Azóta nem látta tisztán kislánya arcát. Kenéz Károly eddig elzárkózott a nyilvánosságtól, a ZIPP.HU számára elmondja, mi történt, mit gondol a rendőrségről, a rendről és arról, ma részt venne-e tüntetésen

Délután munkából indultam hazafelé. Négy hónapos lányunk fürdetése miatt a feleségem arra kért, ne a Fidesz nagygyűlésére, hanem rögtön haza menjek. A nagygyűlés és a várható október 23-i megmozdulások miatt sok utat lezárt a rendőrség, hosszan kellett gyalogolni.
A rendőrök több ponton is mondták, merre mehetek, merre nem, míg végül eljutottam a Síp utcába, ahol befordult elém 15-20 rendőr. Teljesen elzárták az utcát, az első vonal letérdelt, a második mögöttük állt, és elkezdtek befelé lőni. Ekkor behúzódtam egy mélyebb kirakatba, hátranéztem, és nem láttam mögöttem senkit.

Igen, rajtam kívül nem volt ott senki, amit később, a nyomozás során számomra teljesen ismeretlen emberek önként jelentkezve is elmondtak. Ott álltam a rendőrsorfaltól 10 méterre. Mivel nálam voltak a kávézóból a mosásra szánt hangedlik, elkezdtem integetni az egyikkel – mivel ez a béke jele, így tanultam. Majd leléptem a járdára, egy métert, és abban a pillanatban éreztem, hogy irgalmatlanul fáj a bal szemem. Odakaptam, elkezdtem ordítani, éreztem, hogy ömlik a vér a fejemből. A rendőrökhöz mentem, még mindig a fehér zászlót lobogtatva, hogy hívjanak mentőt, mert meglőttek, folyik a szememből a vér. Erre az egyik rendőr úr a pajzsával ellökött. Azt mondta, takarodjak a picsába, meneküljek a másik irányba.

Akkor elkezdtem futni visszafelé, a füstbe, a Síp utcába. Ott elestem, elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, valahogy fel tudtam hívni a mentőket. Majd a Síp utca – Wesselényi utca sarkán még kicsit tovább tudtam menni, ott akkor már többen hazafelé mentek, egy orvos a tömegből leültetett, inni adott. Elég hamar megjött a mentő, és bevittek a Honvéd Kórházba.

Napokig ömlött a szememből a vér, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal aludtam, mert ordítottam a fájdalomtól. Amikor félig ébren voltam, az öreg tisztek azt pusmorogták, hogy megérdemeltem, mert „ez is ott dobálózott”. Olyan is volt, aki védelmébe vett, mert szerinte nem dobáltam.

Aztán három nap elteltével, amikor a nővér mosakodni segített, mondta, milyen nagy foltok vannak a hátamon, a combomon és a térdhajlatomon. Kiderült, hogy rendesen lőttek utánam, mikor már menekültem, és ötször el is találtak. Ezt szerintem úgy hívják, hogy futóvadlövés. Három réteg ruhán át is olyan sérüléseim voltak, hogy csak egy év múlva tűntek el a lövésnyomok.

Most, három év elteltével 25 százalékot látok vele. Azaz éppen, hogy nem vakultam meg, holott előtte 100 százalékot láttam. Sok műtéten estem át, szétcibálták a szemem, altatás nélkül is műtöttek, le is kellett kötözni, olyan fájdalmaim voltak. Hónapokig, majdnem egy évig tartott, míg felszívódtak a vérömlenyek, ödémák. Aztán kiderült, hogy leszakadt a retinám, nem csináltak agyi CT-t, nem állapították meg, az idegpályák milyen szinten sérültek.

Azért kértem a sajtónyilvánosság letiltását és a zárt adatkezelést, mert féltem.

Nézd, te nem félnél attól, ha a munkából hazafelé tartva kilőné a szemed a rendőrség, hogy amikor hazamehetsz, másnap már csöngetnek az APEH-től? Majdnem két évig kellett feküdnöm a kórházi kezelések után, amit be is tartottam. De ha lemész a közértbe, akkor csöngethetnek a tébétől, és azt ellenőrzik, hogy valóban betartod-e a fekvést? Mindez nem ad okot a félelemre? Behívtak ellenőrzésre – mondtam, hogy nem tudok bemenni. Miért? Mert nem mozdulhatok ki a lakásból, nem írhatok alá semmilyen, munkával kapcsolatos papírt. Hát akkor írja alá a felesége! Ő a négyhónapos gyerekkel gyesen van – volt olyan szereplő, aki ezt megértette, volt olyan, aki nem.

Folyamatban van az ügy. Peren kívüli megegyezést ajánlottunk, de a rendőrség jogi képviselője egy-egy mondatban utasítja el a kérdéseinket, hogy nem tartják indokoltnak a kártérítést.
Ők viszont már 2006. október 24-én bejöttek a kórházba: három nyomozó jelent meg a kórteremben. Kérték, hogy azonnal tegyek vallomást. Kérdeztem, miért, mire kiderült, hogy vandalizmussal és hivatalos közeg elleni erőszakkal gyanúsítanak. Én csak az ügyvédem jelenlétében tettem vallomást, aki másfél óra múlva már ott is volt. De az egyik rendőr ezt sem akarta megvárni, ki akart vinni a kórteremből, hogy vallomást tegyek, a többiek azonban lebeszélték erről. Mi másnap tettük meg a feljelentést.

Egyetlen dologban végig bíztam. Az ügyészség is megállapította: nem voltam tüntetésen, még a gyanú árnyéka sem vetődhet rám, hogy követ dobtam volna valakire. Ez olyan, mintha egy menedzser munka végeztével hazamenne, tudná, hogy öt utcával arrébb az Újpest-Fradi meccs szurkolói randalíroznának, kikerülné szépen őket, a rendőrség mégis fejbe lőné, és azt sem mondaná, hogy bocs. Megfosztottak a munkától, a közlekedési lehetőségtől, még bringázni sem tudok, nemhogy motorra vagy autóba ülhetnék. A leletek szerint nem lehet tudni, mi lesz a szememmel. Nem lehet tudni, hogy mire ébredek. Négy óra után le kell feküdnöm pihenni. Még egy pohár bort sem tudok kiönteni, mert mellémegy, hiszen nincs térlátásom.

Aztán a Magyar Köztársaság Ügyészsége lefolytatott egy nyomozást, s megállapította, hogy két és fél rendbeli bűncselekményt követtek el ellenem.

Minimálisan, de egyetértek. Kitértek a cserbenhagyásra és a lőfegyverrel való visszaélésre. A felelős személyt nem találták meg, aki kilőtte a szemem, de a rendőrség felelősségét megállapították. Amennyire tájékozódtam az elmúlt három évben, az alapján mondom: mindenki, aki puskát kapott, aláírt egy papírt. Négy puska volt ott, a négy közül az egyik lőtt. Már lehet szűkíteni a kört. A Metró Klubnál van egy térfigyelő kamera, azt meg lehetne nézni. Ráadásul a Síp utcában a Dob utca és a Dohány utca közt van a Mazsihisz irodája – ha az nem lenne bekamerázva, akkor nagyon meglepődnék. Ha szerették volna, megállapíthatták volna a felelősséget. Viszont az illetékes szerv a lezárt ügyészségi nyomozás ismeretében sem ismeri el a kártérítés jogosságát.

Felajánlottak egy alacsony összeget, melyben az anyagi kárt elismerik, ami szerintük elég mindarra, ami nekem az elmúlt három évben az életben maradáshoz kellett. De sem az erkölcsi kárt, sem a későbbiekben ebből fakadó kárt nem akarják megtéríteni. Gyakorlatilag nem tudok dolgozni, térlátásom nincs, ha lelépek a járdáról, a lábammal keresem a padkát. A két szem nem áll össze. Négy hónapos kora óta nem láttam tisztán a lányom arcát. Rám ugrik, hogy Szia Papa!, de nem vehetem fel, mert nem emelhetek öt kilónál többet. Másfél évig nagyobb bevásárlásra sem mehettem, mert nem emelhetek. Nem focizhatok a gyerekekkel, mert nem sportolhatok. Érzékenyebb lettem és agresszívebb. Ha valakinek fél évig fáj a bal agyféltekéje, az arca, és szedi a gyógyszereket, az nem felemelő s megnyugtató érzés. Ez történik. A jövő héten indítjuk a pert.

Viszont a 2006. október 23-án „hősiesen helytállt” rendőrök kitüntetést kaptak néhány nap elteltével. Az akkori budapesti rendőrfőkapitány még Budapest díszpolgára is lett, amit azért végig kellene gondolni. Mindemellett nem tudok arról, hogy bárkinek, aki ott megsérült, akár egyetlen levelet is küldtek volna azzal, hogy kifejeznék sajnálkozásukat a történtekért. Mert létezik olyan, hogy megbocsátás…

Naná, de csak akkor, ha létezik megbánás is, sőt, felelősségre vonás is. A tékozló fiút is felelősségre vonja az apja, de megbocsát. Az aztán már politikai kérdés, hogy mi jár büntetéssel, és mi nem.

Ez olyan játék volt, amit az akkori miniszterelnök, a rohadt szemét gyurcsány ferenc és gergényi péter budapesti rendőr-főkapitány játszott, gyurcsány egyébként még mindig játszik, csak most nem az asztal főhelyén ül (a nevek írásmódját az interjúalany kifejezett kérésére használtuk így – a szerk.). Őket tartom felelősnek, akik mint egy sakktábla mellett húzogatták vigyorogva a bábukat, akik közt én is ott voltam. Ugye a sakkban is beáldozzák a királyért a parasztot – ők nem királyok, de annak tetszelegtek, és a jónépet áldozták be. Azok a felelősek, akik a szegény vidéki rendőröket feltüzelték, hogy lődözzenek a tüntetőkre. Persze őket sem menteném fel, hiszen a háború után a háborús bűnösöket is felelősségre vonják, mert az ő felelősségük az, hogy engedelmeskednek-e a parancsnak, vagy megtagadják. És háború volt? Nem, még háború sem volt, mégsem lehet senkit felelősségre vonni. A gyurcsányék a mai napig nem tudják, hogy mit csináltak. Fogalmuk sincs, mit jelent a másik ember, még arról sincs, hogy mit jelent három kiló kenyér, vagy egy kiló hús árát megkeresni.

Reggel jövök, ha lehet, mert felmosni és takarítani tökéletesen tudok.

Nem rossz ez, el kell végezni valakinek, ez munka. Viszont este, ha van 15 vendég, nem tudom letenni a poharat az asztalra, mert nem látom a szintkülönbséget, és azt nem szeretném, hogy elégedetlenek legyenek az emberek.

Barátaim. A barátokra lehetett számítani. Rájuk, a feleségemre és a szülőkre. Persze ez közös ügy, mert én is mondhattam volna, hogy bocs, bezárunk, mától nincs semmi. A munka szintjén sokkal jobban bánt, hogy visszafog, hátráltat az egészségi állapotom. Kitalálsz valamit, hogy legyen egy jó lendületed, foglalkozz valamivel, ami érdekel, hogy másokat is lelkesíts, és nem megy úgy, mint régen. Tízszer akkora vitális energiám van, mint amit most ki tudok használni, ez a baj.

Az én traumáim alapján nem tudhatod, mire képesek a „szervek”. Nincs önkontroll az eljárásokban, csak szóban. Ha meglátok három egyenruhást, akkor végigfut a hátamon a hideg, mert tudom: bármit megtehetnek.

Ezer szállal kötődik mindez ahhoz a valósághoz, amiben élünk. Egy normális társadalmat nem lehet úgy felépíteni, hogy a rendőrségben nem bíznak az emberek, és a rendőrök nem végzik rendesen a dolgukat.
A polgári kormányzás alatt, akkor még csak négy gyerekem volt, kezdtem magyarázni nekik, hogy a rendőrt, aki itt áll kint, nem úgy hívjuk, hogy desztó, csak az előző ötven évben neveztük őket így. A rendőrség korábban a vezető hatalmat szolgálta ki, de ez már másképp van. Most azért fizetjük őket az adónkból, hogy védjenek, őrizzenek minket, ahogy a rendőr szóban is van – tanítottam őket. Az a nagy szívfájdalmam, hogy úgy érzem, az egyenruhás szervek mindent megtehetnek. Minden ember dolgozni szeretne, tisztességesen, és, hogy amikor kimegy, akkor a sarkon az ismerős rendőrrel pár barátságos szót is válthasson. Ennek az esélye is megszűnt. A rendőrség akkor jön elő, amikor erőt kell demonstrálni.

Mindenképp értelmét látom annak, hogy ha valamiben elkötelezett vagyok, valamiben hiszek, akkor a saját személyem odaadjam érte. Viszont engem minden évben, minden nagyobb ünnepen eltakarít a család Budapestről.

Hát, idén is azt mondtam, hogy egy szimpátiatüntetésre kimennék. Túl nagy ellenállásba ütköztem.

Az asszonyoknak néha több eszük van. Ugye én nem tudok menekülni, mert nem látok jól. Tehát az első hülye, akit elkapnának, én lennék. Ha meglátom ezt a fajta erőalkalmazást, akkor felmegy az adrenalin, és nem mondom azt, hogy nem kezdek el ordibálni, ha azt mondják, hogy nem szabad kiabálni, akkor arra én azt felelem, jogom van hozzá és meg is teszem. Tehát biztos vagyok benne, hogy hamar bilincsben, bekötött szemmel fekszem egy rendőrautóban. A fizikai fájdalom teljesen jól elviselhető abban az esetben, ha beszélünk róla, és csak egy-két hétig van. De ha folyamatosan minden nap ezzel kelsz és fekszel, akkor felőröl.

Akkor kapok erre választ, ha nem az a hatalom működteti az országot, amelyik most van. Akkor lesz bennem igazán bizalmi válság, ha újra polgári kormány lesz, és az nem gondolja az első intézkedései közt, hogy ebben az ügyben rendet tegyen.

Én várom ezt a váltást. Szeretnék kimenni március 15-én kokárdával, az öt gyerekkel, úgy, hogy mindenkinek zászló van a kezében. Ez a cél.

Nincs mese, felelősséggel tartozom a gyerekeimért. Nem azért vállaltam, hogy ebben az országban, ennek a nemzetnek öt gyermeket hajlandó vagyok felnevelni, hogy utána azt mondjam, feltett kézzel: jól van, vesztettünk.