Hogy igazam van-e a felsorolt okokat illetően? Nos, senki meg nem cáfolt, ezen kívül pedig a választási kampánynak csúfolt szánalmas bohózat, a kölcsönös lejárató kampányok és átkozódások közepette még mutatóba nem akadt olyan, bármelyik táborban a hatalomért ácsingózó képviselőjelölt, politikus, aki egyetlen értelmes mondatot kiejtett volna a száján az oktatás, a nevelés ügyével kapcsolatban. Ennyire nem számít már semmi? Pedig, aligha kell bizonygatnom: a jövőnket alapvetően meghatározó nemzeti sorskérdésünkről van szó. De ami még különösebb: a legilletékesebbek, a tanárok, de az úgynevezett oktatási szakértők körében sem zajlik semmiféle tisztázó eszmecsere az iskolarendszer súlyos bajairól, a megoldási lehetőségekről. Ráadásul, a hagyományos oktatási rendszer teljes szétzüllése és csődje nem csak hazánkban, hanem az egész nyugati világban, sőt annak határain túl is megfigyelhető. Az összeomlás látványos, hiszen – mint arra korábbi írásaimban rámutattam – a szemünk láttára dőltek ki az évszázadok óta működő oktatási rendszer pillérei: nincs házi feladat (ha van, azt a mesterséges intelligencia oldja meg), nincs otthoni tanulás (mert a gyerekek többsége képtelen szövegeket olvasni, értelmezni, fejébe vésni, de egyébként is a mobiltelefon, és a TikTok vagy bármilyen roppant izgalmas, 2 perces videó vonzása sokkal erősebb, mint a leckéé), a tankönyvek, kötelező olvasmányok értelmezése a diákság többségét megoldhatatlan feladat elé állítja (nem is bíbelődnek ilyesmivel, vagyis ahogyan ma mondani szokás, „érthetetlen szövegek bebiflázásával”). S itt még nincs vége, hiszen a tanári magyarázat is a múlté, ugyanis sok gyerek (és felnőtt) csak egy-két percig képes figyelmét egy előadásra összpontosítani. Így azután a „modern”, a „korral lépést tartó” úgynevezett szakértők és pedagógusok soraiban az „élményalapú tanulás” lett most a slágertéma: vagyis a tanár néhány mondat után mondjon vicceket, esetleg álljon fejen, táncoljon, mint tette azt Hegedűs Zsolt a kormány beiktatási buliján, vetítsen le néhány vicces és nagyon látványos, de két percnél semmiképpen sem hosszabb videót!

Íme tehát a diagnózis, melyről a nyilvánosság fórumain persze alig esik szó, így soha cáfolat sem hangzik el. A hallgatás beleegyezés. Rendben. De megalakul az új kormány, majd a liberális értelmiség közbeavatkozása nyomán (megakadályozva egy katolikus iskolában dolgozó tanár kinevezését) pajzsra emelik az új oktatási minisztert, az LMBTQ-hívő és feltétlenül globalista, ukrán-imádó (vagyis az ukrajnai proxy-háború előzményeiről, okairól mit sem tudó) Lannert Juditot. Szem előtt tartva az oktatási rendszer válságának okait, az ijesztő tüneteket (a „kidőlt pilléreket”), látva az ifjúság tudásszintjének, mentális és kognitív képességeinek szembeszökő ütemű hanyatlását, a miniszter asszony csupa olyan kijelentéseket tesz, melyekből egyértelműen kiderül: az általa irányított oktatási kormányzat minden lehetséges módon súlyosbítja majd a bajokat, a „kidőlt pilléreket” pedig nem hogy visszaállítani próbálná, de még a maradék romjaikat és szétrugdossa. Nézzük csak sorjában, pontokba szedve, az oktatási miniszter előzetes nyilatkozatai alapján, melyek szerinte a magyar iskolarendszer legfőbb problémái, és milyen oktatási-nevelés rendszert tartana ideálisnak?

1. „Gyermekbarát iskolára van szükség” – jelentette ki több alkalommal is Lannert Judit. A „gyermekbarát iskola” éppen olyan ostoba, tetszés szerint értelmezhető hangzatos jelszó, mint például a „szabadság, egyenlőség, testvériség” vagy éppen a „munkáshatalom” szlogenjei voltak annak idején. Mert hiszen ugyan ki ne értene azzal egyet, hogy „gyermekbarát iskola” kell? De vajon biztos, hogy az a „gyermekbarát iskola”, ahol a diákok remekül érzik magukat, alig tanulnak, sokat játszanak, nem kapnak rossz jegyeket, nincsenek fegyelmezve? Vagy az, amelyre évtizedekkel később is úgy emlékeznek, hogy bizony volt néhány szigorú tanár, rend volt és fegyelem, de embert faragtak belőlük, és alapos tudást töltöttek a fejükbe a pedagógusok? Ne lenne „gyermekbarát” a mai iskola „liberális”, „haladó” értelmezésben? Hány „hátrányos helyzetű” diákot engednek át felsőbb osztályba mindenféle tanulás nélkül, csak azért, hogy mielőbb megszabaduljanak tőle? Hány, de hány esetben tekintenek el a tanárok a buktatástól, az elégtelen osztályzattól, az erőteljesebb szóbeli fegyelmezéstől, csak azért, hogy a gyermek érzékeny lelke ne sérüljön, és önbizalma nehogy megrendüljön? Nincs talán túlzott engedékenység, játék, buli, kirándulás a mai iskolákban? Számos esetben látjuk, hogy inkább az idegileg tönkrement tanárok mennek el egy-egy iskolából néhány botrányosan viselkedő, kezelhetetlen gyerek miatt, mintsem valamiképpen megfegyelmeznék, vagy éppen eltanácsolnák a rendetlenkedőket? Miképpen lehetne még inkább „gyermekbaráttá” tenni az iskolát az oktatási kormányzat új vezetői szerint?

2. Az előző kérdésre persze Lannert Judit minapi interjújában megadta a választ. Íme: „…nem kell a kis alsósoknak 45 percet bent ülniük egy tanórán, mert lehet, hogy csak 20 percig bírják, és akkor menjenek ki az udvarra, játsszanak, a következő alkalommal pedig bent maradnak 50 percig, ha bírják." És ha nem bírják? És ha csak 15 percig bírják? Vagy 10 percig? Ha 10 perc után ki akarnak menni az udvarra, akkor a „gyermekbarátság” jegyében szabad nekik nemet mondani? Gondolt az oktatási miniszter arra, hogy ha az alsósok az iskolaudvaron rendetlenkednek és hangoskodnak, az meg fogja zavarni a többi, tanteremben tanuló osztály diákjait, akiknek jelentős része amúgy is figyelemzavarral küszködik? Mi történik akkor, ha kint dermesztő hideg van, netán esik az eső, de a „kis alsósoknak” éppen nincsen kedvük „45 percig bent ülniük a tanórán”? Akkor hová mennek ki? A folyosóra? Az utcára?

De egyáltalán, nem kisiskolás korban kell elkezdeni rendre, fegyelemre, önuralomra szoktatni a gyerekeket, melynek része az is, hogy képesek 45 percig egy helyben ülni, és figyelni, vagy valamilyen hasznos tevékenységgel foglalatoskodni? Nem lesz késő 14 éves kor után kitartásra, fegyelmezettségre, tanulásra szoktatni a tanulókat? Ha pedig a felső tagozatosoknak sem lesz kedvük 45 percig a tanteremben tartózkodni, akkor ők is kimennek játszani, és ha úgy szottyan kedvük, akkor a „következő alkalommal benn maradnak 50 percig”? Lannert Judit és liberális elvbarátai tényleg azt gondolják, hogy ha van egy vészesen romló folyamat (jelen esetben gyermekeink koncentrációs képességének, önfegyelmének vészes csökkenése), akkor nem a pusztító tendenciák feltartóztatására, visszafordítására kell törekednünk, hanem tovább kell fokoznunk a bajokat? A lejtőn lefelé száguldó szekeret nem inkább feltartóztatni kellene, megállítani, majd nagy-nagy erőfeszítéssel felfelé tolni, mintsem tovább lökni a szakadék felé? Vajon életük során nem lesz szüksége a diákoknak önuralomra, fegyelmezettségre, nem kell például majd több órás tárgyalásokon, munkamegbeszéléseken vagy éppen családi kupaktanácsokon részt venniük, ahol bizony nem lehet 20 percenként felállni, kimenni és játszani egyet?

3. A „gyermekbarát iskolában” Lannert Judit és a liberális pedagógusok elképzelései szerint az osztályozás korántsem játszik kulcsszerepet. "Az értékeléshez hozzá kell nyúlni, és nemcsak az osztályzás, hanem az AI miatt is. Egyre értelmetlenebb azt számon kérni a gyereken, hogy be tudja-e biflázni a dolgokat. Tehát azt gondolom, hogy a gondolkodás folyamatát kell értékelni, ami minden gyerekben ott van. Nem a végeredmény az érdekes, amire ma a jegyet kapják a gyerekek, hanem az, ahogy eljut a probléma megoldása során A-ból B-be."

De ha a régi jó osztályzatokat kiiktatjuk a rendszerből, akkor ugyan mivel lehet majd tanulásra ösztönözni a mai, a közösségi média „áldásos” tevékenysége nyomán egyre érdektelenebbé váló nemzedéket? Ha sem tanári tekintély, sem házi feladat, sem otthoni tanulás, sem órai figyelés, sem 45 perces tanóra nincs, akkor, ha az osztályozás is csak valami vicces, mellékes tényezővé válik, mi marad még az iskolából? Nem iskolás korban kellene a gyerekeknek megtanítani, hogy tetteiknek – a lustaságuknak, a kirótt, számukra (de csak számukra!) értelmetlennek látszó feladat elvégzésének elmulasztása következményekkel jár? Hiszen lépten-nyomon tapasztaljuk, mennyire nem törődnek a mai fiatal generációk tagjai tetteik következményeivel. Tovább erősítsük ezt a káros folyamatot az osztályozás bagatellizálásával? Vagyis a lejtőn lefelé száguldó szekeret ismét nem feltartóztatni igyekszünk, hanem taszigáljuk tovább a mélybe?

Ráadásul az osztályozás szerepe az elmúlt években már amúgy is csökkent: számos diák akad manapság, akit egyáltalán nem érdekel még az elégtelen osztályzat sem, egyeseket a bukás sem ráz meg, elüldögélnek 16 éves korukig az iskolában, akármelyik évfolyamon. (Mindennek tetejébe az új oktatási kormányzat 18 évre kívánja emelni a tankötelezettség korhatárát. Vajon gondolnak azokra a tanárokra, akiknek még két évig kell kínlódniuk a teljesen motiválatlan, sok esetben roppant nehezen kezelhető tanulókkal?) Az osztályzat manapság már leginkább csak azokat az általános iskolás gyerekeket érdekli, akik (akár szüleik elvárásai miatt) egy jobb gimnáziumban szeretnének továbbtanulni, illetve azokat a középiskolásokat, akiknek szükségük van a megfelelő pontszámra az egyetemi, főiskolai felvételhez. Vagy talán az „esélyegyenlőség” jegyében a középiskolai felvételi rendszerét, illetve az érettségi vizsgákat is egyszerűsíteni kívánják, nehogy kirekesszék a „hátrányos helyzetű” diákokat a jobb iskolákba, illetve a felsőfokú tanintézményekbe bejutás lehetőségétől?

Ami pedig a „biflázást” illeti… Mi a biflázás és a tanulás közötti különbség? Van erre nézve szakszerű, pontos meghatározás? Ne tanuljanak például a diákok könyv nélkül verseket? Holott teljesen nyilvánvaló: az úgynevezett memoriterek fejlesztik a szókincset, a gondolkodási képességet, sőt az élet viharaiban sok esetben adnak erőt, vigasztalást…Vagy nem kell tudni a történelmi évszámokat, hiszen amúgy is ott az AI, az majd megmondja, mikor történt valamely esemény? Vagy nincs szükség a szorzótábla vagy a matematikai képletek „bemagolására”? Nem, valóban nem kell minden tényadatot az agyakba vésni, de vajon „biflázás” nélkül lehetséges tájékozott, értelmes, gondolkodni, a jelenségeket értelmezni képes, szakmájukban nap, mint nap színvonalasan teljesítő embereket nevelni? El tudok-e úgy jutni A-ból B-be, ha fogalmam sincs róla, merre vezet az a bizonyos út, és milyen főbb állomások vannak közben? Örömmel olvasom ugyanakkor: az oktatási miniszter végre az összefüggések felismertetésének, az önálló gondolkodás képessége kifejlesztésének fontosságáról beszél a tanítási folyamat során. Ugyanakkor ismerve a magukat liberálisnak nevező elvbarátai mérhetetlen türelmetlenségét, sőt utálatát minden más, a hivatalostól eltérő vélemény, gondolat megfogalmazásával szemben: ugye nem fog lecsapni a liberális hatalom ökle, ha egy-egy diák, ne adj Isten tanár másképpen értelmez, magyaráz bizonyos történelmi eseményeket, folyamatokat, irodalmi alkotásokat, költői életműveket, mint ahogyan a liberális véleményhatalom elvárja?

4. Meg is érkeztünk a legtöbbet vitatott kérdéshez. Az „esélyegyenlőség jegyében” Lannert Judit és a „modern pedagógiai irányzatok” hívei szerint szükséges az „integrált oktatás”: vagyis a jó és a gyenge képességű, valamint a hátrányos helyzetű gyerekek ugyanazon iskolákban, sőt osztályokban tanítása. Nem kell pedagógiai szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk: a pedagógusokat szinte megoldhatatlan feladat elé állítják a gyökeresen eltérő képességű gyerekek egységes osztályokban történő oktatásával, ráadásul szinte szükségszerűen a tehetségesebb, érdeklődőbb gyerekek teljesítménye fog a rosszabb tanulók tanulmányi eredményéhez idomulni. (Hiszen alapvető igazság sajnos: „Rossznak lenni könnyű és élvezetes, jónak lenni fárasztó és nehéz.” De boldog, értelmes emberi élet csak a jóságból fakad!) Ha a minden tekintetben jól nevelt, okos, érdeklődő, szorgalmas gyerek azt látja, hogy ilyen-olyan okból hátrányos helyzetű társainak szinte minden meg van engedve, tanulás nélkül is elboldogul, a fegyelmezetlenségéért is csak valami óvatos „ejnye-bejnyével” büntetik, akkor elkerülhetetlenül felmerül benne a kérdés: neki vajon miért kellene tanulnia, szorgoskodnia, viselkednie, ha másoknak nem kell? Ha a sok esetben magasabb szintű oktatást, színvonalasabb nevelést biztosító egyházi iskolákat elárasztjuk a „roma diákokkal”, akkor – ahogyan arra Dúró Dóra képviselő asszony Lannert Judithoz írott levelében helyesen rámutatott – az oktatási színvonal visszaesésével kell számolnunk. („A spontán szegregáció áldozatai a normákat betartó családok és gyerekeik” – írta Dúró Dóra, aki az oktatási miniszter tudomására hozta az alábbi tényt is: „Az egyházi iskolákban arányaiban több a hátrányos helyzetű gyerek, mint az államiakban. Az egyházak sok településen úgy vettek át iskolákat, hogy azokat a megszűnéstől mentették meg.)

Leszögezném továbbá, ami többen is megtettek már Lannert Judit interjújára reagálva: az egyházi iskolák nem cigányságuk miatt, vagyis faji alapon „nem vesznek fel roma gyerekeket”, hanem mert ez utóbbiak közül sokan nem felelnek meg a felvételi követelményeknek. De ha az egyházi iskolák csak akkor maradhatnak fenn, ha felveszik a roma gyerekeket, akkor nyilvánvalóan nem kell felvételi vizsgát tenniük. De akkor másnak sem kell. Vagyis akkor a minőségi iskoláktól is elvesszük a gyermekek tanulmányi eredmény alapján történő felvételének jogát? Ha sok iskolában botrányos a fegyelmi helyzet (amelynek javítására nézve jellemző módon semmiféle javaslata nincsen az új oktatási kormányzatnak, talán mert a fegyelmezés a tárca új vezetői szerint nyilván „nem gyerekbarát”) és az oktatás színvonala is meglehetősen alacsony, akkor az „esélyegyenlőség jegyében” a jobb tanintézményeket is lezüllesztjük? Vagyis a mélység felé száguldó szekeret tovább lökjük lefelé?

Lannert Judit és elvbarátainak egy része talán valóban hisz a „liberális pedagógiai elvekben” és a genderizmusban (melynek iskolai terjesztését természetesen szívügyének tekinti az új oktatási kormányzat). Mivel azonban az egész nyugati világban következetesen ugyanezekkel a romboló oktatási-nevelési módszerekkel züllesztik szét a hagyományos iskolarendszert és nevelést, felmerül a kérdés: bizonyos világhatalmi tényezőknek nem éppen egy lebutított, a „virtuális valóság ketrecébe zárt” (Bogár László találó kifejezése) emberiség létrehozása a célja? Amely csekély tudását, „eszményeit” (valójában a fejükbe beültetett zűrzavaros tévképzeteket) immár nem a hagyományból, a nemzeti, keresztényi értékekből, irodalomból, művészetből építi fel (mindebből valóban eszmény, világkép kerekedett ki), hanem a „digitális eszközök” „közösségi médiái” programozzák be elméjét, lelkét és szellemét.