 |
Így karácsony tájt - immár hagyományosan – különösen aktuális és égető problémákat vet fel „Keresztény erény-e az alkalmazkodás” című kiváló írásában Perge Ottó. Ismétlem: égetően aktuális, létkérdésről van szó, hiszen az utóbbi kétszáz év fő történelmi trendje a tradicionális keresztény értékek és szellem térvesztése a materializációval és az ipari-technikai forradalmak láncolatának kibontakozásával párhuzamosan, s ennek törvényszerű kísérőjelensége a fehér, európai civilizáció lepusztulása. (Csak remélni tudjuk, hogy még nem visszafordíthatatlan el-pusztulásról van szó).
Perge írásában a legindokoltabb és legjogosabb kérdést veti fel mindezzel kapcsolatban: a belső szellemi-hatalmi önfeladás problémáját és a katolikus klérus történelmi felelősségét. Az ugyanis természetes kísérőjelensége volt a kereszténység történetének, hogy kialakulásától kezdve külső erők – az idők során szinte mindig – megsemmisítésére, eltüntetésére, visszaszorítására törekedtek és ideológiai, illetve hatalmi-katonai konfliktusba keveredtek vele. Néhány példát említve. Ismert, hogy mintegy 300 évig a laikus, világi hatalom, vagyis a Római Birodalom – kiemelten Néró és Diocletianus alatt – üldözte az új vallást és híveit (ennek a Constantinus által kiadott mediolanumi ediktum vetett véget 313-ban), aztán - máig tartó – több hullámban súlyos, feloldhatatlan történelmi konfliktus bontakozott ki az iszlám, a félhold világával (a rekonkviszta a későbbi Spanyolország területén a 8-15. században, a keresztes hadjáratok a 11-13. század során, a Nyugat élethalálharca az oszmán-törökökkel a 14-18. század folyamán), majd a modernitás beköszöntével ismét összeütközésbe került a kereszténység a világi, liberális hatalommal, továbbá nagyon hathatósan bomlasztották és rombolták Krisztus egyházát a szabadkőműves szervezetek, illetve nem utolsósorban a szabadpiaci kapitalizmus fogyasztást istenítő, uniformizáló konzumidiotista stupid szellemisége és reklámterrorja.
E kívülről érkező támadások tehát törvényszerű jelenségeknek tekinthetők. A lényegi, kapitális kérdés azonban az, hogy miféle válaszokat adott ezekre a súlyos történelmi kihívásokra a keresztény – mindenekelőtt a katolikus - egyház belülről, vezető klérusa, elitje által. A felvilágosodás és az indusztrializáció 18. századi beköszöntéig nem volt különösebb baj, a klérus magától értetődően tudta és tette a dolgát, s nem csak eszmei tekintetben, de politikai-diplomáciai, sőt katonai vonalon is küzdött az ellenséges erőkkel szemben. (Idő és helyszűke miatt itt csak olyan közismert példákat említsünk meg a magyar múltból, mint Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsekekéit, akik IV. Béla, második honalapító királyunk seregeinek vezéreiként hősi halált haltak a muhi csatatéren 1241-ben, de ugyanez mondható el Tomori Pál kalocsai érsekről, akinek hasonló sors jutott osztályrészül 1526-ban Mohácsnál, ám olyan nagy formátumú politikus egyéniségeket is példaként hozhatunk 16-17. századi históriánkból mint Verancsics Antal, Pázmány Péter és sok más társuk).
Sajnálatos módon súlyos, negatív irányú változás következett be a papság magatartásában az egyházat és kereszténységet ért kihívások és az azokra vonatkozó történelmi reakcióit illetően a 18-19. század folyamán, a felvilágosodás és az ipari forradalom előidézte változások hatására. Tudniillik – miként azt az említett Perge-dolgozat megállapítja – a klérus idomult a korszellemhez, kiegyezett, alkut kötött a visszaszorítására, illetve egyenesen elpusztítására törő politikai-szellemi erőkkel és hatalmi tényezőkkel. A hivatalos álláspont szerint mindezt a „menteni, ami menthető” zsákutcás kompromisszumának jegyében. Csak a történelmi igazság és tények kedvéért: ez a stratégia az idők folyamán mindenkor, minden esetben, lett légyen szó politikai, vallási vagy nemzeti törekvésekről, csak és kizárólag alávetést, rabságot végső soron politikai-szellemi, legrosszabb esetben pedig egzisztenciális és biológiai megsemmisülését hozott az illető mozgalom számára. (Gondoljunk itt a kisebbségi magyarság "érdekképviseleti" szervezeteinek a megszálló hatalmakkal alkut kötő, áruló, impotens politikai pótcselekvéseinek eredményeként kialakult jelenlegi Kárpát-medencei nemzetiségi helyzetre).
A második vatikáni zsinat valóban mérföldkő az egyház „modernizálódásának” útján. Voltaképpen olyan döntések születtek, amelyek szentesítették a liberális korszellemmel való kiegyezést. Ugyanakkor érdekes, hogy a zsinati atyák makacsul ragaszkodtak – és a Vatikán azóta is hajthatatlan e tekintetben – a cölibátus teljességgel értelmetlen, s az evangéliumokból nem is – legalábbis nem feltétlenül – következő intézményéhez, amely a katolikus papság körében mindenféle szexuális jellegű botrány, deviancia és perverzió melegágya, és ezen – sajnos valóban meglehetősen gyakori és nagy számú – esetekre a liberális médiasakálok – saját, jól felfogott érdekeikből következően – azonnal rávetik magukat, s próbálják tovább hitelteleníteni, rombolni a legszélesebb közvélemény előtt az egyházat és a kereszténységet. Az egyházak ideológusainak meg kellene szívlelniük Perge Ottó azon állításának igazát, miszerint a kereszténység lényege szerint „csakis az igazság, valamint a szegények, az elnyomottak és a szenvedők melletti, feltétel nélküli, megalkuvást nem ismerő kiállás tekinthető Jézus hitével összeegyeztethetőnek”. Viszont a jelenlegi történelmi pillanatban „a keresztény egyházak vezetői között – a papságot immár hosszú évtizedek óta sújtó kontraszelekció következtében – nagyon sok ostoba ember van, akik átlátni sem képesek a történelmi folyamatokat”. Korunk világában a Mammon és a Gonosz démoni erői kerültek uralomra, érvényes volt ez a kommunista -éra és az ultraliberális új világrend esetében, ezekkel pedig tradicionalista keresztény alapokon állva semmiféle alku nem képzelhető el. Miképpen Alexander Schmemann, amerikai ortodox teológus axiómaként megfogalmazta: "A keresztény élet első cselekedete a megtagadás és a kihívás. Addig senki nem lehet Krisztusé, amíg előbb szembe nem fordul a gonosszal, amíg nem kész megküzdeni vele. "
A kereszténység teljes defenzívába szorulásának kétségbevonhatatlan jele az örökös meakulpázás és hamuszórás soha el nem követett állítólagos vétségekért és bűnökért is. Az a tény, hogy a Vatikán a különböző zsidó és cionista szervezetek elvárásainak megfelelően foglal sok esetben állást történelmi, politikai és egyéb kérdésekben, már önmagában is a gyengeség jele. A pápaságnak határozottan és visszavonhatatlanul deklarálnia kellene, illetve már régen kellett volna, hogy egyházát és személyesen XII. Piusz pápát semmiféle felelősség nem terheli a zsidóság második világháborús történetével kapcsolatosan, ha úgy tetszik az akkori eseményekhez nincsen semmi köze.
Ami pedig az iszlámmal való viszonyt illeti, keresztény egyházak e téren folytatott politikájában a gyávaság és a liberális elvek mételyező hatásának érvényesülése szignifikánsan kimutatható. Épp mostanában cikkezett a német Die Welt című lap arról a kérdésről, hogy vajon miért nem foglalkozik a Nyugat a világméretű keresztényüldözéssel. Egy döbbenetes példája szerint – miután a Szaddám Huszein alatt még 1,5 millió fős iraki keresztény közösség az amerikai "felszabadításnak" és az iszlamista terrornak köszönhetően 2003 után rövid időn belül a harmadára apadt – 2007-2008-ban Baden-Württemberg tartomány evangélikus egyházának segélyszervezete megtagadta az iraki keresztények felvételéért folytatott kampányt, mondván, hogy csak a rászorult irakiak befogadását látja szükségesnek. Más egyházaknál is megfigyelhető a nagy béketeremtő igyekezet a muzulmánok irányában. Az iszlám részéről azonban korántsem áll fenn az effajta tolerancia a keresztények felé viszonzásképpen.
Mindazonáltal – tehetjük a Die Welt megállapításaihoz most már hozzá – a mozlim vallás nyugat-európai de egyben világsikere, nagyon fontos, példázatos erővel kellene, hogy hasson a vezető keresztény ideológusokra. Arról van szó ugyanis, hogy a kereszténységgel hatásos ellentétben, az iszlám azért lehet történelmileg - az átmeneti bukások és visszaszorulások ellenére is – ennyire expanzív, harcias és sikeres, mert semmit nem adott fel hitelveiből, tradícióiból, ősi szokásjogából, nem kötött alkut a modernitással, s a Nyugattal, sőt mindenkor karakterisztikusan azzal szemben, az ő – akár keresztény, akár szekuláris - értékeivel és szokásaival szemben határozta meg magát. Ezt a habitust és hajlíthatatlan következetességet nem ártana, ha a keresztény egyházak a civilizációs huszonnegyedik órájukban eltanulnák Mohamed követőitől. Különben fél évszázadon belül Európa nagyobbik felén a kereszt helyett a félhold lesz az úr, s árnyéka a világ mind nagyobb részére fog rávetülni.
Befejezésül nem hagyhatjuk szó nélkül azt a sajnálatos – eddigi okfejtésünkből azonban logikusan következő – tényt sem, miszerint a keresztény egyházak főpapsága – tisztelet a csekély számú, nagyra becsült kivételnek – maga is elismeri számára nézve dogmatikus érvényű kötelezettségnek azt a mind a liberálisok, mind a kommunisták által imamalomszerűen ismételgetett parancsolatot, hogy a "papok ne politizáljanak". Ezzel szemben azt állítjuk, hogy mind a teológiából, mind a történelmi hagyományokból kikerülhetetlenül következő kötelező erkölcsi elvárás és parancs: az egyháznak kötelessége politizálnia és az aktuális közéleti kérdésekben mindenkor és minden országban állást foglalnia! Ugyanis amikor a világban a sátáni erők uralkodtak el, s Bosch szénásszekereként viszik az emberiséget a pokol kapuinak irányába, súlyos bűn a hallgatás. (Nem mellesleg: az volt Magyarországon is a 2006-2010-es, államilag intézményesített terror idején). S amikor a félhold is elnyeléssel fenyegeti Krisztus vallását, hatványozottan az. Nem lehet két urat szolgálni, nincs más alternatíva, kizárólag az aktív közéleti szerepvállalás, a visszatérés a tiszta, romlatlan jézusi forráshoz, s a középkori hagyományok jegyében a harchoz. Mert csak az ecclesia militansnak, a harcos egyháznak van jövője. A történelem egyik alapigazsága, hogy az a nemzet, az a vallás marad életben, amely képes erőt felmutatni és alkalmazni is azt, amennyiben szükséges. Ma pedig elkerülhetetlenül az, még akkor is, ha ez a harc reménytelennek tűnhet. Mert ne feledjük Németh László intelmét, aki Miltiádész kicsiny seregének Dareiosz perzsa király világbirodalmának ármádiája felett Kr. e. 490-ben aratott győzelme apropóján így vélekedett: "Marathonnál is a reménytelenség győzött".
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Kapcsolódó:
