„A történelmi Magyarország helyreállítása európai érdek, az új Európának szüksége van erős és egységes Magyarországra. Ezzel a politikai vonalvezetéssel szemben nem áll más választás a románok számára, mint az engedékenység.”
Van-e olyan olvasó, aki azt hihetné, hogy a fenti szavak napjaink a Kárpát-medence bármely részén élő magyar politikusának vagy nagyobb súllyal bíró közösségi vezetőjének szájából hangozhattak el? A kérdés költői, hiszen 2009-ben arra a szintre jutott a politikusai és értelmisége által elárult magyarság, hogy legnagyobb sorstragédiánk látszatkezelése helyett a „realista liberálisok” és az internacionalista kommunista-maradványok szellemi terrorja miatt elképzelhetetlen a magát a problémát megoldani kívánó felvetés. A negatívumokban rekorder magyarság azzal is felírta nevét a történelem népeinek szégyenlistájára, hogy a világon egyetlenként nemcsak lemond területének szétrabolt kétharmadáról, hanem ki is neveti, vagy éppen felforgatással vádolja azokat, akik a magyarellenes agymosás ellen küzdve hirdetik: nem lehet háborús koncként, ellenségeink között felosztani az ezeréves hazát. Nem 2009-ből származik tehát a fenti idézet, hanem abból a korból, amikor sem kommunisták, sem liberálisok, sem „kisebbségi reálpolitikusok” nem tudták még elhitetni a magyarokkal, hogy az embernek az a jó, ha levágják kezét-lábát, mert akkor legalább nem kell végtagjaival törődnie. Az idézet 1940-ből való, és része annak a könyvnek, amely Pomogáts Béla irodalomtörténész szerkesztésében látott napvilágot az észak-erdélyi részek hazatéréséről.
Alig hetven év telt el az óta, mégis szinte hihetetlen, hogy mind a politikai, mind pedig a szellemi vezetők magától értetődőnek tartották, hogy az elvesztett háború és a belső árulás miatt idegen megszállás alá került országrészek felszabadulása csak idő kérdése, és a nemzet legfontosabb feladata ennek érdekében cselekedni. Ma tilos így gondolkodni, hiszen szinte mindenki fél a mai károlyimihályok és kunbélák szélsőségesező címkéjétől. A múlt felidézése irodalmi termés formájában azonban bárki számára elérhető. Kötetbe gyűjtve találjuk az ősi haza egy részének visszatérését, Észak-Erdély visszacsatolását üdvözlő alkotásokat olyan irodalmi nagyságok alkotásaiban, mint Babits Mihály, Reményik Sándor, Kós Károly, Áprily Lajos, Tamási Áron, Wass Albert, Tompa László, Nyirő József és mások, akiket a mai hivatalos kultúrpolitikai irányzat vérgőzös hőzöngőknek kiáltott volna ki. „Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása 1940 szeptemberében (és a következő hónapokban) nyomot hagyott a magyar közéletben és irodalomban. Könyvek, fényképalbumok, folyóiratszámok és igen sok újságcikk, publicisztikai írás, riport, személyes jellegű erdélyi útirajz, valamint tudományos helyzetkép adott számot arról, hogy az ország és különösen az átmeneti időre (négy esztendőre) felszabadult erdélyi magyarság miként élte meg a „hazatérés” élményét és örömét. Valójában ennek az élménynek a dokumentumait gyűjtöttem egybe ebben a könyvben, nyilván csak kis részét, hiszen a teljes dokumentáció akár kötetek sorát töltené meg” – írja a könyv fülszövegében a József Attila- és Széchenyi-díjas Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség volt elnöke, aki az Üdvözlégy, Szabadság! címet viselő, a Kráter kiadó gondozásában megjelenő kötetben szereplő anyagokat válogatta és szerkesztette.
A kötetet Horthy Miklós kormányzó hadparancsa nyitja meg: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk a 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretet a határon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig! Gödöllő, 1940. évi szeptember hó 3. napján.”
A második oldalon azonban elkezdődik e képnek a történelmi hűség jegyében való árnyalása. Az örömöt és megelégedést beárnyékolta Erdély déli része, amely román megszállás alatt maradt: az ott lakó magyarok sorsának rosszabbra fordulása, a háború kimenetele és az Erdélyben komoly számarányt jelentő románság következő lépései miatti aggodalom. Erdélyország kettészakítottságának fájdalmát Babits Mihály költeménye villantja fel: „Oh, messze, messze Erdély, / messze még a nap, Erdély, / hogy teljes lesz a munka / s az igazság se csonka.). Pomogáts Béla Bevezetője összefoglalja a történelmi hátteret, és bemutatja az új magyar világ eljövetele által megihletett irodalmi részt. Az irodalmár rámutat: a nemzeti erők által vezetett Magyarországon közös ügy volt a haza felszabadítása, nem pedig ideológiai kérdés. „Ezt a változást két évtizeden keresztül várta és kívánta a magyar társadalom, mondhatni, pártkülönbség nélkül, hiszen abban a budapesti kormányzat és a jobboldali szellemi élet mellett a baloldali mozgalmak, így a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, és a népi írók is egyetértettek, hogy a trianoni igazságtalanságok mielőbb jóvátételre szorulnak. A területi revíziót óhajtó várakozás ilyen módon szinte általános volt Budapesten és persze Pozsonyban és Kolozsváron is.”
A részleges jóvátétel folyamatának ismertetése során Pomogáts kitér a korabeli számarányokra is, lefegyverezve a minduntalan számokkal dobálózó irredenta román politikumot: „A második bécsi döntés (…) eredményeként 43 492 km2 kiterjedésű észak-erdélyi és székelyföldi terület, valamint kétmillió-hatszázezernyi, közöttük az 1941-es népszámlálás szerint 1 380 506 magyar és 1 029 470 román nemzetiségű lakos (…) tért vissza. A terület lakosságán belül a magyarság egyértelműen többséget alkotott: a teljes népesség 52,1%-át tette ki – nagyjából ugyanilyen volt a trianoni szerződés által Romániának ítélt területen a románság számaránya, ha tehát ez a számarány, akkor döntő tényezőnek bizonyult, akkor a bécsi döntés által meghatározott helyzet jogosságát sem lehet megkérdőjelezni.”
„A visszacsatolt területek magyar irodalmi élete őszinte örömmel üdvözölte a bekövetkezett történelmi fordulatot. Erdély magyar írói korábban fokozottan érezték a nagyromán nacionalizmus nyomását, minthogy saját kedvezőtlen emberi, állampolgári és írói tapasztalataik mellett átélték az egész erdélyi magyarság kiszolgáltatottságát. Ezért a felszabadulás örömével fogadták a döntőbírói ítéletet (melyet egyébként az azt utólag diktátumnak hazudó román kormány kezdeményezett, mint ezt korábban maga a szerző is hangsúlyozza – B. Zs.), majd az 1940 szeptemberében bevonult magyar honvédséget és a hamarosan felállított magyar közigazgatást” – folytatja a szerző. Szó esik a már említett felemás érzésről is: „A felszabadulás örömébe ugyanakkor szomorúság vegyült amiatt, hogy a bécsi határ kettéosztotta Erdélyt és kettéosztotta az erdélyi magyar irodalmat. Ahogyan Nyirő József mondotta volt a budapesti rádió első hírei után: »Az egyik szemünk az örömtől, a másik a fájdalomtól sír…«”
Szinte szóról szóra ugyanezzel a költői képpel érzékelteti a közhangulatot az Erdélyi Helikon 1940. szeptemberi száma is: „Visszatértünk oda, ahonnan lelkünkkel, földi határvonalakon el nem vámolható kincseinkkel, jobb részünk minden titkával, az élet legtartósabb javaival soha el nem szakadtunk… De arcunk, mint a mesebeli királyé, különös játékot játszik: egyik szemünk sír, amikor másik nevet. Erdély gyönyörű földjén végigfutó új határvonal sok-sok drága magyar szívet választ tőlünk el, s míg a mi örömünnepünk tart, új fájdalommal rázza meg őket. (…) Egy hosszú, hosszú harc után szakadnak el tőlünk. (…) Katonák voltunk, s katonák vagyunk. Magyarok. Mindenki úgy kapja a parancsot, ahogy a sorsot osszák. S addig nincs egyedül, semmi se veszett el, és el nem tévedett, amíg a parancsot tudja. (…) Örömben, búban, vigyázzunk hát egymásra közösen, s különböző parancsainkkal menjünk csak tovább a közös cél felé: előre…”
Pomogáts kitér a megszólaló írók egy részének románféltésére is („hangot adtak annak a figyelmeztetésnek, hogy a felszabadult magyar Erdély ne váljon egy másik nép – a kisebbségi helyzetbe került románok – elnyomásának földjévé”), majd – ennek részként – arra az általa kisebbségi humánumnak nevezett jelenségre, hogy az erdélyi irodalom vezető képviselői nem kívántak a visszatérést követően sem elszakadni attól a „kisebbségi demokratizmustól”, amely a korábbi évtizedekben kifejlődött, azaz nem kívántak „az akkor már egyértelműen jobboldali orientációt követő magyarországi politika hatása alá kerülni”. Ahogy az idő telt, egyre határozottabban emelték fel szavukat a belső-magyarországi nemzeti ébredés szerintük túl radikálissá válása, az állami és szellemi élet központosítása és a bolsevizmus ellen Németország oldalán vívott harc miatt – részben a hagyományos erdélyi óvatosságból, részben az újabb tragikus fordulattól való félelem miatt, de ez már nem a szóban forgó kötet tárgya.
A magyar revíziónak a sikerét államférfiak, tudósok és írók köszöntötték, a magyar irodalom minden táborában és műhelyében: Babits Mihály és Illyés Gyula Nyugat, Móricz Zsigmond Kelet Népe vagy Herczeg Ferenc Új Idők című folyóiratában. Irodalmunk korábban, két évtizeden keresztül, minden politikai és szellemi megosztás és vita ellenére határozottan elutasította a trianoni döntések tragikus következményeit, és szolidaritást vállalt a kisebbségi sorsba taszított magyarsággal. 1940 őszén ugyanígy egyetemlegesen fejezte ki örömét az erdélyi magyarság és az erdélyi magyar városok nagy részének hazatérésén, és kinyilvánította bizalmát az iránt, hogy a történelmi jóvátétel tartós marad.
Versekkel ünnepelték Erdély egy részének visszatérését olyan költők is, mint Szabó Lőrinc, Gulyás Pál, Sinka István vagy Somogyvári Gyula. A korszak nagy írói közül többen vallomást tettek arról, hogy a magyarságnak milyen erkölcsi és szellemi kötelességei vannak a visszatért országrész és annak lakói iránt. Ilyen írásokat találunk Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Márai Sándor, Németh László, Herczeg Ferenc, Gulácsy Irén és mások művei közt – írja Pomogáts Béla.
„Kétségtelenné vált, hogy a középső Duna-medence vezető állama Magyarország, az itt élő népek csak magyar vezetés alatt haladhatnak eredményes jövő felé, hogy a Kárpátok medencéjében csak egyetlen, a Szent István-i állameszme megvalósítására van tér és lehetőség.” (Bulla Béla)
„És szeptember 5-én reggel hét órakor a magyar honvédség csapatai átlépték a trianoni határt. Menetoszlopaik élén maga a Kormányzó Úr Ő Főméltósága haladt, aki csapatai élén vonult be Szatmárnémetibe. És megkezdődött a nyolc napig tartó hősrege, a nemzeti öröm, a felszabadulás csodálatos ünnepnapjai. Felvirágozott honvédcsapatok dalolva haladtak előre, hogy birtokukba vegyék Erdély felszabaduló földjét, és amerre mentek, virágeső, harangzúgás és örömkönnyek áradata fogadta őket…” (Thury Lajos)
„Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni.” (Tamási Áron)
„Tudtuk, hogy így lesz. Az isteni igazságszolgáltatás feltartóztathatatlan nagy percének el kellett egyszer jönnie, ártatlanul, az erőszak kíméletlenségével és bosszúállásával, aljas indulatokból és indokokból büntetett nemzet diadalmasan kikél a neki ásott sírból és megaláztattak azok, akik méltatlanul pusztulásra kárhoztatták. (…) Bizonyosan tudtuk, hogy így lesz, mert minden elnyomás vak, amely nem számol azokkal a belső erőkkel és értékekkel, melyeket az elnyomott nép javára és védelmére kivált. (…) Most, hogy elhoztátok nekünk a felszabadulást – testvéreink –, karjaitok közt alélva, mint a nagy veszedelemből megmentett, dicsekvő gyermek, elmondhatjuk, hogy közel huszonkét esztendőn keresztül még halottainkat se engedtük meghalni, csakhogy kevesebben ne legyünk, nehogy elvesztésükkel magunk is elvesszünk. Drága anyanyelvünknek egyetlen szavát se engedtük bennük elnémulni és erőnket felülmúló áldozattal is szolgáltuk művelődésünket, templomunkat, iskolánkat, művészetünket és utána mentünk az utolsó porszemnek is, melyet a szél földünkről elhordott. (…) Jövőtlenség és kilátástalanság szemfedőjét borították szemeinkre, közel negyedszázadon át nem szűntünk meg gyermekeink sorsa felett éjt-napot töprengeni és – ha itt-ott hitünk, erőnk, bizalmunk meg is ingott, szűnni sohasem szűnt meg, el nem vesztünk, újra talpra állottunk és másnap ismét ott voltunk a vártán, a harc szörnyű tüzében és hogy most itt láthattok bennünket, annak köszönhetjük, hogy saját sorsunk halhatatlanságra kényszerített.” (Nyirő József)
Így írtak, így éreztek, így küzdöttek és bizakodtak eleink hetven évvel ezelőtt. Ma a „jó hírére vigyázó” (tehát a nemzeti érzéstől mentes, vagy éppen gyávaságból vagy júdáspénzért megalkuvó befolyásos körök fejsimogatásáért ácsingózó) politikus vagy értelmiségi szájából elképzelhetetlen hasonló hazafias gondolatokat hallani. Nem marad más hátra, mint a „liberális felvilágosultságtól” és az asszimiláns „rommagyarkodástól” mentes íróink, költőink, publicistáink szavait magunkba szívva tartást, bizakodást, nemzetféltést tanulni. Tovább táplálni magunkban és gyermekeinkben a magyar feltámadásba vetett hitet egy olyan korban, amikor azt hirdetik otthon, hogy merjünk kicsik lenni, itthon pedig igazgatói és képviselői székek elfoglalása jelenti a hivatalos „képviseletek” legmerészebb nemzeti célkitűzéseit.
S a Nyirő által leírt módon összeszorított foggal, makacs túléléssel várjuk azt az időt, amikor íróink ismét a nemzetféltés hangján írnak, politikusaink pedig, visszatérve a liberális és a kommunista agymosás előtti hagyományokhoz, Széchenyivel merik majd mondani: Magyarország nem volt, hanem lesz!
Ehhez nyújt segítséget e gyűjtemény.
 |
Alig hetven év telt el az óta, mégis szinte hihetetlen, hogy mind a politikai, mind pedig a szellemi vezetők magától értetődőnek tartották, hogy az elvesztett háború és a belső árulás miatt idegen megszállás alá került országrészek felszabadulása csak idő kérdése, és a nemzet legfontosabb feladata ennek érdekében cselekedni. Ma tilos így gondolkodni, hiszen szinte mindenki fél a mai károlyimihályok és kunbélák szélsőségesező címkéjétől. A múlt felidézése irodalmi termés formájában azonban bárki számára elérhető. Kötetbe gyűjtve találjuk az ősi haza egy részének visszatérését, Észak-Erdély visszacsatolását üdvözlő alkotásokat olyan irodalmi nagyságok alkotásaiban, mint Babits Mihály, Reményik Sándor, Kós Károly, Áprily Lajos, Tamási Áron, Wass Albert, Tompa László, Nyirő József és mások, akiket a mai hivatalos kultúrpolitikai irányzat vérgőzös hőzöngőknek kiáltott volna ki. „Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása 1940 szeptemberében (és a következő hónapokban) nyomot hagyott a magyar közéletben és irodalomban. Könyvek, fényképalbumok, folyóiratszámok és igen sok újságcikk, publicisztikai írás, riport, személyes jellegű erdélyi útirajz, valamint tudományos helyzetkép adott számot arról, hogy az ország és különösen az átmeneti időre (négy esztendőre) felszabadult erdélyi magyarság miként élte meg a „hazatérés” élményét és örömét. Valójában ennek az élménynek a dokumentumait gyűjtöttem egybe ebben a könyvben, nyilván csak kis részét, hiszen a teljes dokumentáció akár kötetek sorát töltené meg” – írja a könyv fülszövegében a József Attila- és Széchenyi-díjas Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség volt elnöke, aki az Üdvözlégy, Szabadság! címet viselő, a Kráter kiadó gondozásában megjelenő kötetben szereplő anyagokat válogatta és szerkesztette.
A kötetet Horthy Miklós kormányzó hadparancsa nyitja meg: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk a 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretet a határon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig! Gödöllő, 1940. évi szeptember hó 3. napján.”
A második oldalon azonban elkezdődik e képnek a történelmi hűség jegyében való árnyalása. Az örömöt és megelégedést beárnyékolta Erdély déli része, amely román megszállás alatt maradt: az ott lakó magyarok sorsának rosszabbra fordulása, a háború kimenetele és az Erdélyben komoly számarányt jelentő románság következő lépései miatti aggodalom. Erdélyország kettészakítottságának fájdalmát Babits Mihály költeménye villantja fel: „Oh, messze, messze Erdély, / messze még a nap, Erdély, / hogy teljes lesz a munka / s az igazság se csonka.). Pomogáts Béla Bevezetője összefoglalja a történelmi hátteret, és bemutatja az új magyar világ eljövetele által megihletett irodalmi részt. Az irodalmár rámutat: a nemzeti erők által vezetett Magyarországon közös ügy volt a haza felszabadítása, nem pedig ideológiai kérdés. „Ezt a változást két évtizeden keresztül várta és kívánta a magyar társadalom, mondhatni, pártkülönbség nélkül, hiszen abban a budapesti kormányzat és a jobboldali szellemi élet mellett a baloldali mozgalmak, így a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, és a népi írók is egyetértettek, hogy a trianoni igazságtalanságok mielőbb jóvátételre szorulnak. A területi revíziót óhajtó várakozás ilyen módon szinte általános volt Budapesten és persze Pozsonyban és Kolozsváron is.”
A részleges jóvátétel folyamatának ismertetése során Pomogáts kitér a korabeli számarányokra is, lefegyverezve a minduntalan számokkal dobálózó irredenta román politikumot: „A második bécsi döntés (…) eredményeként 43 492 km2 kiterjedésű észak-erdélyi és székelyföldi terület, valamint kétmillió-hatszázezernyi, közöttük az 1941-es népszámlálás szerint 1 380 506 magyar és 1 029 470 román nemzetiségű lakos (…) tért vissza. A terület lakosságán belül a magyarság egyértelműen többséget alkotott: a teljes népesség 52,1%-át tette ki – nagyjából ugyanilyen volt a trianoni szerződés által Romániának ítélt területen a románság számaránya, ha tehát ez a számarány, akkor döntő tényezőnek bizonyult, akkor a bécsi döntés által meghatározott helyzet jogosságát sem lehet megkérdőjelezni.”
„A visszacsatolt területek magyar irodalmi élete őszinte örömmel üdvözölte a bekövetkezett történelmi fordulatot. Erdély magyar írói korábban fokozottan érezték a nagyromán nacionalizmus nyomását, minthogy saját kedvezőtlen emberi, állampolgári és írói tapasztalataik mellett átélték az egész erdélyi magyarság kiszolgáltatottságát. Ezért a felszabadulás örömével fogadták a döntőbírói ítéletet (melyet egyébként az azt utólag diktátumnak hazudó román kormány kezdeményezett, mint ezt korábban maga a szerző is hangsúlyozza – B. Zs.), majd az 1940 szeptemberében bevonult magyar honvédséget és a hamarosan felállított magyar közigazgatást” – folytatja a szerző. Szó esik a már említett felemás érzésről is: „A felszabadulás örömébe ugyanakkor szomorúság vegyült amiatt, hogy a bécsi határ kettéosztotta Erdélyt és kettéosztotta az erdélyi magyar irodalmat. Ahogyan Nyirő József mondotta volt a budapesti rádió első hírei után: »Az egyik szemünk az örömtől, a másik a fájdalomtól sír…«”
Szinte szóról szóra ugyanezzel a költői képpel érzékelteti a közhangulatot az Erdélyi Helikon 1940. szeptemberi száma is: „Visszatértünk oda, ahonnan lelkünkkel, földi határvonalakon el nem vámolható kincseinkkel, jobb részünk minden titkával, az élet legtartósabb javaival soha el nem szakadtunk… De arcunk, mint a mesebeli királyé, különös játékot játszik: egyik szemünk sír, amikor másik nevet. Erdély gyönyörű földjén végigfutó új határvonal sok-sok drága magyar szívet választ tőlünk el, s míg a mi örömünnepünk tart, új fájdalommal rázza meg őket. (…) Egy hosszú, hosszú harc után szakadnak el tőlünk. (…) Katonák voltunk, s katonák vagyunk. Magyarok. Mindenki úgy kapja a parancsot, ahogy a sorsot osszák. S addig nincs egyedül, semmi se veszett el, és el nem tévedett, amíg a parancsot tudja. (…) Örömben, búban, vigyázzunk hát egymásra közösen, s különböző parancsainkkal menjünk csak tovább a közös cél felé: előre…”
Pomogáts kitér a megszólaló írók egy részének románféltésére is („hangot adtak annak a figyelmeztetésnek, hogy a felszabadult magyar Erdély ne váljon egy másik nép – a kisebbségi helyzetbe került románok – elnyomásának földjévé”), majd – ennek részként – arra az általa kisebbségi humánumnak nevezett jelenségre, hogy az erdélyi irodalom vezető képviselői nem kívántak a visszatérést követően sem elszakadni attól a „kisebbségi demokratizmustól”, amely a korábbi évtizedekben kifejlődött, azaz nem kívántak „az akkor már egyértelműen jobboldali orientációt követő magyarországi politika hatása alá kerülni”. Ahogy az idő telt, egyre határozottabban emelték fel szavukat a belső-magyarországi nemzeti ébredés szerintük túl radikálissá válása, az állami és szellemi élet központosítása és a bolsevizmus ellen Németország oldalán vívott harc miatt – részben a hagyományos erdélyi óvatosságból, részben az újabb tragikus fordulattól való félelem miatt, de ez már nem a szóban forgó kötet tárgya.
A magyar revíziónak a sikerét államférfiak, tudósok és írók köszöntötték, a magyar irodalom minden táborában és műhelyében: Babits Mihály és Illyés Gyula Nyugat, Móricz Zsigmond Kelet Népe vagy Herczeg Ferenc Új Idők című folyóiratában. Irodalmunk korábban, két évtizeden keresztül, minden politikai és szellemi megosztás és vita ellenére határozottan elutasította a trianoni döntések tragikus következményeit, és szolidaritást vállalt a kisebbségi sorsba taszított magyarsággal. 1940 őszén ugyanígy egyetemlegesen fejezte ki örömét az erdélyi magyarság és az erdélyi magyar városok nagy részének hazatérésén, és kinyilvánította bizalmát az iránt, hogy a történelmi jóvátétel tartós marad.
Versekkel ünnepelték Erdély egy részének visszatérését olyan költők is, mint Szabó Lőrinc, Gulyás Pál, Sinka István vagy Somogyvári Gyula. A korszak nagy írói közül többen vallomást tettek arról, hogy a magyarságnak milyen erkölcsi és szellemi kötelességei vannak a visszatért országrész és annak lakói iránt. Ilyen írásokat találunk Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Márai Sándor, Németh László, Herczeg Ferenc, Gulácsy Irén és mások művei közt – írja Pomogáts Béla.
„Kétségtelenné vált, hogy a középső Duna-medence vezető állama Magyarország, az itt élő népek csak magyar vezetés alatt haladhatnak eredményes jövő felé, hogy a Kárpátok medencéjében csak egyetlen, a Szent István-i állameszme megvalósítására van tér és lehetőség.” (Bulla Béla)
„És szeptember 5-én reggel hét órakor a magyar honvédség csapatai átlépték a trianoni határt. Menetoszlopaik élén maga a Kormányzó Úr Ő Főméltósága haladt, aki csapatai élén vonult be Szatmárnémetibe. És megkezdődött a nyolc napig tartó hősrege, a nemzeti öröm, a felszabadulás csodálatos ünnepnapjai. Felvirágozott honvédcsapatok dalolva haladtak előre, hogy birtokukba vegyék Erdély felszabaduló földjét, és amerre mentek, virágeső, harangzúgás és örömkönnyek áradata fogadta őket…” (Thury Lajos)
„Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni.” (Tamási Áron)
„Tudtuk, hogy így lesz. Az isteni igazságszolgáltatás feltartóztathatatlan nagy percének el kellett egyszer jönnie, ártatlanul, az erőszak kíméletlenségével és bosszúállásával, aljas indulatokból és indokokból büntetett nemzet diadalmasan kikél a neki ásott sírból és megaláztattak azok, akik méltatlanul pusztulásra kárhoztatták. (…) Bizonyosan tudtuk, hogy így lesz, mert minden elnyomás vak, amely nem számol azokkal a belső erőkkel és értékekkel, melyeket az elnyomott nép javára és védelmére kivált. (…) Most, hogy elhoztátok nekünk a felszabadulást – testvéreink –, karjaitok közt alélva, mint a nagy veszedelemből megmentett, dicsekvő gyermek, elmondhatjuk, hogy közel huszonkét esztendőn keresztül még halottainkat se engedtük meghalni, csakhogy kevesebben ne legyünk, nehogy elvesztésükkel magunk is elvesszünk. Drága anyanyelvünknek egyetlen szavát se engedtük bennük elnémulni és erőnket felülmúló áldozattal is szolgáltuk művelődésünket, templomunkat, iskolánkat, művészetünket és utána mentünk az utolsó porszemnek is, melyet a szél földünkről elhordott. (…) Jövőtlenség és kilátástalanság szemfedőjét borították szemeinkre, közel negyedszázadon át nem szűntünk meg gyermekeink sorsa felett éjt-napot töprengeni és – ha itt-ott hitünk, erőnk, bizalmunk meg is ingott, szűnni sohasem szűnt meg, el nem vesztünk, újra talpra állottunk és másnap ismét ott voltunk a vártán, a harc szörnyű tüzében és hogy most itt láthattok bennünket, annak köszönhetjük, hogy saját sorsunk halhatatlanságra kényszerített.” (Nyirő József)
Így írtak, így éreztek, így küzdöttek és bizakodtak eleink hetven évvel ezelőtt. Ma a „jó hírére vigyázó” (tehát a nemzeti érzéstől mentes, vagy éppen gyávaságból vagy júdáspénzért megalkuvó befolyásos körök fejsimogatásáért ácsingózó) politikus vagy értelmiségi szájából elképzelhetetlen hasonló hazafias gondolatokat hallani. Nem marad más hátra, mint a „liberális felvilágosultságtól” és az asszimiláns „rommagyarkodástól” mentes íróink, költőink, publicistáink szavait magunkba szívva tartást, bizakodást, nemzetféltést tanulni. Tovább táplálni magunkban és gyermekeinkben a magyar feltámadásba vetett hitet egy olyan korban, amikor azt hirdetik otthon, hogy merjünk kicsik lenni, itthon pedig igazgatói és képviselői székek elfoglalása jelenti a hivatalos „képviseletek” legmerészebb nemzeti célkitűzéseit.
S a Nyirő által leírt módon összeszorított foggal, makacs túléléssel várjuk azt az időt, amikor íróink ismét a nemzetféltés hangján írnak, politikusaink pedig, visszatérve a liberális és a kommunista agymosás előtti hagyományokhoz, Széchenyivel merik majd mondani: Magyarország nem volt, hanem lesz!
Ehhez nyújt segítséget e gyűjtemény.
Bagoly Zsolt - Erdélyi Napló
(A könyv megrendelhető ide kattintva.)
