A történeti hűség kedvéért leszögezzük, hogy a tanulmány egy bizonyos történelmi helyzetben keletkezett, arról megfelelően objektív tájékoztatást ad. Ilyetén vitéz Barabás Emil ny. altábornagynak fogalma sem lehetett arról, hogy szerencsétlenségünkre pár hónapon belül milyen negatív fordulatot vesznek az események a létező összes fronton, így a Távol-Keleten is. Egyébként – véleményem szerint – a tanulmány legfőbb jelentőségét az adja, hogy kellő veszélyt tulajdonít az angolszász erőknek mind politikai mind katonai téren. Magyarországon a múltunkból adódóan inkább a bolsevik elnyomásról beszélünk többet, habár a sokak által "nemesebbnek" vizionált Nyugat sem sokban maradt el tőlük, gondoljunk csak a hazánkat is érintő terrorbombázásokra. A tanulmányban található egy térkép is, ami igazából sok különlegességet nem rejt, a csendes-óceáni hadszíntér japán offenzíváit mutatja be irányjelző nyilacskákkal. A teljesség kedvéért azért befotóztam, ellentétben az írás után található "Hogyan védekezzünk a molykár ellen?" reklámmal. Hiába, akkoriban is élni kellett valamiből az újságoknak!

A háború távolkeleten írója az előbb említett vitéz Barabás Emil, akinek bár neve talán kevéssé ismert, számos remek hadtörténeti munka köthető hozzá. Ezek szinte kivétel nélkül rákerültek "A fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek jegyzékébe", így mai szemmel nézve a korabeli vörösök tettek az utókornak egy szívességet: mindent összeírtak egyetlen, jól áttekinthető listába, hogy milyen könyveket érdemes felkutatni és elolvasni.

Vitéz Barabás Emil 1886. július 19-én született Budapesten, katonai karrierjét 1904-től kezdte meg, amely végigkísérte egész életét. Tanított a Ludovika Akadémián, több magasabb pozíciót is betöltött a Honvédelmi Minisztériumnál. A Katonai Közigazgatási Csoport vezetését 1936-tól látta el, 1938-ban altábornaggyá léptették elő. 1941. február 1-jén azonban, "túlzott németbarátsága" és "nemzetiszocialista ideológiája" miatt nyugállományba helyezték. 1944. március 19. után reaktiválták a Sajtóellenőrző Bizottság elnökeként, amely pozíciót augusztusig (tehát a Sztójay-kormány végéig) töltötte be. 1944 végén nyugatra távozott, 1945 júniusában – távollétében – lefokozták és kicsapták a Honvédségből. 1948. július 19-én hunyt el Nürnbergben, napra pontosan 62 évesen.

1941. december hó 8-án reggel kirobbant Távol-Keleten a már hónapok óta tartó feszültség Japán és az angolszász hatalmak között. Japán tengeri és légi hadereje, eredménytelen diplomáciai tárgyalások folyományaként támadásba ment át az Északamerikai Egyesült Államok és Anglia csendesóceáni támaszpontjai ellen. Japán ezen erélyes fellépése minden bizonnyal senkit sem ért váratlanul, csak éppen az Északamerikai Egyesült Államok felelős vezetőit lepte meg. Anglia már 1941. november második felében nagyon borúlátóan ítélte meg a távolkeleti helyzetet, sőt a csendesóceáni hatalmi helyzetének megerősítésére már akkor katonai intézkedéseket is tett. Churchill ugyan szerette volna beállítani a dolgot, mintha Angliának minden időben japán támadástól kellett volna tartania, s az angol miniszterelnök rendkívül elővigyázatosan ügyelt volna arra, hogy Japánt semmiféleképpen sem ingerelje. Ezzel szemben tény, hogy Anglia a háborút megelőző hónapokban cselekvően résztvett az Egyesült Államok japánellenes megmozdulásaiban, sőt 24 órán belül hadbanállónak tekinti magát Japánnal, ha japán-északamerikai bonyodalom állna be.

Józanul nézve a tényeket, nem volt feltételezhető, hogy Japán távolmarad a küzdelemtől. A világ nyersanyagokban legszegényebb nagy népe, amely ennek ellenére is óriási gazdasági értékek termelésére képes, érvényesíti akarta a maga nagy gazdasági erejét. Bertrand Russel, a híres angol tudós Kínáról írt művében nyíltan megmondotta, hogy "az ázsiai élettér természetes urai a japánok, s Anglia és az USA végzetes útra lépett, amidőn jellegzetes kapitalista mohósággal benyomult erre a területre." Az angol gyarmatpolitikát a nagytőke vállalkozási kedve irányítja, míg ezzel szemben Japán elsősorban a maga hatalmas népfeleslegének elhelyezését és sivár gazdasági helyzete megjavításának szükségességét tartotta szem előtt, amidőn háborúba lépett. Igy tehát a nyersanyagkérdés és a hatalmas népfelesleg elhelyezésének lehetősége szabta meg már eleve Japán terjeszkedési irányait, s egyidejűleg hadműveleti erővonalait is. A Csendes-óceán szigetvilága mérhetetlenül gazdag természeti kincsekben, nyersanyagokban és klimatikus viszonyai is elsőrangúan megfelelnek a sárga faj adottságainak. Természetesen ennélfogva, hogy Japán a Csendes-óceánban óhajtott terjeszkedni az említett kettős céllal már azért is, mert mind Mandzsukuó, mind az immár kereken 6 éve tartó japán-kínai háborúban meghódított kínai területek bizonyos nyersanyagokkal ugyan rendelkeznek, de számottevő japán településre éghajlati és földrajzi viszonyaiknál fogva tekintetbe nem jönnek.

A háború eddigi lefolyását a vázlat mutatja. Az események idősorrendbeli kialakulásáról a napi sajtó részletesen tájékoztatott, s azért a továbbiakban az események rövid, vázlatos érintése mellett inkább a mögöttük rejlő, a őket mozgató elgondolásokkal óhajtok foglalkozni.

Japán a hadműveletek megkezdésekor a Csendes-óceánon két ellenféllel állott szemben – az Egyesült Államokkal és Angliával. A japán anyaország szigetei a két ellenfél támaszpontjai között fekszenek, s így Japánnak a belső vonalon kellett működni. Az USA dél, délkelet és keleti irányból, míg Anglia délnyugati irányból fenyegette Japánt. Az ellenfelek csendesóceáni, illetve hátsóindiai támaszpontjai, ahonnan a támadás lehetősége fennállott, 2-7000 km távolságra fekszenek Japántól. Japánnak az USA csendesóceáni hajóhada és légiereje zömét a Hawai-szigetek támaszpontjai védelme alatt, míg részeit a Fülöp-szigetek támaszpontjaiban, az angol csendesóceáni hajóhadat és légierőt pedig zömmel Szingapurban s részeivel valahol a Hongkong, Port Darwin, Szingapur védelmi háromszögben kellett feltételezni. Célkitűzéseinél fogva Japán a háborút csak támadólagosan viselhette, de számolnia kellett az amerikai és az angol erők ugyancsak támadó fellépésével is, ami előbb legalább is zömük egyesülését kívánta volna meg.

Az angolszász hatalmaknak, politikai célkitűzéseikhez híven (uralom és a status quo fenntartása a Csendes-óceánon, továbbá a japán-kínai háború felszámolása), ugyancsak támadólagosan kellett volna a hadjáratot vezetni és e célból erőik zömével előbb egyesülni vagy a Hawai-szigetek, vagy Szingapur, Hongkong, Port Darwin megerősített háromszög területén. Első hadműveleti célkitűzés csak a japán tengeri és légierő lehető megsemmisítése lehetett, s csak azután kerülhetett volna sor a szigetország megtámadására. Ezen elméleti követelménnyel szemben állott a gyakorlat – az angolszász mentalitás, mely már évszázadok óta a világtengerek birtokában megszokta azt a módszert, hogy tengeri ostromzárral, támadólagos fellépés nélkül, reákényszerítse akaratát ellenfeleire. Döntő befolyást gyakorolt minden valószínűség szerint az angolszász hatalmak elhatározásaira lekötöttségük az európai és közelkeleti hadszintereken is és nem kis mértékben az ellenfél lebecsülése. Csak így érthető a védőlegesen viselt háború annak ellenére, hogy diplomáciai vonalon ők erőszakolták ki a fegyveres bonyodalmat.

Japán tehát, előkészületeit a diplomáciai tárgyalások ürügye alatt példásan leplezve, 1941 december hó 8-án elemi erővel vágott bele az angolszász hatalmak védelmi rendszerébe, őket teljesen meglepte, s már azt első órákban pótolhatatlan veszteségeket okozott mind az amerikai, mind az angol tengeri és légierőknek; kivívta azt a számszerű kiegyenlítést, melyet az 1922-ben egyrészt az Egyesült Államok és Anglia, másrészt Japán között kötött és 1936-ban Japán által felmondott washingtoni tengerészeti egyezmény megakadályozni igyekezett.

Az események a hadjárat első hónapjaiban a kezdeti japán sikerek után gyorsan peregtek le. A Hawai-szigetek területén részben elsüllyedt, részben súlyosan megsérült az amerikai csendesóceáni hadihajóhad nagy része. Ezzel egyidőben megrohanta Japán Wake, Guam amerikai szigettámaszpontokat és partraszállt a Fülöpszigetedken, s a malakkai félszigeten Szingapurtól északra. Megakadályozta az ellenfelek egyesülését, a továbbiakban pedig arra törekedett, hogy őket egyenként döntően megverje, s a Csendes-óceánról kiszorítsa. 1941 december, s 1942 január folyamán Japán haderői lépésről-lépésre nyomultak előre a Malakkai félszigeten, a Fülöpszigeteken, s partraszálltak Brit-Borneóban és a hollandindiai Celebesz szigeten. Repülőik már Port Darwin ausztráliai hadikikötőt is bombázták. Az angolszászok – védelembe szorítva – képtelenek voltak bárhol is támadólag fellépni, mert japán tengeri és légierők anyaországaikkal és egyes támaszpontjaikkal való összeköttetéseiket megbénították, s így az utánpótlást és a súlypontképzést megakadályozták.

Február és március folyamán befejeződtek a harcok mind a Malakkai félszigeten, ahol Szingapur február 11-én elesett, mind a Fülöpszigeteken. De befejeződött a hollandindiai szigetek megszállása is, s a hollandindiai haderő a védekezés kilátástalanságát belátva március 10-én letette a fegyvert. Japán most már erői zömével megerősítette a Burmában előnyomuló csapatait, s az időközben hozzá csatlakozott thaiföldi haderővel együtt azon volt, hogy Csungking-Kína egyedüli utánszállítási vonalát, a híres burmai útat elvágja. Ez májusban sikerült is, miután japán és thaiföldi erők az angolok segítségéren siető kínai haderőket Észak-Burmában megverték, s kínai területre dobták vissza; Japán azután elfoglalta egész Burmát. Az ott állott angol erők gyors visszavonulással kitértek a döntő küzdelem elől, s úttalan-utakon Indiába vonultak vissza. Japán uralma immár kiterjedt a Bengáliai-öbölre is, ahol az Andamán-szigeteket szállta meg, haderői már az angol-indiai hajóforgalom ellen működtek.

Holland-India szigeten megkezdődött az elfoglalt területek gazdasági kihasználása; de megkezdődött egyben úgy a felvonulás India, mint Ausztrália ellen is. Előbbi egyelőre a mai napig hadműveletekhez nem vezetett, mert egyrészt az időjárás bénította meg nagyobb erők mozgását, másrészt a most már fokozott erővel viselt Kína elleni hadjárat még nagy japán erőket köt le. Az Ausztrália elleni felvonulás még napjainkban is tart, s már eddig 3 – a Salamonszigetek tengerterében megvívott – csatához vezetett, melyekben az USA hadihajóhada és egyes szigeteken patraszállt tengerészgyalogsága súlyos véres és anyagi veszteségeket szenvedett. Közben Japán augusztus havában partraszállt az Aleuti-szigeteken is és ezzel kikapcsolta azon lehetőséget, hogy az USA ottani támaszpontjairól a japán szigeteket megtámadja.

Ma az a helyzet, hogy Japán egyévves hadjárata alatt teljesen kiszorította az angolszászokat a Csendes-óceán nyugati részéből, megszállta Burmát, a Malakka-félszigetet, Holland-India szigetvilágát, Uj-Guinea szigetét és a Salamonszigetek nagy részét. Ezzel úgy Indiát, mint Ausztráliát komolyan fenyegeti és majd talán a közeljövő fogja megmutatni, hogy hadereje milyen irányban fordul. Tengeralattjárói már az Indiai- és az Atalanti-óceánban együttműködnek a német és olasz búvárhajókkal, s Északamerika nyugati partjai mentén a partmenti hajózást pusztítják és kötnek le USA tengeri és szárazföldi erőket, ezzel megnehezítve a védekezést a német és olasz behatás ellen a keleti partok mentén.

A megszállt területek gazdag természeti kincsei Japánt abba a helyzetbe hozták, hogy nemcsak saját háborús szükségleteit elégítheti ki, hanem még kivitelre is tekintélyes feleslegei maradnak.

Nem volna teljes rövid beszámolóm, ha rá nem mutatnék azon körülményre, hogy a tengely államainak hadműveletei teljes összhangban folynak, s egy célra – az angolszászok erejének, világhatalmi törekvéseinek megtörésére – irányulnak. Helyszűke miatt részleteket nem említhetek fel, s csak japán tengeralattjárók megjelenésére utalok az Atlanti-óceánon. A felkelő nap országa győzedelmesen vívja nagy harcát Távol-Kelet igazságos rendezéséért, s karddal a kézben küzdi ki magának azt a vezető szerepet, mely őt minden vonatkozásban megilleti. A végső győzelem nem lehet kétséges, az Nippon hős fiainak dicsőséges lobogóihoz fűződik!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Felhasznált források: nevpont.hu