 |
Kezdjük a legfontosabbal. A Fidesz a választások előtti kampányidőszakban azt ígérte, hogy hatalomra jutva első számú tennivalója az elszámoltatás és az igazságtétel lesz, magyarán a 2002 és 2010 között hazánkban önkényuralmat gyakorló bűnszövetkezet tagjait felelősségre fogják vonni, s bíróság elé állítják őket. Az eddigi fejleményeket tekintve ne legyen immár a legmegrögzöttebb Fidesz-rajongó polgártársunknak sem illúziója: néhány jelentéktelen ügyben talán születik majd enyhébb fokú elmarasztaló ítélet, de az oligarcha nagyvadakra eleve kilövési tilalom van érvényben. Közérthetőbben: a hétpróbás gazember nemzetpusztító hazaárulók, mint Gyurcsány, Bajnai, Draskovics, Demszky, Veres, Gergényi és zsiványcimboráik soha nem fognak rács mögé kerülni, de még csak büntetőeljárás sem fog ellenük indulni. Ezt a rideg, de valós tényt jó volna már mindenkinek végre tudomásul vennie, s a megfelelő konzekvenciákat levonnia belőle Magyarországon. Miként Bismarck igazságát is, miszerint az emberek vadászat után, udvarlás közben és választások előtt szoktak a legnagyobbakat hazudni egymásnak. S itt utalnánk arra a magyar történelemből közismert törvényre is, hogy amikor még rend volt hazánkban, azaz Szent László (1077-1095) királyunk idején, akkor azt a főembert, aki egy tyúk értékén felül tulajdonított el a közvagyonból, felakasztották. Kérdésünk ezek után mindössze ennyi: amennyiben a törvény hatályos volna, az értékhatárt akár némileg megemelve – mondjuk egy átlagos autó árszintjére –, vajon a jelenkori „elit” tagjai közül hányan volnának ma még életben?
A szocialista-szabaddemokrata érában ellopott több százezermilliárdnyi, galaktikus nagyságrendű pénzek visszaszerzésének érdekében sem tett semmit a kormány. Legalábbis ebbéli ténykedését jól álcázza. Ehelyett tovább folytatja a tisztességes polgárok kifosztását és megsarcolását. Miközben kiegyezik az off-shore bűnözőkkel, hogy azok a közvagyon meglopása révén, tengernyi bűncselekmény elkövetése árán (másképp ugyanis már csak logikai és kizárásos alapon sem mehetett a dolog) rablott vagyonukat legalizálva hazahozhassák Magyarországra. Alternatív közgazdasági és monetáris javaslatunk ezek után a következő: a fentebbiek analógiájára a devizahitelesek és az önhibájukon kívül jelentős közüzemidíj-hátralékot felhalmozó magyar családok számára is lehetővé kell tennie a kormányzatnak, hogy a fennálló tartozás függvényében, egy jelképes, pár ezer forintos megváltási díj lerovásával eddigi tartozásaikat egyszer s mindenkorra végképp töröljék az illetékes bankok, cégek és hatóságok. No de kéretik a Fideszben még mindig töretlenül konzervatív-nemzeti politikai formációt csalfán látni vélő honfitársainktól: töprengjenek el azon, mit tapasztalnak maguk körül a mai magyar ugaron.
A hatalom, a hivatalok velük packáznak, az APEH nevetséges kisebb számviteli és egyéb hibákért őket sújtja és teszi tönkre milliós bírságok kiszabásával, a bíróságokon – szégyen és gyalázat – pár tízezer forintos, vacak – az illető, egzisztenciális csődbe jutott szerencsétlen számára azonban a már régen nem létező családi kasszából kigazdálkodhatatlan – közüzemidíj-hátralékok miatt indulnak végrehajtási eljárások, s az az orbáni ígéret sem vált valóra, hogy adóbevallásunk egy söröspohár alátétnyi terjedelmű lesz. Ellenkezőleg: míg Németországban egy török vendégmunkás maga készíti el saját adóbevallását, addig Magyarországon ebbe belefogni akár közgazdászi vagy jogi végzettséggel is teljességgel reménytelen vállalkozás. S az adóhatóság nem a több százmilliós kacsalábon forgó paloták tulajdonosainál folytat le vagyonosodási vizsgálatokat, illetve amennyiben ezt megteszi, úgy a hivatalos végzés szerint – magától értetődően – minden a legnagyobb rendben találtatik majd, csalásnak, bűncselekménynek természetesen még a leghalványabb gyanúja sem merül fel. De nem kezdeményeznek efféle kutakodásokat a magyar társadalom szövetét immár rákos sejtburjánzásként áttételekkel átszövő és a vidéki lakosság egy részét rettegésben tartó – hírportálunk nem lévén szemérmes a dolgok néven nevezésében – javarészt cigány etnikumú uzsorásoknál sem. Egy efféle sci-fi jelenet még a fantázia világában is elképzelhetetlen a mai Magyarországon, hogy az APEH-revizorok kiszállnak Kolompár „úr” bugyirózsaszínűre mázolt, csipkézett ornamentikájú, miniatűr tornyocskákkal éktelenített, neogiccs korstílben épült hajlékához, s felteszik neki ezt a lényegre törő, adekvát kérdést: – No de drága Kolompár úr, miből futotta önnek erre az 50 milliós kis házikóra, amikor „segíjre” van bejelentve? Nyilván azt felelné rá a gazember, hogy kifogta az aranyhalat. S amennyiben az APEH-csinovnyikot eme teljességgel életszerű és a fizikai törvényeknek is mindenben megfelelő válasz nem elégítené ki teljes mértékben, s pofátlanul a hiteles dokumentumok megléte felől merészelne érdeklődni, bízvást megkapná az elmés kolompári választ: – Bizonyítékként „itt e a ház!”
E ponton kell szót ejtenünk egy győri katolikus pap, Rédly Elemér kezdeményezéséről. A legkevésbé sem vonva kétségbe az atya tiszteletre méltó, keresztényi etikából fakadó javaslatának nemes célját, mégis el kell azt vetnünk. Rédly Elemér elgondolásának lényege ugyanis az, hogy – tekintve az ország katasztrofálisan eladósodott pénzügyi helyzetét – minden kereső vagy valamiféle jövedelemmel rendelkező állampolgár egy, az egzisztenciális helyzetéhez mért összeg befizetésével járuljon hozzá ennek az – egyébként visszafizethetetlen – irdatlan adóssághalmaznak a csökkentéséhez. Nos, úgy véljük, hogy egy ilyen gondolatnak még a puszta felvetését is meg kell előznie egy 1990-ig visszanyúló totális átvilágításnak, elszámoltatásnak és igazságtételnek, s egyúttal nemzetközi szinten a magyar kormánynak újra kell tárgyalnia az egész eladósodás kérdéskörét. Vagyis az utolsó fillérig el kell számoltatni minden újgazdag privatizátort és milliárdos politikust vagyona eredetéről és gyarapodásáról, az állami tulajdon elkótyavetyélésének folyamatáról, ezt követően megtenni a szükséges büntetőjogi lépéseket, a tolvajok vagyonát 100%-ban elkobozni, őket súlyos börtön- vagy fegyházbüntetéssel sújtani – s ezt követően, abszolút feddhetetlen előéletű, új politikai garnitúrával lehet majd bármiféle társadalmi párbeszédet kezdeményezni a további teendőkről. Ezekkel az 1990 óta zsarnokoskodó, súlyosan priuszos politikai főleprásokkal az egészséges szervezet megfertőződése és pusztulásának veszélye nélkül ugyanis semmiféle együttműködés és dialógus nem képzelhető már el.
Tovább folytatva az elmúlt évről készült számvetésünket, a tavalyi korteshadjárat idején a Fidesz programjának egyik kardinális pontja a közbiztonság megteremtése volt. Két hét alatt rend lesz – hazudta az egykori MSZMP-titkár, a szemkilövető, köztörvényes Gergényi terrorgenerális testi-lelki jó barátja és ex-üzlettársa, a 2006-os tömegbe lövetéseket jogosnak tekintő, újabban homofíliás és köcsögoltalmazó belügyér, Pintér Sándor. Nos, tekintsük át, mi lett ebből. Rend a hagyományos értelemben semmiképp sem. Rendetlenség annál inkább. Az ország számos régiójában este az emberek nem merik nyugodtan álomra hajtani a fejüket, de lassan már fényes nappal az utcára kimenni sem. Pintér miniszteriális tevékenységét azzal kezdte, hogy hadat üzent hírportálunknak. Nemzetbiztonsági szempontból aggályosnak tekintette tevékenységünket, noha az legfeljebb a korábbi szocialista, illetve a jelenlegi fideszes hatalmi klientúra érdekei felől tekintve lehet az. S a kettő nem ugyanaz. Sőt nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy sem az MSZP-nek, sem a Fidesz politikájának semmi köze nincs a nemzet valós érdekeinek szolgálatához. A Kuruc.info nyilván azért sérti a jelenlegi rezsim érdekeit, mert hazugságaikról, korrupciós ügyeikről, durva jogtiprásaikról, bűntetteikről rendszeresen lerántjuk a leplet. S mindenekelőtt nevén nevezünk két tabutémát: a cigány integráció történelmi kudarcának, illetve a cigánybűnözés létének, valamint a zsidókérdés aktualitásának komplex kérdéskörét.
Az új, fideszes parlamenti mameluk többségnek köszönhetően a kormány, illetve a Pintér-féle minisztérium a legeszementebb törvényjavaslatokat is keresztülveri az Országgyűlésben. A teljesség igénye nélkül gondoljunk itt a hírhedett 269/C törvényre, amelyet közönségesen nyugodtan nevezhetünk „holokauszttagadást tiltó” artikulusnak, hiszen lényegében a második világháború időszakában a zsidók sorsának és történetének szabad kutatását és az erről szóló értelmes diskurzus lehetőségét akadályozza meg, s minősíti át büntetőjogi tényállássá. (A félreértések elkerülése végett: a holotörvényt még az előző parlament hozta, de az új törvényhozás ahelyett, hogy a jogtörténet pöcegödrébe vetette volna – előbb-utóbb mindenképpen ott végzi –, hatályban tartotta, mindössze kiegészítette a kommunizmus bűnei tagadásának kriminalizálásával, amely alapján egyébként egyetlen elmarasztaló ítélet sem fog majd születni.) A másik hírhedett jogszabály pedig a helyileg szervezett civil polgárőrségek, csendőrség és egyéb hasonló rendfenntartó egyesületek ellen irányul. Ezek a szervezetek – Pintérék roppant szellemesnek szánt definíciója szerint „egyenruhás bűnözők” – döntően az ország jelentős cigány etnikumú kisebbséggel (sőt helyileg már sok esetben többségről beszélhetünk) rendelkező, bűnügyi statisztikai szempontból ultrafertőzött területein jöttek létre, ahol a normális, évszázadok alatt kialakult európai civilizált együttélési normák szerinti létezés a cigányok antiszociális, bűnözésre specializálódott életmódja miatt egyszerűen lehetetlenné vált mára a helybéli magyarság számára.
Úgy tűnik azonban, hogy a minisztériumi agytröszt mindebből semmit nem akar érzékelni, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is érzékeli a súlyos társadalmi krízist, s ennek további elmélyítésében érdekelt. Nem mellesleg az ostobábbnál ostobább jogszabályok és törvények kikényszerítésével és alkalmaztatásával lejáratják és közutálatnak teszik ki azt a rendőrséget, amelynek renoméját és tekintélyét épp nekik kellene elsősorban védeniük, illetve a 2006-os terrort követő általános és jogos társadalmi felháborodást követően helyreállítaniuk. Ennek azonban nem feltétlenül az a legjárhatóbb útja, hogy a rendőri csúcsvezetőkön – akik nem egyikéről, a nevüket hagyjuk egyelőre a balladai homály jótékony ködébe burkolódzni, magán a „cégen” belül is olyan hírek kerengenek, amelyeknek ha csupán a töredéke igaz, az elegendő lenne fejenként 15 év letöltendőhöz – keresztül arra utasítjuk az apparátust, hogy mondvacsinált semmiségekért úton-útfélen büntessék az autósokat és hatósági zaklatásnak, vegzatúrának tegyék ki azokat a személyeket, akik valamely nemzeti radikális szervezethez tartoznak vagy szimpatizálnak azzal. Ellenben nagyon is helyénvaló lenne a Btk. megszigorítása abban a tekintetben, miszerint a notórius, erőszakos bűnelkövetőkkel szemben a legkeményebb eszközökkel lépjenek fel a rendőrök, mint – egyetlen példaként – az Egyesült Államokban, ahol a fegyverhasználat is megengedett például a gyöngyöspatai etnikai konfliktushoz hasonló helyzetekben. Orbánék és Pintérék politikai és rendfenntartó koncepciója a jelek szerint azonban a Montecuccolinak tulajdonított mondást – miszerint a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz – parafrázisként kissé mai viszonyainkhoz idomítva a következő: az állam működéséhez három dolog kívántatik: sarc, sarc és sarc. Ez úton is csak „gratulálni” tudunk eme mélyenszántó államvezetési és rendészeti politikai, valamint jogi filozófiához, amelyet egyébként vélhetően a rendőrségi dolgozók nagy többsége is undorral szemlél, de egy szigorúan hierarchikus szervezetű, parancselvű testületben még véleményt sem lehet nyilvánítani a legeszementebb és -kreténebb felsőbb utasításra történt jogi vagy személyi rendelkezésről sem.
Ennél is szomorúbb, kétségtelen tény, hogy az elmúlt húsz év során olyan tragikus közállapotok alakultak ki Magyarországon, hogy még a civil szférában, történetesen az oktatás és a kulturális intézmények területén robotoló „nemzet napszámosai”sem mernek – vélt vagy valós egzisztenciális megfélemlítettségük okán – kritikát megfogalmazni egy stupid miniszteriális rendelkezésről, oktatás- és kultúrpolitikáról, legfőképp helyi főnökeik hülyeségeiről és önkényeskedéseiről, különösen ha az illető vezető valamelyik ottani oligarcha vagy uralmon lévő pártfőcsinovnyik ilyen-olyan hozzátartozója.
Nos, a Fidesz-kormány leggyalázatosabban épp e téren teljesített az elmúlt egy év során. Az 1998-2002 közötti hagyományt követve a legnagyobbakat éppen azokba a művészekbe, kutatókba, tudósokba, hírességekbe rúgott, akik nyolc éven keresztül elvhűen és következetesen kiálltak a Fidesz és Orbán Viktor mellett. Ám ez legyen az ő gondjuk.
Sokkal nagyobb probléma azonban mindezeknél, hogy a Réthelyi Miklós által vezetett csúcs kormányzati szerv, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának eddigi tevékenysége reprezentálja leginkább, hogy a magát nemzeti, konzervatív-keresztény értékek letéteményeseként hirdető Fidesz-KDNP ideológiája bolygóközi távolságra esik ezektől a nemes eszméktől. Újabb esszé témája lehetne – amennyiben a szerző elfoglaltsága ezt lehetővé teszi, lesz is – annak elemzése, hogy mi történt, illetve mi nem történt e téren hazánkban. A Nemzeti Színház igazgatója jelenleg is az előző kormányzat által kinevezett Alföldi Róbert, aki rendszeresen tűz műsorra provokatív, magyar- és kereszténységgyalázó, szexuális aberrációkat megjelenítő szellemiségben írott, illetve rendezett darabokat. Egyetlen emlékezetes jelenetet ragadjunk ki Alföldi „művészi” munkásságából. Závada Pál Magyar ünnepének a színi direktor által rendezett, tavaly év végén bemutatott dramatizált változatában egy halom idióta baka csoportos önkielégítést mímel Magyarország térképe fölött. Mindezt a keresztény-nemzeti kormányzat regnálása idején. E sorok írója – elvetvén a hazánkban még ma is széltében-hosszában uralkodó kettős mérce elvét – már akkoriban feltette a kérdést: vajon mi történne, ha Alföldi Róbert egyik színdarabjában zsidó bakák a Közel-Kelet térképe előtt állva azt imitálnák, hogy meredező férfiúi büszkeségük spermaöntetét Izrael földjére lövellik? Megmondom: az előadás után azonnal kirúgnák.
Aztán tovább sorolva a „furcsaságokat” emlékezzünk meg arról, hogy épp most kezdi meg működését az azóta már egykori cimborája, Ceausescu pokolbeli társaságát élvező magyargyűlölő zsidóról, Tom Lantosról elnevezett intézet, pontosabban kulturális sóhivatal. De amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy korábban a Fidesz házi televíziójától, a Hír TV-től az összmagyarság kulturális értékeit prezentáló médiumként reklámozott , Ókovács Szilveszter vezetése alá került Duna TV pünkösd hétfőjén az előre közölt műsortervtől eltérően, mindenféle magyarázat nélkül, nem az ezeréves, gyimesbükki határnál celebrált szentmisét közvetítette, hanem egy középszerű bolsevik zsidó filmrendező, Herskó János életművéről sugárzott dokumentumfilmet.
S végezetül arról se feledkezzünk meg, miféle „kulturális” másságkavalkád színhelye volt minap a magát Demszky egykori SZDSZ-es tanácsadóival körülvétető liberális Tarlós István vezetése alatt álló főváros. A buzimaskarádé koreográfiája az eddig jól megszokotton kívül egy egészen új motívummal is kiegészült: az egyik „vonulós” aberrált állat űzekedést imitált egy kutyával. Ha a „jobboldali” kormány így folytatja, jövőre talán már valóságosan is közösül vele. Nagy nyilvánosság előtt.
Itt tartunk ma, s talán nem minden alap nélküli az a feltételezésünk, hogy efféle – a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül született – elemzések még szép számban születnek akár ennek a naptári évnek a végéig is. Nos, történeteinket az élet írja, s vélhetően ezen írásnak folytatása következik majd a nem is olyan távoli jövőben.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
