Lipusz Zsolt írásának első része itt olvasható: A globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és rabszolgatartás

A kortárs történetíró Bartolomé Las Casas szerzetes Az Indiák története című forrásműve számos megdöbbentő eseményt örökített meg. A tudós klerikus egy helyütt megemlíti munkájában, miszerint az egyik község lakóira „a keresztények lóháton rontottak rájuk: karddal és lándzsával öldökölték őket. Mintha csak juhnyájat rohantak volna meg: ki útjukba került, fiatal vagy öreg, férfi vagy szoptatós asszony, felkoncolták, szétszaggatták. A csecsemőket letépték anyjuk kebléről, s a kisdedeket sziklához vágva, zúzták szét fejüket. Akasztófákat állítottak, Megváltónk és tizenkét apostol tiszteletére, tizenhármasával függesztették fel az indiánokat, s lassú fuldoklásuk közben tüzet gyújtva alattuk, égették őket… Magam szemével láttam, hogy néhány indián főembert különlegesen kegyetlen módon, úgy végeztek ki, hogy rácsra kötözték őket, és a rács alatt lassan parázsló tüzet égettek… Aki tudott menekült; a szökevényeket dühös ebekkel üldözték, amelyek percek alatt darabokra tépték az elfogottat. ... S ha néha megtörtént, hogy az indiánok igaz okból, maguk védelmében megöltek néhány fehér embert – ez volt a válasz: minden megölt keresztényért száz indiánt kell kivégezni!”

A kihalt indián lakosság pótlására rabszolgacsempészek már 1517 óta szállítottak afrikai négereket Amerikába. Az afrikai rabszolgavadászat és emberkereskedelem már évszázadok óta nagyszabású és busás hasznot jövedelmező üzlet volt. Las Casas naiv jó szándéktól vezettetve maga is elkövetett a feketék jövőbeli sorsára nézve egy végzetes hibát: az indiánok szenvedését látva, egyik írásában azt fejtette ki, miszerint kevésbé kegyetlen megoldás lenne és kevesebb emberi élet pusztulna, ha az újvilági ültetvényeket erőteljes, hatalmas afrikai négerekkel műveltetnék. Meglehetősen elterjedt történeti közhely, hogy a fehér, angol, holland, spanyol és portugál kereskedők és szerencsevadászok aljas, embertelen módon váltak a feketék demográfiai tragédiájának előidézőjévé mint rabszolga-kereskedők. Nos, a valós történelmi kép a kora újkori rabszolga-kereskedelmet illetően is jóval árnyaltabb ennél. A modern médiumok által a zsidókról kialakított idealizált és kritika nélküli képpel szemben az igazság az, hogy a 16-18. században is a „választott nép fiai” uraltak már ekkor is egy olyan gigantikus profitot biztosító nemzetközi intézményt, amely az emberi kizsákmányolás legsötétebb gonoszságát testesítette meg, vagyis a rabszolga-kereskedelmet. Ugyanakkor a fehéreken kívül a feketék is előszeretettel művelték az emberkereskedelem rendkívül profitábilis üzletágát.

A rabszolga-kereskedelem zsidó irányítása már az antik római és a középkor keresztény történetírói előtt is közismert volt, minthogy ez az üzletág már ekkoriban, tehát jóval 1492 előtt is virágzott a Mediterráneumban. E krónikások megemlékeznek arról, hogy a zsidó – s mellettük az arab – kufárok a fehér nőket és gyermekeket kedvelték a legjobban, akik szexuális és egyéb visszaéléseket szenvedtek el, s többnyire rájuk vadásztak, és őket adták el Levantéban. A zsidó emberkereskedők előzékenyen szolgálták ki a négerek fehér emberek teste iránti igényét. Egyébként a zsidók maguk is elismerik a rabszolga-kereskedelemben betöltött monopolszerepüket, egyszerűen mint egy rendkívül jövedelmező kereskedelmi ügyletre tekintve. A History of the Jew: From Babylonian Exile to the End of World War II. (A zsidó történelem: a babiloni fogságtól a második világháború végéig) című zsidó munkában a 312. oldalon az alábbi tételmondatot olvashatjuk erről: A zsidók voltak a legjelentősebb rabszolga-kereskedők az európai társadalmakban. 1492-t követően pedig Ábrahám ivadékai uralták a rabszolga-kereskedelmet az egész Újvilágban. Ami pedig az afrikai kontinens ez irányú tranzakcióit illeti, a rabszolgatartás széltében-hosszában elterjedt volt Afrikában is, a szolgaságra szánt négereket nem a fehér emberkereskedők gyűjtötték össze, lévén, hogy nem is merészkedtek az európai ember számára akkor még teljességgel feltáratlan fekete kontinens veszedelmes belsejébe, hanem általában – több kereskedelmi tranzitállomás beiktatásával – a láncolat végén lévő afrikai rabszolgatartók adták el őket az európai zsidó kufároknak vagy azok megbízottainak.

Egy, az amerikai gyarmatokról szóló zsidó műben, a New World Jewry, 1492-1776-ban (Az Újvilág zsidósága 1492-1776) a következőket olvashatjuk: „Olyan hajókkal jöttek (ti. Amerikába – L.Zs.), amelyeken afrikai feketéket hoztak, hogy rabszolgának adják el őket. A rabszolga-kereskedelem királyi monopólium volt, és a zsidókat gyakran nevezték ki a korona ügynökeinek, hogy intézzék az értékesítésüket. Ők voltak a legnagyobb flottával rendelkezők az egész karibi régióban, ahol a szállítási üzletek javarészt zsidó vállalkozások voltak. A hajóknak nemcsak a tulajdonosai voltak zsidók, hanem a legénységük is, és zsidó kapitányok parancsnoksága alatt vitorláztak… A Nyugat-Indiai Társaság, amely monopolizálta a rabszolgák afrikai importját, közárveréseken értékesítette a rabszolgákat, készpénzért. A készpénz javarészt zsidók kezében volt, az árveréseken feltűnő vásárlók javarésze szinte mindig zsidó volt, és mivel nem voltak versenytársaik, mindig olcsón tudtak rabszolgákat venni. Másrészt viszont akkor sem volt versengés, amikor a rabszolgákat az ültetvényeseknek vagy más vevőknek adták el, a legtöbb rabszolgát új tulajdonosaik hitelre vették át, amelyet a következő aratás alkalmával kellett kifizetni cukorban. A zsidók gyakran szereztek 300 százalékos hasznot (azaz uzsorakamatot – L.Zs.) az eredeti beszerzési árhoz képest, és erre jöhettek még a magas kamatok is, ha úgy alakult, hogy egy ilyen árverés valamilyen zsidó ünnepre esett, az árverést el kellett halasztani.”

Walter White Who Brought the Slaves to America (Ki hozta a rabszolgákat Amerikába) című munkájából kiderül, hogy a zsidó kereskedők meghatározó szerepet játszottak az amerikai rabszolga-kereskedelemben is, mind a spanyol, mind az északabbra fekvő francia, brit és holland kolóniákban egyaránt. Aaron Lopez, a Marrano-leszármazott portugál zsidó volt az egyik leghatalmasabb rabszolga-kereskedő egész Amerikában. Több tucat hajója volt, és több ezer feketét importált a nyugati féltekére Afrikából. Forrásaink tanúsága szerint Lopez egyik hajóján, a Cleopatrán, csupán két amerikai útja során 250 ember veszett oda. Még egy ilyen, sok emberéletet követelő mocskos üzlet sem tartja vissza a zsidó történészt, Jacob Marcust attól, hogy dicsérje Lopezt: „Mit is mondhatnánk erről a rendkívül vonzó alakról?”

Nos, a történet lefolyása közismert. A „fekete elefántcsontnak” nevezett négerekkel tömött flották raja vitorlázott nyugatra, a hajók öblös mélyén heringmódra összezsúfolt eleven rakománnyal. Sokszor hónapokig sínylődtek a foglyok a levegőtlen hajófenékben, mert heteket vesztegelt a hajó Nyugat-Afrika valamelyik kikötőjében – elsősorban a központi gyűjtőhelyen, Goában –, míg megtelt néger rabszolgákkal, és ezt követte a több hetes atlanti-óceáni átkelés. A történeti köztudatban megkövesedett kép azonban a rabszolga-kereskedelem vonatkozásában is plasztikusabb a dogmatikus közhelynél, amely kegyetlen, „rasszista” fehérekről és szerencsétlen ártatlan feketékről szól. Összességében ugyanis már a középkori földközi-tengeri térségi emberkereskedelem lebonyolítói között is voltak zsidók, arabok, négerek és különböző európai népek kalmárai egyaránt, az áldozatok pedig nagyrészt európai fehérek közül kerültek ki, majd az 1492 utáni „globális” tranzakció lebonyolítói elsősorban az afrikai fekete törzsfőkkel együttműködő zsidók voltak, elszenvedői pedig e helyi vezetők által áruba bocsátott négerek. S minthogy az emberkereskedelem – összefonódva az árukereskedelemmel, pénz- és uzsoraügyletekkel – gigantikus extraprofitot hozott a korai tőkéseknek, számos zsidó tőkés vállalkozás a 16-17. században alapozta meg máig gyarapított mesés, krőzusi gazdagságát.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info