasba – ilyenkor még a főúton is csak meghatározott időpontokban szabad közlekedni. Gyakran hallani lövések, robbanások zaját, mintha állandó háborúban élnének. Amikor először vettük az irányt a település központjából Csorbáék háza felé, fehér autó kezdett követni bennünket. Működik a cigányok figyelőhálózata: hamarosan egy másik is nyomunkba szegődött, majd mikor a háznál megálltunk, szorosan a kocsink mellé és mögé húzódtak. Kissé szorongva szálltunk ki, de segítőkészen kísértek Csorba Róbert apjához, Csabához.
– Nyomon vannak a rendőrök, csak még nem informálnak. De történt DNS-vizsgálat is – mondja Csorba Csaba, aki a leégett ház mellett lakik a Fenyves soron. Az ő háza vakolatlan, szegényes; Róbertéké viszonylag frissen pucolt, jó állagú volt, új ereszcsatornával, igényesen berendezve. Az áramot is tőlük kapták Csabáék, illegális kötéssel. Ezért gyanakodtak a tűzoltók zárlatra – a Fenyves soron eleve túlterhelt a hálózat. A tűz kitörésekor Csabáék háza is sötétbe borult. Csorba Csaba azt állítja: negyed egy környékén – lehet, hogy kicsit előtte – felesége tisztán hallott három lövést az udvarról. Az asszony kinézett: látta, hogy ég a fiuk háza. Felráncigálta férjét, aki egy szál alsónadrágban átrohant. Támadókat nem látott. Csak a kisfiú, Robika holttestét s a háztól körülbelül nyolc méterre sebesült fiát, akit fölvettek, s bevitték a szülők házába. A fiatalasszony – így emlékeznek vissza – az ablakon ugrott ki, amelyet belülről kitört. A két épület közti távolság húsz-huszonöt méter. A férfi azt állítja, az események nagyon gyorsan zajlottak, ám az biztos, hogy tíz percen belül telefonált segítségért.
– Befektettem Róbertemet az ágyba, betakargattam, át volt fagyva. Akkor még élt. Hívtam a budapesti rendőrt, a dabasi rendőrt, a tűzoltót, mindenkit. Az anyja odaült mellé. Azt mondogatta a fiam, hogy le, le, le.
– Ez azt jelenti, hogy rendőr, rendőr. Csak nem bírta kimondani – szól közbe az asszony.
– Tüdőlövése volt. Nem lehet, hogy „levegőt” akart mondani? Esetleg azt, hogy „lelőttek”?
– Nem, mert a rendőr biztos benne van – szögezi le Csaba. Feleségével együtt váltig állítja ugyanis, hogy a rendőrök „szándékosan taposták szét” a nyomokat, s letagadták, hogy lövöldözés történt. Csabáék szerint a rendőrök találták ki azt is, hogy nem sörét, hanem gerendákból vagy deszkákból kiálló szögek okozták a sérüléseket. Úgy vélik, a rendőrök összejátszottak a tűzoltókkal, a mentősökkel, az orvossal és mindenkivel. Arra azonban, hogy miért tették volna ezt, nem tudnak válaszolni. (Nem állítjuk, hogy a hatóságok semmiben nem követhettek el hibát az első helyszínelés során, ám nem találtunk semmi olyat, ami Csorbáék súlyos vádjait igazolná.)
– A mentőautó csak egy óra múlva jött ki, betették a fiamat, és hagyták, hogy ott vérezzen el. Rohammentőt kértünk, de fölszereltség nélküli kocsi jött. Nem volt benne oxigén sem, vér sem, a mentősnek pedig nem volt diplomája. A tűzoltók nem hoztak lámpát, pedig máskor szoktak. Nekünk kellett zseblámpával meg gyertyákkal világítani. Egyszer csak a mentősofőr szólt, hogy kér egy plédet, mert meghalt a fiam, rá akarja fektetni. Mondtam neki, anyádat fektessed plédre, ne az én fiamat.
– A kis Robi rögtön meghalt?
– Tele volt golyóval. Aki csinálta, azt kéne szétlőni, a gyerekével együtt – mondja Csaba felesége. – Ha nem telefonálunk Mohácsi Viktóriának (a liberális európai parlamenti képviselőnek – A szerk.), hogy küldje a titkosszolgálatot, még mindig nem ismernék el a gyilkosságot. Viktória csinált rendet. Értesítette a nemzetközieket (a Nemzeti Nyomozóirodát – A szerk.), s azok megtaláltak mindent, a Molotov-koktélt is. Addig az volt a szöveg, hogy elektromos tűz ütött ki. De fel is jelentettünk mindenkit, a Viktória segített. Ő mondta azt is, hogy most kárpótlástól kezdve mindent kérhetünk. Azt ígérte, ha kell, elmehetünk ingyen Brüsszelbe vagy Obamához. Mert akkora szenvedést okoztak nekünk.
Átballagunk az üszkös, kiégett házhoz. Sötétedik már.
– Idevaló volt a támadó, ismerte a járást, a házakat, tudta, hol a vízóraakna, mert lement, és elzárta a vizet; ismerte az utat az erdőn keresztül. Összekeverhették szegény Róbertemet a fatolvajokkal. Volt itt egy fiatal rendőr, fajgyűlölő köcsög, a fiam megölésénél ez jelen volt, az Istenre meg merek esküdni. Szerintem itt lőtték meg őket – áll be Csaba az ajtóba. Az ajtófélfán most is látszik unokája véres kéznyoma.
– Látta a fiam, hogy a gyerek meghalt, leszaladt a lépcsőn, lerakta a kicsit a földre. Az egyik támadót fölismerhette, azért indult felé, mert azt hitte, segíteni jött. De aztán összeesett a Róbert. A kislány látta a rendőröket meg az erdészeket.
A Bors Csaba feleségére hivatkozva közölte, hogy Bianka látta a támadókat. Csaba azt állítja, oldalról lőtt a gyilkos. Ugyanakkor az ajtó két oldalán és fölötte látszanak golyónyomokra emlékeztető lyukak. Körbejártuk a házat: mindegyik oldalon éktelenkednek apró lyukak. Másnap, mikor újra kimentünk a helyszínre, láttuk, hogy a fákon is vannak hasonló sérülések, mintha valaki az ajtóból tüzelt volna az erdő felé. Rendőrségi forrásaink nem zárták ki, de nem tartották valószínűnek, hogy tűzharc alakulhatott ki a támadók és Csorba Róbert között. Magyarázat tehát egyelőre nincs arra, hogy a már sérült férfi miért indult el a támadó irányába ahelyett, hogy családjával a ház mögé menekült volna.
Eltűnt idő
Az, amit az aznap éjszakai eseményekről Csorba Csabáék mondanak, legalábbis ellentmondásos. Az ő verziójukkal szemben több hatósági forrás egymástól függetlenül is azt állítja, hogy a tűzoltók reflektorral világították meg a helyszínt, s gyilkosságra vagy lövöldözésre utaló nyomra az első helyszíneléskor nem figyeltek fel. A mentősök, a tűzoltók és a rendőrök a testeken levő sérüléseket szögek, illetve más lehulló, esetleg felrobbanó tárgyak okozta sebesüléseknek vélték. Ez annak ismeretében érthető, hogy nem kaptak a családtól tájékoztatást arról, mi történt valójában. Sőt e források szerint a riasztáskor azt mondták nekik, hogy a férfi és a kisfiú a tűzben sérült meg. Később kiderült, hogy ez nem igaz – az egész család elhagyta a házat, mielőtt a tűz szétterjedt. A helyszínre érkező hatóságoknak azonban ez nem volt nyilvánvaló, mert még Csorba Csaba neje sem beszélt lövésekről, pedig utólag már azt mondta, tisztán hallotta őket.
Az ellentmondások közül a legkisebb, hogy Csorbáék szerint Renáta a hátsó ablakot kitörve ugrott ki a házból, a fiatalasszony pedig állítja, hogy az ajtón ment ki. Szintén furcsaság, hogy Renáta szerint nem látott Bianka senkit, idősebb Csorbáék pedig pontosan leírják, hogy milyen, a gyanújuknak megfelelő személyeket figyelt meg a kislány. A bűntény után a gyermek anyja azt nyilatkozta a közszolgálati csatorna Az este című műsorának, Robika a keze között halt meg a házban, ám rokonok és szemtanúk állítása szerint a gyerek azonnal meghalt. De vajon miért telt el mintegy fél óra a tűz kitörése és az első riasztás között, holott Csaba alig tíz percről beszél? Mi történhetett a gyilkosság elkövetése, vagyis éjjel negyed egy s az elsőként 0.41-kor a mentőkhöz befutó bejelentés között? (A negyed egyes időpontot egymástól függetlenül három tanú is megerősítette, köztük Csorba Csaba, s ezt támasztja alá az is, hogy a tűzoltók szerint legalább fél órája égett a ház, amikor a riasztást megkapták.)
Nyilvánvaló volt, hogy egy gyermek meghalt, apja életveszélyes állapotba került, s a hatéves kislány megsérült, ám a népes rokonságból, ahol mindenkinek van mobiltelefonja, fél órán keresztül senki nem hívott segítséget. A tűzoltók csak 0.45-kor kaptak riasztást, a rendőrökhöz 0.51-kor futott be a hívás. Egy perccel később már úton volt a rendőrautó Örkényből két járőrrel és a velük szolgáló tatárszentgyörgyi körzeti megbízottal; a hatóságok közül leghamarabb ők értek a helyszínre, pontosan 1 óra 3 perckor. További öt perc alatt befutottak a tűzoltók és az örkényi betegszállító autó s nem sokkal később a dabasi mentők jobb felszereltségű kocsija is. Tehát képtelenség, hogy a riasztástól számítva egy órát kellett volna várni rájuk.
Az örkényi orvosi ügyelet jóval később, 1 óra 26 perckor kapott értesítést az esetről – ezt állítja megkeresésünkre Kátay Dénes, a szolgálat vezetője. Az ügyeletet a térségben nem helyi háziorvosok, hanem az önkormányzat megbízásából egy cég látja el, ennek munkatársa a fiatal doktornő, akit az eset után sokan támadtak, kétségbe vonva szaktudását, kritizálva hozzáállását. Ő azonban – éppen a kései riasztás miatt – főnöke szerint egyebet már nem tehetett a helyszínen, mint hogy megállapította a halál beálltát. Kátay Dénes hangsúlyozza, a hivatalosan szakorvosjelöltként dolgozó kollégájuk rendelkezik minden szükséges képesítéssel, engedéllyel, tapasztalattal, s az elrendelt vizsgálat őt is és a mentőket is tisztázta a felelősség alól. Az ügyeletvezető állítása szerint a család robbanásról beszélt a doktornőnek is, szót sem ejtve lövésekről. Így aztán még furcsább, hogy utólag a hatóságokat hibáztatják a robbanásverzióért.
A következő különös mozzanat a hozzátartozók viselkedése. Egy szem- és fültanú, akinek a személyét biztonsága érdekében nem fedjük fel, robajra, kalapácsütésekre emlékeztető zajra ébredt negyed egy körül, s látta, hogy Csorba Róberték ablakából – a bejárati ajtó mellett – lángok csapnak ki. Addigra a tettes valószínűleg már távozott. A tűz lassan, fokozatosan kezdte beborítani a tetőt. A tanú meglepődött, hogy az épület körül nem látni sürgés-forgást, nem hallani jajveszékelést, senki sem próbál oltani. Mintha tábortűz lobogna, nem pedig egy család otthona válna a lángok martalékává. Minden hatósági forrásunk hasonlóképpen számolt be a család viselkedéséről.
A fiatal anyát viszont az életben maradt gyerekekkel együtt sokkos állapotban vitte el a mentő. Végül a legmeghökkentőbb körülmény az, hogy órákra eltűnhettek a töltényhüvelyek. Aznap éjjel hó lepte a földet, hajnalig havazott. A vérnyomokat is beszitálta a hó. Azonban a sajtóban közzétett felvételeken a színes, 8-10 centiméter hosszúságú hüvelyek a hó felszínén hevernek, Csorba Csaba állítólag így találta meg őket reggel hét óra körül. A sajtófotósok közül elsőként, hét óra után, az MTI munkatársa érkezett a helyszínre, ekkor a rendőrök már elvonultak az első helyszínelésről. Elmondása szerint a ház körül ez időben mintegy harmincan tartózkodtak, valószínűleg többségükben rokonok. Gyilkosságról nem tettek említést neki sem. Ám miközben munkáját végezte, kiabálni kezdtek, hogy menjen oda, mert töltényhüvelyeket találtak. Ekkor készültek a fotók. Ezt már mi tesszük hozzá, de elképzelhető, hogy valaki összeszedte, majd újra kihelyezte a hüvelyeket.
Csaba a harmadik találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy valaki eltüntethette a bűnjeleket, de egy „kamerás emberre” gyanakszik, aki a rendőrökkel együtt érkezett (mint megtudtuk, ő egy rendőrségi technikus volt). Csaba így fogalmazott: „valaki úgy szórta ide vissza a hüvelyeket, hogy én úgy nem tudtam volna”. Pedig senki sem állította, hogy ő volt. De ha tényleg így történt, vajon ki és miért szedte össze, majd szórta szét a bizonyítékokat? A tettes akart ezzel időt nyerni? De akkor hogyan kerültek vissza reggelre a hüvelyek? A rokonok közül volt valaki, aki megijedt, s hirtelen így akarta elkerülni azt, hogy a családot bűncselekményekkel hozzák összefüggésbe?
A rendőrökben csak reggel nyolc órára, a hüvelyek előkerülését követően tudatosodott, hogy lövések dördülhettek. Úgy tudjuk, ezt követően több tiszt a kapitányságon zajló reggeli értekezletet félbeszakítva sietett a helyszínre. Két órán belül megérkezett Budapestről Mohácsi Viktória is, s határozottan intézkedni kezdett, addigra láthatóan kész cselekvési terve volt. A rendőrök szerint a család egészen addig „nem tudott semmit”, míg a helyszínre nem érkezett Mohácsi, aki félrehúzódott húsz percre Csorbáékkal. A hozzátartozók utána már nyilatkoztak a feltételezéseikről mindenkinek.
Magányos gyilkos?
Azt, hogy a sajtóban elterjesztett híreszteléssel szemben szó sem volt ötfős alakulatról, megerősíti egy magas beosztásban szolgáló nyomozótól származó információnk is. Mint elárulta, a gyilkosság napján a második helyszíneléskor lábnyomra lettek figyelmesek, amely az erdőn keresztül egy gyalog körülbelül huszonöt percre lévő földúthoz vezetett, ahol az elkövető minden bizonnyal az autóját hagyta. Informátorunk szerint ez alapján erős a gyanú, hogy a tettes egyedül követte el a bűncselekményt. Autójától gyalogosan közelítette meg a helyszínt; várt, míg kialszanak a fények, majd felgyújtotta a házat, és kisfiával együtt lelőtte Csorba Róbertet. Aztán ugyanolyan egyenletes tempóban, ahogy érkezett, visszalépdelt a kocsijához és elhajtott. Mindez hidegvérű, alapos helyismerettel rendelkező tettesre vall. Forrásunk hangsúlyozta: nincs tudomása arról, hogy az áldozat olyan súlyú bűncselekménybe keveredett volna, amely miatt ilyen brutálisan akarhatott leszámolni vele valaki, viszont hamis az a médiában többször megjelent hír is, hogy semmilyen rendőrségi ügye nem volt.
Csorba Csaba azt állítja: azért nem gondolt először támadásra, mert a fiának nem volt haragosa. A törvénnyel nem került összeütközésbe, nem járt kocsmába sem, még csak nem is szemtelenkedett senkivel.
– Olyan jó szíve volt, hogy mikor csereberélte a kocsikat, ha valakinek ötezerrel kevesebb forintja volt, akkor is odaadta neki. Senkivel nem volt konfliktusa – mondja az apa.
– Használt autókkal kereskedett?
– Hát, egy-két esetben. Amúgy a mi családunk békés, így ismer minket mindenki. A két kezünk munkája után éltünk mindig.
Azonban egy másik beszélgetésünk alkalmával, mikor rákérdeztünk, Csaba beismerte, hogy részt vett a fia kisebb pofozkodásokban. A faluban többen elmondták, hogy a két domináns helyi cigány család, a Gáspár és Csorba família közt előfordultak összetűzések. Néhány héttel a leszámolás előtt nagy rendőri erőket kellett kivezényelni, hogy szétválasszák a két népes társaságot. Rendőrségi forrásunk szerint figyelmeztető lövést is le kellett adni. Ennek az akciónak nem találtuk nyomát a rendőrségi közleményekben. (Ugyanakkor a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője, Belicza Andrea elmondása szerint csoportosan elkövetett garázdaság bűntette miatt eljárás folyt, de az ügyet a Dabasi Városi Ügyészségre továbbították, ahonnan azóta bírósági szakba jutott. Mint a Pest Megyei Bíróságtól megtudtuk, már tárgyalás is volt a tatárszentgyörgyi Kinizsi utcában szeptember 12-én elkövetett garázdasági ügyben, amelyben két Cs. Róbert és egy Cs. János nevű férfi ült a vádlottak padján.)
Róbert csakugyan nem járt a cigány kocsmába, korábbi törzshelyére, ugyanis kitiltották, miután – szemtanúk elmondása szerint – negyedmagával megtámadta a tulajdonost, s betörte a vendéglő ablakát. Mikor legutóbb beszéltünk Csorba Csabával, így szólt: – Meg vagyok győződve róla, hogy a Magyar Gárdának ehhez semmi köze nincs. Nekem mindegy, ki az elkövető, cigány vagy nem cigány, csak legyen meg. Meg is lesz nemsokára, azt mondták a nyomozók.
– Mit mondtak pontosan?
– Hogy rövidesen ki fog derülni az igazság, csak én annak nem fogok örülni. De hogy ezt hogyan értsem, nem tudom.
(Jövő szombati számunkban részletesen beszámolunk a Tatárszentgyörgyön virágzó illegális üzletágakról, amelyek akár összefüggésbe hozhatók a kettős gyilkossággal is.)
Folytatjuk
Forrásainkról: Többhetes adatgyűjtő munkánk során számos emberrel beszélgettünk, akiknek kilétét saját kérésükre, illetve személyes biztonságuk érdekében nem tárhatjuk fel. A névtelen megszólalók által elmondottakat igyekeztünk más forrásokból is megerősíteni és dokumentálni.
Február 23-án éjjel Tatárszentgyörgyön ismeretlenek felgyújtották a Fenyves sor legszélső házát. A kimenekülő öttagú család tagjai közül az apát és ötéves fiát lelőtték. Hatéves kislányukat is találat érte. Az ügy kapcsán a hazai sajtó nagyobb része küszöbönálló magyar–cigány polgárháborúról cikkezett, s tekintélyes külföldi lapok arról értekeztek, hogy etnikai tisztogatás folyik Magyarországon. A tettes azóta is ismeretlen, a rendőrség titokként kezeli a nyomozással kapcsolatos információkat. Azóta két romák lakta ház is kigyulladt a településen.
Az áldozatok családjánál még azelőtt jártunk, hogy a legutóbbi – keddi – tűzeset bekövetkezett volna.
– Jó idő van, tiszta tavasz. Itt volt már az ideje – tisztázzuk Renáta apjával, Jakab Györggyel, miközben belépünk otthonába. Az özvegy és családja két nappal korábban még nem akart nyilatkozni, mondván, hazudott róluk a sajtó. Aztán ráálltak mégis. Odabent nagy a sürgés, még feketében van mindenki. Az asztalnál ül a huszonöt éves Renáta, aki elvesztette férjét és kisfiát. Kérik, hogy ne fényképezzünk.
– Tele volt újság, tévé meg minden azzal, hogy a kis Bianka öt kommandóst látott, köztük egy egyenruhást. De ilyet nem is mondott a kislány – állítja Jakab György.
– Mi sem faggattuk, hadd gyógyulgasson a lelke, majd elmondja, amit akar. A pszichológusnak bármit mesélt négyszemközt, az nem adhatta ki.
Bianka kezén már nincs kötés. Anyja fehér csizmájában parádézik, játszik, nevet. Március 28-án a sajtó a Bors című bulvárlap nyomán tényként közölte, hogy Bianka négy fekete és terepszínű, illetve egy rendőrruhás alakot látott a gyilkosság idején. Ez azonban Renáta édesanyja szerint sem igaz. Mikor lövések érték a házból kilépő férfit és a karjában maga előtt tartott kisfiút, Biankát is eltalálták, s ő ijedten visszahúzódott. Kint az apa letette a kis Robit, majd futni kezdett és összeesett. A kislány figyelmét nyilván ez kötötte le. A gyilkosság néhány másodperc alatt lezajlott. Nem valószínű, hogy a hatéves, rémült, sebesült gyermek – aki apja háta mögött állt a lövések pillanatában – megszámolhatta a sötétből tüzelő támadókat, megfigyelhette ruházatukat.
Bianka hirtelen felénk fordul: – Apu szaladt be az erdőbe.
– Ezt láttad?
– Ezt.
– A következő pillanatban én is kiléptem az ajtón, de nem láttam senkit. Aztán visszaléptem Mátékáért, mert fölrítt odabent, és kimentem a házból. Sem az élettársamat, sem a kis Robimat nem láttam – mondja az anya, és a szeme telefut könnyel. Úgy emlékszik, a ház sarkánál találkozott apósával. Aztán átvezették a második szomszédhoz, később odavitték a halott kisfiút is. Az anya már nem jött elő, míg a mentő el nem vitte.
– Attól a perctől nem is látta a férjét?
– Nem. És nem értem, miért csinálták ezt vele. Olyan ügyei nem voltak, amelyek ezzel járhattak volna.
– A környékbeliek szerint erős feszültség volt a helyi családok közt. Ő is benne volt néhány nagy verekedésben…
– Mit nevez maga nagynak? – veszi át a szót Renáta apja. – Azt, hogy néhányan kiabálnak egymással?
Gyűlik a szobába a nép, férfiak, asszonyok, a zsivajban egyre hangosabban találgatnak, ki lehetett. Gárdáznak nagyon. Különösen egy alacsony, bajszos férfi politizál: – Mit félemlítik meg a cigányt? Ha lopok egy tyúkot, kapok öt évet. A magyar milliárdokat lop, láttam a tévében, nem kap érte semmit. A magyarnak mindent adnak, a cigányra rágyújtják a házat!
Az asszonyok visszafeleselnek, csitítják. A feje fölött zajló vitában Renáta csak ül, maga elé mered; kitörni készülő sírás az arcán. Felhörpintjük a kávét és elköszönünk.
Véres kéznyomok
Tatárszentgyörgy a fővárostól egyórányi autóútra fekvő, csaknem kétezer lakosú község Pest és Bács-Kiskun megye határán, sivatagra emlékeztető honvédségi terület közepén. Amikor éleslövészetet tartanak, a település központjában piros gömb emelkedik a magasba – ilyenkor még a főúton is csak meghatározott időpontokban szabad közlekedni. Gyakran hallani lövések, robbanások zaját, mintha állandó háborúban élnének. Amikor először vettük az irányt a település központjából Csorbáék háza felé, fehér autó kezdett követni bennünket. Működik a cigányok figyelőhálózata: hamarosan egy másik is nyomunkba szegődött, majd mikor a háznál megálltunk, szorosan a kocsink mellé és mögé húzódtak. Kissé szorongva szálltunk ki, de segítőkészen kísértek Csorba Róbert apjához, Csabához.
– Nyomon vannak a rendőrök, csak még nem informálnak. De történt DNS-vizsgálat is – mondja Csorba Csaba, aki a leégett ház mellett lakik a Fenyves soron. Az ő háza vakolatlan, szegényes; Róbertéké viszonylag frissen pucolt, jó állagú volt, új ereszcsatornával, igényesen berendezve. Az áramot is tőlük kapták Csabáék, illegális kötéssel. Ezért gyanakodtak a tűzoltók zárlatra – a Fenyves soron eleve túlterhelt a hálózat. A tűz kitörésekor Csabáék háza is sötétbe borult. Csorba Csaba azt állítja: negyed egy környékén – lehet, hogy kicsit előtte – felesége tisztán hallott három lövést az udvarról. Az asszony kinézett: látta, hogy ég a fiuk háza. Felráncigálta férjét, aki egy szál alsónadrágban átrohant. Támadókat nem látott. Csak a kisfiú, Robika holttestét s a háztól körülbelül nyolc méterre sebesült fiát, akit fölvettek, s bevitték a szülők házába. A fiatalasszony – így emlékeznek vissza – az ablakon ugrott ki, amelyet belülről kitört. A két épület közti távolság húsz-huszonöt méter. A férfi azt állítja, az események nagyon gyorsan zajlottak, ám az biztos, hogy tíz percen belül telefonált segítségért.
– Befektettem Róbertemet az ágyba, betakargattam, át volt fagyva. Akkor még élt. Hívtam a budapesti rendőrt, a dabasi rendőrt, a tűzoltót, mindenkit. Az anyja odaült mellé. Azt mondogatta a fiam, hogy le, le, le.
– Ez azt jelenti, hogy rendőr, rendőr. Csak nem bírta kimondani – szól közbe az asszony.
– Tüdőlövése volt. Nem lehet, hogy „levegőt” akart mondani? Esetleg azt, hogy „lelőttek”?
– Nem, mert a rendőr biztos benne van – szögezi le Csaba. Feleségével együtt váltig állítja ugyanis, hogy a rendőrök „szándékosan taposták szét” a nyomokat, s letagadták, hogy lövöldözés történt. Csabáék szerint a rendőrök találták ki azt is, hogy nem sörét, hanem gerendákból vagy deszkákból kiálló szögek okozták a sérüléseket. Úgy vélik, a rendőrök összejátszottak a tűzoltókkal, a mentősökkel, az orvossal és mindenkivel. Arra azonban, hogy miért tették volna ezt, nem tudnak válaszolni. (Nem állítjuk, hogy a hatóságok semmiben nem követhettek el hibát az első helyszínelés során, ám nem találtunk semmi olyat, ami Csorbáék súlyos vádjait igazolná.)
– A mentőautó csak egy óra múlva jött ki, betették a fiamat, és hagyták, hogy ott vérezzen el. Rohammentőt kértünk, de fölszereltség nélküli kocsi jött. Nem volt benne oxigén sem, vér sem, a mentősnek pedig nem volt diplomája. A tűzoltók nem hoztak lámpát, pedig máskor szoktak. Nekünk kellett zseblámpával meg gyertyákkal világítani. Egyszer csak a mentősofőr szólt, hogy kér egy plédet, mert meghalt a fiam, rá akarja fektetni. Mondtam neki, anyádat fektessed plédre, ne az én fiamat.
– A kis Robi rögtön meghalt?
– Tele volt golyóval. Aki csinálta, azt kéne szétlőni, a gyerekével együtt – mondja Csaba felesége. – Ha nem telefonálunk Mohácsi Viktóriának (a liberális európai parlamenti képviselőnek – A szerk.), hogy küldje a titkosszolgálatot, még mindig nem ismernék el a gyilkosságot. Viktória csinált rendet. Értesítette a nemzetközieket (a Nemzeti Nyomozóirodát – A szerk.), s azok megtaláltak mindent, a Molotov-koktélt is. Addig az volt a szöveg, hogy elektromos tűz ütött ki. De fel is jelentettünk mindenkit, a Viktória segített. Ő mondta azt is, hogy most kárpótlástól kezdve mindent kérhetünk. Azt ígérte, ha kell, elmehetünk ingyen Brüsszelbe vagy Obamához. Mert akkora szenvedést okoztak nekünk.
Átballagunk az üszkös, kiégett házhoz. Sötétedik már.
– Idevaló volt a támadó, ismerte a járást, a házakat, tudta, hol a vízóraakna, mert lement, és elzárta a vizet; ismerte az utat az erdőn keresztül. Összekeverhették szegény Róbertemet a fatolvajokkal. Volt itt egy fiatal rendőr, fajgyűlölő köcsög, a fiam megölésénél ez jelen volt, az Istenre meg merek esküdni. Szerintem itt lőtték meg őket – áll be Csaba az ajtóba. Az ajtófélfán most is látszik unokája véres kéznyoma.
– Látta a fiam, hogy a gyerek meghalt, leszaladt a lépcsőn, lerakta a kicsit a földre. Az egyik támadót fölismerhette, azért indult felé, mert azt hitte, segíteni jött. De aztán összeesett a Róbert. A kislány látta a rendőröket meg az erdészeket.
A Bors Csaba feleségére hivatkozva közölte, hogy Bianka látta a támadókat. Csaba azt állítja, oldalról lőtt a gyilkos. Ugyanakkor az ajtó két oldalán és fölötte látszanak golyónyomokra emlékeztető lyukak. Körbejártuk a házat: mindegyik oldalon éktelenkednek apró lyukak. Másnap, mikor újra kimentünk a helyszínre, láttuk, hogy a fákon is vannak hasonló sérülések, mintha valaki az ajtóból tüzelt volna az erdő felé. Rendőrségi forrásaink nem zárták ki, de nem tartották valószínűnek, hogy tűzharc alakulhatott ki a támadók és Csorba Róbert között. Magyarázat tehát egyelőre nincs arra, hogy a már sérült férfi miért indult el a támadó irányába ahelyett, hogy családjával a ház mögé menekült volna.
Eltűnt idő
Az, amit az aznap éjszakai eseményekről Csorba Csabáék mondanak, legalábbis ellentmondásos. Az ő verziójukkal szemben több hatósági forrás egymástól függetlenül is azt állítja, hogy a tűzoltók reflektorral világították meg a helyszínt, s gyilkosságra vagy lövöldözésre utaló nyomra az első helyszíneléskor nem figyeltek fel. A mentősök, a tűzoltók és a rendőrök a testeken levő sérüléseket szögek, illetve más lehulló, esetleg felrobbanó tárgyak okozta sebesüléseknek vélték. Ez annak ismeretében érthető, hogy nem kaptak a családtól tájékoztatást arról, mi történt valójában. Sőt e források szerint a riasztáskor azt mondták nekik, hogy a férfi és a kisfiú a tűzben sérült meg. Később kiderült, hogy ez nem igaz – az egész család elhagyta a házat, mielőtt a tűz szétterjedt. A helyszínre érkező hatóságoknak azonban ez nem volt nyilvánvaló, mert még Csorba Csaba neje sem beszélt lövésekről, pedig utólag már azt mondta, tisztán hallotta őket.
Az ellentmondások közül a legkisebb, hogy Csorbáék szerint Renáta a hátsó ablakot kitörve ugrott ki a házból, a fiatalasszony pedig állítja, hogy az ajtón ment ki. Szintén furcsaság, hogy Renáta szerint nem látott Bianka senkit, idősebb Csorbáék pedig pontosan leírják, hogy milyen, a gyanújuknak megfelelő személyeket figyelt meg a kislány. A bűntény után a gyermek anyja azt nyilatkozta a közszolgálati csatorna Az este című műsorának, Robika a keze között halt meg a házban, ám rokonok és szemtanúk állítása szerint a gyerek azonnal meghalt. De vajon miért telt el mintegy fél óra a tűz kitörése és az első riasztás között, holott Csaba alig tíz percről beszél? Mi történhetett a gyilkosság elkövetése, vagyis éjjel negyed egy s az elsőként 0.41-kor a mentőkhöz befutó bejelentés között? (A negyed egyes időpontot egymástól függetlenül három tanú is megerősítette, köztük Csorba Csaba, s ezt támasztja alá az is, hogy a tűzoltók szerint legalább fél órája égett a ház, amikor a riasztást megkapták.)
Nyilvánvaló volt, hogy egy gyermek meghalt, apja életveszélyes állapotba került, s a hatéves kislány megsérült, ám a népes rokonságból, ahol mindenkinek van mobiltelefonja, fél órán keresztül senki nem hívott segítséget. A tűzoltók csak 0.45-kor kaptak riasztást, a rendőrökhöz 0.51-kor futott be a hívás. Egy perccel később már úton volt a rendőrautó Örkényből két járőrrel és a velük szolgáló tatárszentgyörgyi körzeti megbízottal; a hatóságok közül leghamarabb ők értek a helyszínre, pontosan 1 óra 3 perckor. További öt perc alatt befutottak a tűzoltók és az örkényi betegszállító autó s nem sokkal később a dabasi mentők jobb felszereltségű kocsija is. Tehát képtelenség, hogy a riasztástól számítva egy órát kellett volna várni rájuk.
Az örkényi orvosi ügyelet jóval később, 1 óra 26 perckor kapott értesítést az esetről – ezt állítja megkeresésünkre Kátay Dénes, a szolgálat vezetője. Az ügyeletet a térségben nem helyi háziorvosok, hanem az önkormányzat megbízásából egy cég látja el, ennek munkatársa a fiatal doktornő, akit az eset után sokan támadtak, kétségbe vonva szaktudását, kritizálva hozzáállását. Ő azonban – éppen a kései riasztás miatt – főnöke szerint egyebet már nem tehetett a helyszínen, mint hogy megállapította a halál beálltát. Kátay Dénes hangsúlyozza, a hivatalosan szakorvosjelöltként dolgozó kollégájuk rendelkezik minden szükséges képesítéssel, engedéllyel, tapasztalattal, s az elrendelt vizsgálat őt is és a mentőket is tisztázta a felelősség alól. Az ügyeletvezető állítása szerint a család robbanásról beszélt a doktornőnek is, szót sem ejtve lövésekről. Így aztán még furcsább, hogy utólag a hatóságokat hibáztatják a robbanásverzióért.
A következő különös mozzanat a hozzátartozók viselkedése. Egy szem- és fültanú, akinek a személyét biztonsága érdekében nem fedjük fel, robajra, kalapácsütésekre emlékeztető zajra ébredt negyed egy körül, s látta, hogy Csorba Róberték ablakából – a bejárati ajtó mellett – lángok csapnak ki. Addigra a tettes valószínűleg már távozott. A tűz lassan, fokozatosan kezdte beborítani a tetőt. A tanú meglepődött, hogy az épület körül nem látni sürgés-forgást, nem hallani jajveszékelést, senki sem próbál oltani. Mintha tábortűz lobogna, nem pedig egy család otthona válna a lángok martalékává. Minden hatósági forrásunk hasonlóképpen számolt be a család viselkedéséről.
A fiatal anyát viszont az életben maradt gyerekekkel együtt sokkos állapotban vitte el a mentő. Végül a legmeghökkentőbb körülmény az, hogy órákra eltűnhettek a töltényhüvelyek. Aznap éjjel hó lepte a földet, hajnalig havazott. A vérnyomokat is beszitálta a hó. Azonban a sajtóban közzétett felvételeken a színes, 8-10 centiméter hosszúságú hüvelyek a hó felszínén hevernek, Csorba Csaba állítólag így találta meg őket reggel hét óra körül. A sajtófotósok közül elsőként, hét óra után, az MTI munkatársa érkezett a helyszínre, ekkor a rendőrök már elvonultak az első helyszínelésről. Elmondása szerint a ház körül ez időben mintegy harmincan tartózkodtak, valószínűleg többségükben rokonok. Gyilkosságról nem tettek említést neki sem. Ám miközben munkáját végezte, kiabálni kezdtek, hogy menjen oda, mert töltényhüvelyeket találtak. Ekkor készültek a fotók. Ezt már mi tesszük hozzá, de elképzelhető, hogy valaki összeszedte, majd újra kihelyezte a hüvelyeket.
Csaba a harmadik találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy valaki eltüntethette a bűnjeleket, de egy „kamerás emberre” gyanakszik, aki a rendőrökkel együtt érkezett (mint megtudtuk, ő egy rendőrségi technikus volt). Csaba így fogalmazott: „valaki úgy szórta ide vissza a hüvelyeket, hogy én úgy nem tudtam volna”. Pedig senki sem állította, hogy ő volt. De ha tényleg így történt, vajon ki és miért szedte össze, majd szórta szét a bizonyítékokat? A tettes akart ezzel időt nyerni? De akkor hogyan kerültek vissza reggelre a hüvelyek? A rokonok közül volt valaki, aki megijedt, s hirtelen így akarta elkerülni azt, hogy a családot bűncselekményekkel hozzák összefüggésbe?
A rendőrökben csak reggel nyolc órára, a hüvelyek előkerülését követően tudatosodott, hogy lövések dördülhettek. Úgy tudjuk, ezt követően több tiszt a kapitányságon zajló reggeli értekezletet félbeszakítva sietett a helyszínre. Két órán belül megérkezett Budapestről Mohácsi Viktória is, s határozottan intézkedni kezdett, addigra láthatóan kész cselekvési terve volt. A rendőrök szerint a család egészen addig „nem tudott semmit”, míg a helyszínre nem érkezett Mohácsi, aki félrehúzódott húsz percre Csorbáékkal. A hozzátartozók utána már nyilatkoztak a feltételezéseikről mindenkinek.
Magányos gyilkos?
Azt, hogy a sajtóban elterjesztett híreszteléssel szemben szó sem volt ötfős alakulatról, megerősíti egy magas beosztásban szolgáló nyomozótól származó információnk is. Mint elárulta, a gyilkosság napján a második helyszíneléskor lábnyomra lettek figyelmesek, amely az erdőn keresztül egy gyalog körülbelül huszonöt percre lévő földúthoz vezetett, ahol az elkövető minden bizonnyal az autóját hagyta. Informátorunk szerint ez alapján erős a gyanú, hogy a tettes egyedül követte el a bűncselekményt. Autójától gyalogosan közelítette meg a helyszínt; várt, míg kialszanak a fények, majd felgyújtotta a házat, és kisfiával együtt lelőtte Csorba Róbertet. Aztán ugyanolyan egyenletes tempóban, ahogy érkezett, visszalépdelt a kocsijához és elhajtott. Mindez hidegvérű, alapos helyismerettel rendelkező tettesre vall. Forrásunk hangsúlyozta: nincs tudomása arról, hogy az áldozat olyan súlyú bűncselekménybe keveredett volna, amely miatt ilyen brutálisan akarhatott leszámolni vele valaki, viszont hamis az a médiában többször megjelent hír is, hogy semmilyen rendőrségi ügye nem volt.
Csorba Csaba azt állítja: azért nem gondolt először támadásra, mert a fiának nem volt haragosa. A törvénnyel nem került összeütközésbe, nem járt kocsmába sem, még csak nem is szemtelenkedett senkivel.
– Olyan jó szíve volt, hogy mikor csereberélte a kocsikat, ha valakinek ötezerrel kevesebb forintja volt, akkor is odaadta neki. Senkivel nem volt konfliktusa – mondja az apa.
– Használt autókkal kereskedett?
– Hát, egy-két esetben. Amúgy a mi családunk békés, így ismer minket mindenki. A két kezünk munkája után éltünk mindig.
Azonban egy másik beszélgetésünk alkalmával, mikor rákérdeztünk, Csaba beismerte, hogy részt vett a fia kisebb pofozkodásokban. A faluban többen elmondták, hogy a két domináns helyi cigány család, a Gáspár és Csorba família közt előfordultak összetűzések. Néhány héttel a leszámolás előtt nagy rendőri erőket kellett kivezényelni, hogy szétválasszák a két népes társaságot. Rendőrségi forrásunk szerint figyelmeztető lövést is le kellett adni. Ennek az akciónak nem találtuk nyomát a rendőrségi közleményekben. (Ugyanakkor a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője, Belicza Andrea elmondása szerint csoportosan elkövetett garázdaság bűntette miatt eljárás folyt, de az ügyet a Dabasi Városi Ügyészségre továbbították, ahonnan azóta bírósági szakba jutott. Mint a Pest Megyei Bíróságtól megtudtuk, már tárgyalás is volt a tatárszentgyörgyi Kinizsi utcában szeptember 12-én elkövetett garázdasági ügyben, amelyben két Cs. Róbert és egy Cs. János nevű férfi ült a vádlottak padján.)
Róbert csakugyan nem járt a cigány kocsmába, korábbi törzshelyére, ugyanis kitiltották, miután – szemtanúk elmondása szerint – negyedmagával megtámadta a tulajdonost, s betörte a vendéglő ablakát. Mikor legutóbb beszéltünk Csorba Csabával, így szólt: – Meg vagyok győződve róla, hogy a Magyar Gárdának ehhez semmi köze nincs. Nekem mindegy, ki az elkövető, cigány vagy nem cigány, csak legyen meg. Meg is lesz nemsokára, azt mondták a nyomozók.
– Mit mondtak pontosan?
– Hogy rövidesen ki fog derülni az igazság, csak én annak nem fogok örülni. De hogy ezt hogyan értsem, nem tudom.
(Jövő szombati számunkban részletesen beszámolunk a Tatárszentgyörgyön virágzó illegális üzletágakról, amelyek akár összefüggésbe hozhatók a kettős gyilkossággal is.)
Folytatjuk
Forrásainkról: Többhetes adatgyűjtő munkánk során számos emberrel beszélgettünk, akiknek kilétét saját kérésükre, illetve személyes biztonságuk érdekében nem tárhatjuk fel. A névtelen megszólalók által elmondottakat igyekeztünk más forrásokból is megerősíteni és dokumentálni.
(MNO)
