A Wehrmacht fő védelmi doktrínája a mélységi védelem volt: a mélységi védelem több egymást követő különböző funkciójú védelmi zónából állt, amelyek egy jól működő rendszer szerint állították meg az ellenséges támadásokat, és csökkentették a veszteségeket. A mélységi védelem lényege nem az volt, hogy minden métert védjenek, hanem hogy minimális veszteséggel állítsák meg a támadókat.

A támadó hadműveletek folyamán időnként szükséges volt védekező hadmozdulatokat is végezni: az ellenség a Panzerek előretörése által formált katlanokból megpróbált kitörni, ezen kívül kívülről is megpróbálták felmenteni a csapdába zárt csapatokat. A védelem azért is játszott szerepet az előzőeken kívül, mivel a hatékony védelem lehetővé tette, hogy a front nagy részét minimális erőkkel védjék, aminek következtében a támadásokra a lehető legnagyobb erőt összpontosíthatták.

A mélységi védelem kialakításának fő oka az volt, hogy felismerték: a veszteségek fő okát nem a kézifegyverek, hanem a támogatást biztosító nehézfegyverek (tüzérségi lövegek, aknavetők, nehézgéppuskák) okozzák. Ennek következtében olyan védelmi rendszert alakítottak ki, ami a gyalogság nagy részét védi az ellenséges tűztől, miközben az ellenség megállítását tűzerő alkalmazásával oldja meg.

Ezt úgy vitelezték ki, hogy a gyalogság nagy részét távolabb helyezték az ellenségtől a fedező zóna beiktatásával, aminek következtében az ellenséges tüzérség nem látott rá a fő ellenállási vonalra. A fedező zónában halogató harcot folytató előőrsök riadóztattak, az ellenséges támadások felőrlését pedig elsősorban az előretolt tüzérségi megfigyelőállásokról vezetett tüzérségi tűzzel oldották meg, ami már azelőtt kivéreztethette az ellenséges támadásokat, hogy az elérte volna a fő védelmi vonalat. Az ellenséget megállítása után pedig ellentámadásokkal verik vissza a védelmi vonalaiba. Ezáltal a gyalogság minimális veszteségeivel őrölhették fel a támadókat.

A mélységi védelem fő ellenállási öve 3 részből állt: az előrevetett osztagok vonalából, a harcelőőrsökből, a fő ellenállási vonalból és annak reteszállásaiból. Az előrevetett osztagok és a harcelőőrsök együtt alkották a fedező zónát, míg a főellenállási vonal mögött helyezkedtek el a reteszállások és a hátsó zóna.

Az előrevetett osztagok alkották a védelem legelső vonalát, jellemzően 4500-6500 méterre a fő ellenállási vonal előtt. Az előrevetett osztagokban a felderítők helyezkedtek el, akikhez páncéltörő, géppuskás alegységeket és a tartalék egységek elemeit csatolhatták. Az előrevetett osztagoknál tüzérségi figyelők is helyet foglaltak, akik a hadosztály közepes tüzérségével (150 mm-es ágyúk) megállíthattak támadásokat. Kisebb egységek a kulcsfontosságú pozíciókat fedezték, mint például utakat, vasúti töltéseket, magasabb területeket, kereszteződéseket és folyami átkelőket.

Az előrevetett osztagoknak több funkciójuk is volt: figyelmeztettek az ellenséges támadásokra, ami megakadályozta a hátrébb lévő vonalak meglepését; megakadályozták, hogy az ellenséges járőrök rálássanak a többi védvonalra, ami az ellenséges felderítést gátolta; és segítettek a támadások felőrlésében a tüzérségi figyelők és saját fegyvereik révén.

Amennyiben a saját és ellenséges csapatok közel voltak egymáshoz, nem alkalmaztak előrevetett osztagokat, ebben az esetben az első vonalat a harcelőőrsök alkották.

A harcelőőrsök 2000-4500 méterre voltak a fő ellenállási vonal előtt. A harcelőőrsök funkciója a fedezőzóna részeként ugyanaz, mint az előretolt állásoké, viszont azoknál jobban felfegyverzettek, és több emberük van. A harcelőőrsökhöz aknamezőket és egyéb műszaki zárakat is építhetnek. A harcelőőrsök a hadosztály könnyű tarackjainak hatósugarában voltak, amik a hadosztály fő ütőképességét adták, és azok előretolt tüzérségi figyelőit ide helyezték el. Az előőrsök zónájába eső településeket, fasorokat és magaslatokat erődtámpontokká fejlesztették. Mivel az ellenséges gyalogság a terep fedezéket kínáló területein keresztül közelítette meg a védelmi vonalakat, ezért azon területek fedezésére járőröket, figyelőőrsöket, támpontokat alakítottak ki.

A fő ellenállási vonal tartalmazta a fegyverek és csapatok nagy részét. A század szakaszai közül kettő az első vonalban, egy pedig mélységben helyezkedett el. Hasonló módon a zászlóalj századai közül kettő az első vonalban, egy pedig mélységben helyezkedett el. A könnyűgéppuskákat elől a lövészekkel együtt vetették be, míg a nehézgéppuskákat kicsit hátrébb, a rések és a szárnyak fedezésére és a potenciális támadó pozíciók fedezésére alkalmazták. A könnyűaknavetőket a szakaszállásokba helyeztek el, hogy közvetlen rálátásuk legyen a csatatérre. A nehézaknavetőket és a gyalogsági ágyúkat a domborzat takarásában, az ellenség elől rejtve helyezték el. A páncéltörő ágyúkat a harckocsik bevetésére alkalmas terepszakaszokon koncentrálták a harci zóna végénél. A vonal előtt, amennyiben lehetett, aknamezőket és egyéb műszaki zárakat hoztak létre.

A védelem alapja a fegyverzet tüzét koordináló tűzterv: a tűzterv részeként koordinálták, hogy mely területet melyik fegyverrendszerrel kell tűz alá venni ellenséges támadás esetén. A védelemnek nem az állásokban, hanem elsősorban a tűztervben nem szabad réseket hagynia.

A könnyű- és nehézgéppuskákat mélységben helyezik el, hogy a fő ellenállási vonal elé és a vonalban is folyamatos frontális és oldalazó tüzet biztosíthassanak. Ezt a tüzet kiegészíti a tartalékosok tüze, akik a nehézgéppuskáikat úgy helyezik el, hogy az első vonalban lévő egységek között és fölött lőhessenek el velük.

Az aknavetők azon területeket vehetik tűz alá, amit lapos röppályájú fegyverekkel nem tudnak, például völgyekben, mélyedésekben közlekedő ellenséggel szemben. A nagyon közeli célpontokra, a fő ellenállási vonal elé is tüzelhetnek velük, zárótüzet adva.

A gyalogsági ágyúkat az aknavetőkhöz hasonlóan fedezékek mögötti célok ellen alkalmazzák (erdőben, mélyedésekben található célok ellen). Amikor az ellenség meg akarja rohamozni a védelmi vonalat, akkor a gyalogsági ágyúk a vonal elé helyezett zárótűzzel segítik a védelmet.

A tüzérség kezdetben az ellenség gyülekezési körzeteire koncentrál, majd a kibontakozó ellenséges csapatokra. A felfedezett ellenséges tüzérségi megfigyelőállásokat és a tüzérségi állásokat is tűz alá veszik. A tüzérségnek vannak megfigyelői a fedező zónában, a fő ellenállási vonalban és a hátsó zónában is, amikkel folyamatosan megfigyelés alatt tarthatták a támadókat. A tüzérség tüzét a tüzérezred parancsnoka irányítja, de kéréseket zárótüzekre akár szakaszparancsnokok is tehetnek.

Amennyiben az ellenségnek sikerül áttörnie a fő ellenállási vonalat, egy magasabb rangú parancsnoknak döntenie kell afelől, hogy vagy egy ellentámadással helyreállítják a védelmi vonalat, vagy pedig hátrébb új védelmi vonalat alakítanak ki.

A birodalmi csapatok első válsága, a '41-42-es téli időszak új védelmi rendszereket kényszerített ki a helyzet megmentése érdekében: az egyes hadosztályok frontvonala ekkor a hadosztályok erőivel mélységi védelemmel védhető 6-10 kilométeres hossz helyett 20-30 kilométeresre nőtt, aminek következtében nem tudtak a csapatok folyamatos védelmi vonalakat kialakítani. Ezért a téli hidegben védekező csapatok a lineáris védelmi vonalakról áttértek az erődtámpontok rendszerére.

Az erődtámpontok körkörösen kiépített védelmi létesítmények, amelyek a támpontok közötti területeket oldalazó tűzzel és műszaki zárakkal fedezik. Annak ellenére, hogy a támpontok réseket hagynak egymás között, ez a rendszer állította meg a szovjet '41-42-es téli offenzívát, mivel a települések köré kiépített erődtámpontok az úthálózat csomópontjait és a tél ellen védelmet nyújtó házakat a kezükben tartották. Az erődtámpontokat a falvak határain kívülre építették ki, hogy az állásokat jobban álcázhassák, és a szovjet tüzérség, valamint az éjszakai támadások hatását csökkentsék.

A páncélelhárítás egyik alapelve, hogy a védelmi vonalakat harckocsik számára járhatatlan terepre helyezték. Járhatatlannak mély mocsarak/folyók/sár, sűrű erdők, vasúti töltések és meredek emelkedők számítottak.

A páncéltörő ágyúkat jól beásták és álcázták, hogy meglephessék velük az ellenséget. A legtöbb ágyú visszatartotta a tüzét, amíg 150-300 méterig meg nem közelítették őket az ellenséges harckocsik. A fő ellenállási vonalat elérő harckocsikat közelharci páncélvadász csapatok támadták meg. A támadás visszaverése után az ágyúkat alternatív pozícióba mozgatták.

A tankelhárító aknákat az utak mentén és a védelmi állások körül telepítették, hogy kiüssék a támadó ellenséges harckocsikat.

A közelharci páncélvadász osztagok (Panzerjagdgruppen) egy altisztből és legalább 3 közlegényből álltak, akiket jól kiképeztek a közelharci páncélvadász feladatokra. Ilyen osztagokat csakis utolsó esélyként alkalmaztak, amikor már nem volt működőképes páncéltörő ágyú, vagy pedig az állásokat lerohanták.

A közelharci páncélvadászosztagok megvárták, amíg az ellenség legalább 20 méteren belülre ér. Az osztagok sikeréhez szükséges, hogy az ellenséges kísérő gyalogságot leválasszák a harckocsikról, amit géppuska- és aknavetőtűzzel érnek el. A műveletek sorrendje az osztagok számára a következő: az ellenséges harckocsik elvakítása, megállítása, majd megsemmisítése.

A gyalogság ellenséges harckocsik jelenléte esetén a kísérő gyalogság leválasztására fókuszál.

A páncélvadászok állásainak mindenképpen mélynek kell lennie, meredek falakkal kell rendelkeznie, és ajánlott páncéltörő aknákat köré telepíteni. A páncélvadászoknak a támadó harckocsikat mozdulatlanul kell figyelniük, amíg közel nem érnek. Falvakban a harckocsik megtámadása könnyebb a rendelkezésre álló rejtőzési lehetőséget miatt.

Álló harckocsik esetén a páncélvadászok, a terepet kihasználva, megközelítik azokat.

Minden harckocsi körül található egy holttér, amit a tank nem tud fedezni a fegyvereivel. Minél nagyobb a tank, annál nagyobb általában a holttér. A páncélvadászok a holttérbe a fegyverek irányával ellentétes oldalról lépnek be. A fő fegyvert viselő páncélvadász megtámadja a harckocsit, miközben a többiek a tüzükkel fedezik őt.

A német páncélvadászok a háború folyamán továbbfejlesztették a páncéltörő ágyúk használatát a Pakfront taktikával, amit 1943-ban alakítottak ki. A Pakfront lényege az volt, hogy 6-10, vagy még ennél is több páncéltörő ágyút helyeztek egyetlen parancsnok irányítása alá, amik egyszerre nyitottak tüzet az ellenséges harckocsikra . Az egyidőbeni tűznyitás minimalizálta a harckocsik túlélési esélyét, ami nagyon hatékonynak bizonyult a háború hátralévő részében.

(Olvasónktól)