- Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett I.

- Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett II.

- Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett III.

Hogy mi játszódhatott le Sándor cárban, mikor kézhez vette Szentpéterváron a Tutolmin tábornok által hozott levelet, utólag már nem tudhatjuk. A történészek többsége szerint itt pár nap vagy pár óra döntött, maga a cár hajlott volna egy kompromisszumos békére, ahol megőrizheti az arcát, de egyrészt harcias húga, Katalin hercegnő felséges bátyja szemére vetette, hogy ne merészeljen tárgyalni „az alávalóval”, és ez volt az udvar hangulata is – és atyja sorsán okulva Sándor nem akart gyengének tűnni. Másrészt pedig megkapta Kutuzov és Bennigsen egymástól függetlenül is bizakodó levelét, amelyben kifejtik, hogy Napóleon nem fog tudni kitelelni Moszkvában, mert a városban nincs élelmiszer, és a kozáksággal minden utánpótlását el tudják vágni. Kutuzov biztosra vette, hogy Napóleon szándéka, hogy áttelel Moszkvában, és tavasszal, az utak felszáradása után megindul Szentpétervár ellen, de ez nem fog neki sikerülni. De ha igen, tavaszig az orosz haderőt újjá lehet szervezni.

Napóleon, mivel a cártól választ nem kapott, elküldte megbízottját, Lauriston tábornokot Kutuzov főhadiszállására. Az angol követ és Benningsen bőszen fenyegették Kutuzovot, hogy ne merészeljen a cár háta mögött szóba állni a „korzikai gyilkos”-sal, de az öreg félszemű szatírt nem abból a fából faragták, hogy bárki véleménye érdekelje. Kíváncsisága erősebb volt, mint a félelme a cártól, és hamar át is látta a „vén ravasz róka”, hogy a francia fölényeskedő és hetvenkedő, de testbeszédével könyörgő magatartása mögött bizonytalanság húzódik meg.

Számára a patthelyzet pont jó volt, az idő neki dolgozott, mikor Lauriston kiejtette a száján, hogy „a békefeltételek”, a szavába vágott: „béke? Hát miféle békéről beszél, mikor még el se kezdtük úgy igazán ezt a háborút, eddig csak csetepatéink voltak? Az én hadjáratom csak ezután kezdődik!”

Napóleon várt, mert mást nem tehetett. Mikor a haditanácsban Caulaincourt figyelmeztette az orosz tél várható nehézségeire, rezignáltan megjegyezte: „Caulaincourt máris megfagyott”. Tábornoktársai röhögtek, de nem szívből…

Napóleon gondjaiba mélyedt. Pár segédcsapatot még Moszkvába tudott rendelni a déli biztosító erőkből, hogy százezer fő alá olvadt seregét újra megerősítse, de hadtápvonala elképesztően bizonytalan volt. Még szárazok voltak az utak – szeptember vége van, napos idő – de máris akadozik az ellátás. Minden trént erős kísérettel kell vigyáztatni, a Nyemantól Szmolenszkig elszórtan nyolcvanezer embere biztosítaná az ellátást, de a kozákok így is egyre többet rabolnak el. Mi lesz, ha sár lesz, és főleg, ha hófúvás? A város leégett, a lovaknak takarmány nincs, télre patkolva egyik sincs, a katonák lerongyolódtak, s reménykedett, hogy Moszkvában textilt és bőrt talál, és új egyenruhákat szabathat, de a raktárak leégtek. A városban rengeteg az arany, a katonák megpakolták magukat kincsekkel, de ha nincs mit enni? Gyakorlatilag be vannak kerítve, egy keskeny és egyre keskenyedő nyugati sáv kivételével minden irányból ellenség. A városban még csak tűzifa sincs!

És az oroszok? Jelen pillanatban Kutuzov serege se volt jobb állapotban, mint az övé. De míg az övé folyamatosan gyengül, az oroszoké folyamatosan erősödik. Ők nem majdnem-bekerítésben, egy nehezen védhető előretolt állásban vannak, mögöttük mögöttes területeik vannak, minden irányból saját országuk, amely egységes a hódító elleni harcban. Míg Napóleon seregéből egyre csak szökdösnek, dezertálnak a katonák, Kutuzovhoz érkezik az erősítés, a friss csapatok. A hátországából bőven kap élelmet, ellátmányt, csapatai fűtött falvakban tanyáznak, pihenhetnek, a sebesültek gyógyulhatnak, a lovak erősödhetnek. Szentpétervárra érkezik Angliából a lőpor és a puska, a bőráru, a szekér, az ólom, a kardnak való acél. Kétszázezer népfelkelőt csak azért nem soroztak még be az orosz hadseregbe, mert nincs elég puska. Sándor cár egy második hadsereget is felállított, Csigakov vezetésével. Közeleg a tél, nekik megszokott, a nyugati, óceániai klímáról jött franciáknak, na pláne a nápolyi csapatoknak a fagy szörnyű dolog. Egész télen ők éhezni és fagyoskodni fognak, és biztosra veszi, hogy a kozák lovasság egy perc nyugtot hagyni nem fog számukra. És utána mit tegyen? Vonuljon tavasszal még északabbra, Szentpétervár ellen? Biztosra vette, hogy Sándor ott is ki fog térni, igaz, hogy most Napóleon van keletebbre, de Sándor a Volkuta és Lappföld felé, az angolok Arhangerszkbe fognak neki utánpótlást vinni flottával, északra vonulva, északról is megkerülheti az Uralt – Napóleon fél éve úgy vélte: ez képtelenség, arra se utak, se hadtáp, de látva az orosz viszonyokat, megváltozik a véleménye: nekünk képtelenség, nekik laza menetgyakorlat. Sándor majd visszavonul seregével az Uralon túlra, és kövesse…Szibériába?

Több szerző a szemére vetette Napóleonnak, hogy nem élt a lehetőséggel, és proklamálta a jobbágyfelszabadítást. Aligha ért volna el vele átütő sikert. Nem volt a kezében a közigazgatás, és az analfabéta muzsikok úgyse tudtak volna sok mindent kezdeni a szabadságukkal. Nem számolt azzal, hogy Oroszországban minden idegen gyanús, a nyugatiak az ortodox hittel szemben álló „pogányok” (a jakobinusok esetén pláne, és Napóleon sem volt éppen a kereszténység élharcosa), és kezdte megérteni, hogy ő itt a ködöt szurkálja és a levegőt csépeli. Hiába üti az oroszokat, azok soha… nem… fogják feladni, hiszen akik a tatárok ellen 400 évig nem adták fel, hogy lehetne azokat megtörni négy hónap alatt? Napóleon belátta: az a fajta győzelem, amit megcélzott, nem azért nem elérhető, mert ő vagy katonái ehhez nem elégségesek, hanem mert az egyszerűen – nem létezik.

Napóleont arról, hogy Moszkvát télen nem tarthatja, egy kisebb csetepaté győzte meg. A könnyűlovasság állandó mozgásban volt, míg a gyalogság és a tüzérség valahogy megpróbált berendezkedni a romok között, hiszen híreket és takarmányt, élelmet kellett szerezni. Ez nem volt egyszerű, hiszen az orosz lovasság se pihent. A vége azonban az lett, hogy a Moszkvához közeli Vnukovo (ahol most „a harmadik” moszkvai repülőtér van) mellett Murat lovasai ismerkedni-barátkozni – francia szóval: fraternizálni kezdtek a kozákokkal. A lóhoz nőtt emberek közös mentalitását meglátták és megtalálták egymásban az ázsiai srácok és az aquitániai parasztgyerekek. Lovakat cseréltek, versenyeztek, kipróbálták egymás fegyvereit, konyak és vodka cseréltek gazdát. Maga Murat marsall is fogadta Platov atamánt, és kölcsönösen megajándékozták egymást. Ahogy az már lenni szokott, a nagy barátkozásnak valami hajbakapás véget vetett, és éjszaka a kozákok elsősorban zsákmányolási szándékkal rácsaptak a franciákra. Az egyszerű lesvetésnek indult művelet fellelkesítette Bennigsent, aki újabb és újabb csapatokat rendelt támadásra, azzal a szándékkal, na, most ő egy nagy győzelmet arat, és leválthatja végre a vén részeges félszeműt. Kutuzov azonban nagy eréllyel rendet tett, visszavonta a támadókat. Murat alig úszta meg, az ütközetről történt jelentés után Napóleon felállt, és kiadta a parancsot a visszavonulásra. A történelem fintora, hogy a történelem addigi legvéresebb kétnapos csatáját kellett megvívnia, hogy bevehesse Moszkvát, Kutuzovnak meg elég volt egy kétórás csetepaté, amiből ő vonult vissza, hogy Napóleont meghátrálásra bírja.

Napóleon és serege október 18-án a Szpasszkíj-kapun át vonult ki Moszkvából, bágyadt, kellemes őszi napsütésben, enyhe, szélcsendes, kiváló időben. A katonák ekkor tán nem is értik: „ettől az időjárástól vonulunk vissza?” Utóvédként nyolcezer embert Mortier tábornok parancsnoksága alatt visszahagy, azzal a titkos paranccsal: robbantsa fel a Kremlt. Mortier nem túl nagy meggyőződéssel hajtja végre a parancsot, bár jelentős, de nem menthetetlen károkat okoz a vörös téglaerődben. A kivonuló francia sereg már inkább hasonlít cigánykaravánra, mint fegyelmezett napóleoni seregre – a gárda kivételével, természetesen – mert a katonák mindenféle értéket, főleg hatalmas aranyláncokat és arany kegytárgyakat, tarka, aranyhímzéses ruhákat cipelnek magukkal… a gyalogság soraiban számos „pópa” menetel, templomi köntösökben. Hiába figyelmeztetik őket a parancsnokaik, dobják el, mert azokat nem lehet megenni, inkább vigyenek magukkal minél több élelmet és pokrócot…. minek, mikor szépen süt a nap, és három hét múlva otthon (legalábbis lengyelországi téli szálláson) leszünk? Davout panaszkodik, hogy a katonák rablókká süllyedtek, Napóleon arcizma se rándul: majd az első kozák támadás észhez téríti őket, csak arra ügyeljen, hogy a fegyverét és lőszerét mindenki hozza. A sereghez rengeteg orosz nő csatlakozik, akik nem akarnak ott maradni Moszkvában, mikor a saját csapataik részegen bevonulnak…

Kutuzovnak a felderítők, Afnikov gárdatiszt október 23-án jelenti, hogy Napóleon elhagyta Moszkvát. Kutuzov eldobta a vodkásüveget és kiugrott a meleg lábfürdőből, és a Kazanyi Szent Szűz ikonja elé térdelve hálát rebegett, és azonnal futárt menesztett Sándor cárhoz. Ott teljessé vált a pánik: az udvarból menekültek a léhűtők, hiszen mindenki biztos volt benne, hogy október közepén a 600 km-t, ami a két várost elválasztja, Napóleon 20 nap alatt ellenállás nélkül lemeneteli, és Moszkva felégetése után Petrovgrád következik. Mert a „gyáva Kutuzov” ki tudja, hol vesztegel, és nincs, aki a Carszkoje Szelot vélelmezze. Sándor harcias húga azonnal jobbnak látja távolabbról szidni kikosarazott kérőjét, a háborús párt menten békeangyallá változik, és ahogy érzik a torkukon a kést, a Sándort addig tüzelők sokkal inkább arról győzködik: kérjen békét. Sándor azonban Bennigsentől pontosan informálódik, és a felderítők az orosz sereg harcálláspontjára azt jelentik: a franciák Szmolenszk felé igyekeznek.

Kutuzov számára egy percig nem volt kérdéses, hogy Napóleon Szmolenszkbe fog visszavonulni, és Napóleon terve is valóban az volt, hogy ott, készletei birtokában kitelel, erősítéseket hív a hátországból, és tavasszal Szentpétervár ellen indul. Bennigsen természetesen támadást követel, Kutuzov természetesen iszik egyet. Esze ágában sincs a visszavonuló franciákat megtámadni, csak Gyenisz Davidov és Platov kozákjait és muzulmán lovasságát rendeli ellenük zaklatni őket. Szigorú paranccsal: minél több rácsapás, minél kevesebb tényleges harcfelvétel. Kutuzov tudja, hogy az ő serege, bár egy hónap alatt sokat erősödött, de még sincs jobb állapotban, mint a francia. Vakarja a fejét, konzultál Tollal, és seregét összevonja Kalugához. Harcalakzatot nem vesznek fel, csak ott vannak. Napóleon főseregével húsz kilométernél jobban nem közelíti meg őket. Ha Kutuzovot valami nagy hadvezéré teszi, ez a manőver: a franciákat arra az útra küldi, ahol már minden falu felégetve, kifosztva, ahol Szmolenszkig egy falás kenyér sincs. Napóleon a felperzselt föld felé indul el: a legnagyobbak is hibázhatnak.

Október 24-én Malojaroszlavec közelében, egy parasztviskóban pihen, mikor Bessiers jelenti a császárnak, hogy mostohafia, Jenő alkirály a hadtestével megtámadta az oroszokat Kalugánál, de az amúgy is félszívvel végrehajtott támadás az orosz ágyú tüzében összeomlott, a rohamot vezető Delzon tábornok elesett. Eugen kéri, hogy vesse be a teljes hadsereget. Napóleon előremegy Murat kíséretében alig szakasznyi testőrlovassal, és távcsövével nézi a hevenyészett orosz állásokat, mikor váratlan kozáktámadás éri: a császár maga is kénytelen kardot húzni és közelharcba bocsátkozni. Az utolsó pillanatban érkezik egy osztály gárdalovas, és vágják ki a szorult helyzetből: közben pihenőhelyét a kozákok kifosztották, Napóleon személyes holmija ma is megtekinthető a moszkvai hadsereg múzeumában: egyvalami hiányzik: Napóleon feje. Mert hát a rablás fontosabb volt, mint a császár. A csetepaté után Napóleon úgy dönt, seregével nem kockáztat elkerülhető és felesleges ütköztet. Inkább megy a másik irányba, Oroszország nagy. Parancs megy Eugennek: hagyja az oroszokat, megfordulni. És ráfordul arra az útra, ahonnan jöttek – és ahol minden kifosztva és felégetve.

Sven Hassel írta egyik könyvében: mikor a folyók vize megvadul, és az égen sötét felhők érkeznek, az orosz bátyuska becipeli a tűzifát a kunyhójába, és az ablakot kitömi Pravdával. Nem azért, hogy a körzeti szovjet lássa, hogy ő milyen jó kommunista – úgyse tudná elolvasni azt a Pravdát – hanem azért, mert tudja, amit az idegen nem, hogy a tél, a híres orosz tél egy nap alatt meg tud érkezni, és ha megjön, sokáig marad.

Nem tudjuk, hogy tényleg elhangzott-e szállóige Kutuzov szájából, valóban mondta-e, hogy „és mondjátok meg a cárnak, hogy Napóleont én nem tudom legyőzni, én ehhez nem vagyok elég jó hadvezér, bízza az ő legyőzését egy nálam sokkal félelmetesebb harcosra: Tél Tábornokra”, de ettől „Tél Tábornok” fogalommá vált. A jeges északi szél október 29-én érkezik a hópelyhekkel: aznap, mikor a sereg némán áthalad a borogyinói harcmező temetetlen holttestei között és százezernyi varjú jóllakott károgását hallgatja. Biztos sokukban megfogalmazódik, hogy hamarosan ő is varjúeleség lesz.

Egy hét múlva a hideg már -25 fok, és a sereg halálra váltan vánszorog a hóban. Platov 20 kozák ezrede folyamatosan zaklatja őket. Az éhség, a kimerültség, a fagy kínozza őket. Aki összeesik, az az út mentén marad, csak az a kérdés, előbb fagy-e meg, és aztán falják fel a farkasok, vagy még langyosan kerül az ordasok gyomrába. „Az ellenség menekül. Az úton halottak, az éhhalállal küszködők hevernek. Parancsba adtam, ezeket öljék meg, csak a tiszteket ejtjük foglyul”, írta Rajevszkíj jelentésében. A lovasságnál már egész ezredek gyalogolnak: a lovak elhullottak, de legalább jut belőlük egy falásnyi fagyott hús. A zsákmányt hátra kell hagyni, mert a szekereket nincs, ami húzza a mély hóban. Gyenisz Davidov, a fiatal ezredparancsnok, Napóleon lelkes csodálója írja: „végre közeledett az öreg gárda, köztük megláthattam … végre ... Napóleont. Lóra kaptunk és felálltunk az országút mentén. Ahogy az ellenség megpillantotta hurrázó csoportunkat, lövésre emelték a puskájukat, lassú, gépies, fegyelmezett mozdulatokkal, büszke nyugalommal meneteltek tovább, gránitkemény soraikat nem tudtuk megbontani. Sose felejtem el ezeket a sokat próbált, kőkemény katonákat, (…) akikre ázsiai nekibuzdulásunk semmi hatással nem volt, zárt, európai soraikra.” De a gárda kivételével nem sok katona volt már képes, hogy használja a fegyverét. Napóleon előrelátása bölcs volt Borogyinonál: a gárda ottani feláldozása után sose juthatott volna haza. 

A vánszorgó sereg október 31-én éri el Vjamzát, a tél még csak bemelegít, illetve behidegít. Napóleon itt további kedvezőtlen híreket kap: a Csigakov vezette orosz hadsereg Breszt-Litovszkhoz vonult, Wittgenstein vezetésével egy harmadik, orosz-svéd hadsereg is feltűnt, amely a visszavonulás útját igyekszik elvágni a Berezina folyónál. Most már csak Szmolenszket érje el. Egyre többen őrülnek meg, indulnak neki a hómezőnek, és mennek, míg össze nem esnek. A sebesülteket, betegeket sorsukra hagyják, hiszen alig van már ló a szekerek vontatásához, se kötszer, se gyógyszer. Az él november ötödikén éri el Szmolenszket: a francia helyőrség az első érkezőket orosz rablóknak nézi: rongyos, mindenféle öltözetű, vad horda, nem hiszik el, hogy ez a napóleoni hadsereg. Szerencsétlenek hosszasan várakozhatnak a Dnyeper partján, míg kis csoportokban beengedik őket. Napóleon tajtékzik: mindennek lehordja a parancsnokot és az élelmezési biztosokat: a szmolenszki készletek csekélyek. Valójában, hiszen nem számítottak a visszatérésére, csak a saját helyőrség téli szükségletét tárolták be, a visszavonulóknak ez legfeljebb pár napra elég, különösen ilyen kiéhezett állapotban, felszerelés, egyenruházat nincs.

Itt kapja a rossz híreket: Jenő utóvédjét Vityebszknél megverték, ágyúi odavesztek, a déli szövetséges biztosító erők elpárologtak, az egyetlen még intakt, orosz területen lévő francia harccsoportot, az Augereau-dandárt megsemmisítették, akit nem öltek meg, fogságba esett, a porosz kényszerű szövetséges, Yorck tábornok, Tauroggenben egész egyszerűn különbékét kötött az oroszokkal, szabad elvonulás fejében. Ez lett a névadója az ún. „tauroggeni szellem”-nek, azaz annak az elvnek, hogy a német és orosz érdekek hasonlóak, és sokkal jobban jár a két nép, ha helyett, hogy egymásnak esik, együttműködne. Az elmúlt 200 év fényesen bizonyította: együttműködésükből mindketten csak profitálnak, ha pedig egymást ölik, abból valaki harmadik húz hasznot, német, orosz, biztos nem. Berlinben erre ma már megint nem emlékeznek…

Sőt, tájékoztatták a császárt: távollétében Párizsban egy puccskísérlet is lezajlott ellene. Egy Malet nevű jakobinus régóta igyekezett újraszervezni a szélsőbalosokat, Fouché ügynökei persze lefülelték, de a bíróság mentális problémákkal küzdőnek találta (lám, lám, milyen ismerős ez is…), és akasztófa helyett pszichiátriára került, ahol nyugodtan szervezhette tovább a bandáját. Nagyjából alig pár tucatnyi balos felforgató élén beállított a párizsi helyőrség parancsnokához, közölte vele, hogy a császár meghalt Oroszországban, új kormány alakult. Ott helyben közölte vele egy állítólagos írásbeli szenátusi határozatot lobogtatva, hogy új kormány alakult, eskesse fel rá a katonákat, és „kinevezte tábornokká”. Onnan egy század kíséretében átment a kinevezett helytartóhoz, Hulin tábornokhoz, aki nem volt hajlandó átadni a hatalmat, erre Malet lelőtte. Innen továbbment Douchet vezérkari főnökhöz. Az szintén gyanút fogott, közölte, hogy most együtt menjenek át Hulinhoz, mire a puccsisták vezére ismét pisztolyt rántott, de a tapasztalt közelharcos Doulchet kiverte a kezéből, majd a földre vitte. Cimborái ahányan, annyifelé futottak, de Fouché összeszedte őket, és mehettek a kivégzőosztag elé. Napóleon csak ennyit reagált: „csupa hülye, mindkét oldalon”.

November 14-én, mivel itt sem volt élelem, elhagyták Szmolenszket, és már puszta életük mentése érdekében menekültek. A hőmérő higanyszála -28 fokra süllyedt. Az utóvédet Ney marsall vezette, mert Eugen alkirály megbetegedett, majdnem megfagyott. „A legszörnyűbb a 16 órás éjszaka volt, amit a hóviharban, álmatlanul kellett túlélni, tűz nélkül. Reggel, mikor elérkezett az indulási idő, a katonáim több mint fele nem állt fel” - írta Bourgogne strázsamester.

November 17-én csatát vállal – természetesen csak a gárda – Krasznojénál, hogy visszaverje az üldöző oroszokat. Kutuzov az első veszteségek láttán azonnal visszavonul, menjen csak tovább Napóleon a hóförgetegbe. Napóleon ahogy tudja, rendbeszedi és összetereli seregét. Parancsba adja, hogy minden felesleges holmit égessenek el, és tüzet kell rakni éjszakánként, ha látja az ellenség, ha nem, mert különben megfagynak. Közben azonban Csigakov betört Minszkbe, megszerezte az ottani raktárkészletet, és ő is a Berezina felé vonult, hogy elvágja a visszavonulás útját.

– Kezd a dolog komoly lenni – mondta Napóleon félelmetes higgadtsággal Caulaincourt-nak, aki még mindig nem fagyott meg, de ugye, megmondta. November 20-én Csigakov megtámadja a Bezerina hídját, amit egy lengyel dandár véd hősiesen, mert tudják, mi forog kockán. A lengyelek nem vonulnak vissza a hússzoros túlerővel szemben, az utolsó szálig levágják vagy fogságba vetik őket. Csigakov átkel a hídon, hogy a fedező intakt francia sereget szétkergesse. Oudinot és Victor marsallok azonban megverik és visszavetik őket a Berezinán túlra, de Csigakov a hidat lerombolja. Ő nem Pürrhosz elvét vallja, aki közölte vezéreivel, hogy sose szabad az ellenséget olyan helyzetbe hozni, hogy ne tudjon elmenekülni, mert akkor vadállattá válik. Csigakov úgy érzi: aki megfagy, az már hiába vadállatkodik.

Napóleon serege megérkezik a Berezinához. Már alig van 35 000 embere. A többi megfagyott, éhenhalt, ezek többsége is beteg, alig vánszorog, már a gárda hadrafoghatósága is az eredeti létszám harminc százaléka. A katonáknak fejenként 12 lőszerük maradt. Tél tábornok újabb, de nagyon aljas támadást indít: a szél nyugatira fordul, váratlanul langymeleg levegő érkezik az óceán felől. A befagyott Berezina (Brezsinya: nyírfás) folyón a jég órák alatt összetöredezik, megindul, az egyfokos vízben nem lehet átkelni, a hóra langyos eső érkezik, és pár óra alatt minden sártengerré válik. Az ágyúk csak azért nem akadnak el a sárban, mert már régen nincsen egyetlen se. Victor marsall huszonötezres, pihent, rendezett serege könnyes szemmel nézi azt a rongyos, szánalmas tömeget, ami a folyó túlpartjáról integet. Maga a császár is botra támaszkodva, gyalog érkezik.

Péterváron már a pezsgőket bontják: Csigakov 34 ezer, Wittgenstein 30 ezer, Kutuzov 80 ezer, Platov 20 ezer emberrel és összesen 300 ágyúval veszi körül négy irányból „Bonaparte tábornok” kevesebb mint 35 ezer emberét, akinek már alig 800 bevethető lovasa van, és nincs egyetlen ágyúja se. Csodák pedig nincsenek.

Csakhogy Napóleon, az Napóleon. Feláll egy dombtetőre, és rettenetes hangján katonáihoz szól: „eleget játszottam császárt, itt az ideje, hogy újra hadvezér legyek.” Kiküldi lovasait gázlót keresni, Corbineau tábornok egy litván paraszttól értesül egy gázlóról. Napóleon bólint: Victor seregét Wittgenstein visszaverésére rendeli, maga egy csapat katonát kiküld Oudinot vezetésével – csapjanak minél nagyobb zajt, vívjanak elhárító harcot, húzzák az időt - a Csigakov által lerombolt boriszovi hídhoz, mintha azt akarnák helyreállítani, és ott átkelni. Sztutyevkánál Ney felsorakozik az egyetlen harcképes alakulattal, a gárdával Kutuzov ellen. Csigakov bekapja a horgot – tengerésztiszt, nem ért a szárazföldi hadviseléshez – csapataival Boriszovhoz siet, de mire visszaér, addigra a franciák átkeltek. De hogy?

Napóleont, mihelyt megérkezett a kiszemelt gázlóhoz, ahol hidat kell verni, szembesülnie kellett azzal, hogy mikor parancsot adott a felesleges felszerelés elégetésére, az összes hídverő utászfelszerelést is komplett elégették. Más itt, ezen a ponton adta volna fel és őrül meg. Eble tábornok, Napóleon műszaki főnöke azonban nem ilyen ember. Négyszáz önkéntes gázol a jéghideg Berezinába, és a megmaradt néhány tucatnyi utászkatona irányítása mellett cölöpöt ver, fát dönt, vaskapcsol, vérző kezükben a császár, a birodalom sorsa. Két hidat építenek, egyet a szekereknek, egyet a gyalogságnak. Eble tábornok maga is életét veszti: elviszi a megáradt Berezina egyik jégtáblája. (Ferenc József szavai a szegedi árvíznél: „az utászok, mint mindig”.) Másfél nap alatt, egész éjjel is dolgoztak, fáklyafénynél, elkészült a híd. Cölöpjeit még a Wehrmacht katonái is látták.

Napóleon, marsalljai sürgetése ellenére, a keleti parton maradt, és maga vezényelte az átkelést, és csak november 28-án késő délután vonult át az öreg gárdával. Csigakov ugyan visszafordult, de Ney az utóvéddel feltartóztatta, és harcolva vonult vissza. Az utolsó francia katona, aki átkelt a hídon, Ney marsall volt. Majd forró, égő szurkot öntöttek a hídra, a lángoló híd előtt dühösen táncoltatták lovaikat a kozákok. December 19-ére érkeztek Vilnába. Napóleon Szmurgony városkában Murat-ra bízta a maradék, mintegy 20-25 ezer embert, és csekély kísérettel Párizsba vette az útját.

Karácsonyra tényleg otthon volt. Nem úgy, mint hadserege nyolcvan százaléka, akiket elnyeltek a sírok Oroszország földjében. Kutuzov sikerét nem sokáig élvezhette: egy év múlva belehalt az alkoholizmusba.

Sándor cár pedig, ígéretéhez híven, nem adott Napóleonnak békét. De nem Szibériába kellett visszavonulnia: két év múlva a kozákok lovainak patkói Párizs utcáink csattogtak. Minden bunyó addig tart, ameddig tart – mondta Brad Pitt a Harcosok klubjában…

Létezik egy könyv, amelynek az a címe (fordításfüggően), hogy „Kritikák és kommentárok Julius Caesar gall háborúról és polgárháborúról c. műveihez”. Ha az ember ilyesmit olvas, valószínűleg felkapja a fejét, és megfogalmazódik benne a gondolat, hogy aki ilyet ír, ugyancsak magabiztos ember lehet, ha úgy érzi, hogy ő majd elmagyarázza utólag Caesarnak, mit hibázott. Ezt a könyvet Bonaparte Napóleon írta, mikor már volt erre ráérő ideje. Nem sok ember van még a világon, aki esetén azt mondjuk, jó, hát, igen, őneki azért valószínűleg van rá alapja, hogy ezt megkockáztassa. De van, ami még neki is sok volt: ez pedig Oroszország.

- mondhatta, gondolhatta, vallotta Adolf H., társadalompszichológus, vallásszociológus, politológus és műkedvelő hadtörténész. Aztán ő is seggre esett az orosz hóban.

De hát, van, aki más kárán se tanul… ma se…

(A szerző olvasónk.)

Warnes, David: Orosz cárok krónikája, Móra könyvkiadó, 2011
Kőszegi Frigyes: A történelem küszöbén, Kossuth könyvkiadó, 1984
Niederhauser Emil: Borogyino, 1812, Móra könyvkiadó, 1980
Földi Pál: Napóleon Moszkva alatt, Anno kiadó, 2008
Földi Pál: A világtörténelem nagy csatái II. , Anno kiadó,2005
Földi Pál: Tél tábornok, Oroszország: hó, fagy és halál, Anno kiadó, 2016
Tarle, J.: Talleyrand, Gondolat, 1964
Castelot, Andre: Napóleon, Európa kiadó, 1972
Paul, Patrick: Napóleon, Könyvmíves könyvkiadó, 2003