Elöljáróban Földes megállapítja, hogy kereng egy fotósorozat az interneten a Trianon-emlékművekről, amelyekről sommásan ez a szerző véleménye: „Szűzanyák térdepelnek garázsbejárós térkövön, Nagy-Magyarország alakú kőtömbök, vésett Nagy-Magyarországok benne Csonka-Magyarországokkal, korona, rovásírás, kopjafa, turul. Az országot elözönlő emlékművek közül a jobbak csak simán naivak, mint valami gyerekrajz, a többség viszont inkább átgondolatlan, bántóan képzavaros, és egyszerű, mint a bot. Eleinte vicces ez az együgyűség, a görgetés vége felé viszont már olyan az összkép, mintha ezt a vizuális nyomort az országrészek elcsatolása mellett rótták volna ki a magyarokra, plusz büntetésként. Nyilván ezen a ponton kezd anyázásba, és kommentírásba a Kedves Olvasók 60 százaléka, hogy minek gúnyolódni a tragédián, úgyhogy amíg még nem sűrű a köd, gyorsan nyomatékosítom: szó sincs Trianonról. Sőt, az az érthetetlen, hogy a felháborodás nem sújtotta még magukat az alkotókat, akiknek csak elcsépelt, kimódolt és patetikus dolgok jutottak az eszükbe a fájdalmas ügyről.”

Földes nem érti, hogy „hogy miként maradhatott közel száz évvel az eset után is traumatikus a téma.” Nos, vélhetően azért, mert a magyar történelem legnagyobb tragédiája, máig kiheverhetetlen katasztrófája volt az országvesztő, területének jó kétharmadát elcsatoló, több mint 3 millió magyart idegen államok fennhatósága alá, kisebbségi sorsra kárhoztató trianoni döntés. A cikkben a szerkesztőség feltüntet néhány fényképet, s nem is az Indexről lenne szó, ha nem lenne ott egy, a témához semmilyen vonatkozásban nem illeszkedő fotó, az Aki bújt, aki nem… Coming out című filmajánló. Az Index szerzőgárdája szerint nyilván ez a magas és fennkölt művészet, s talán mondanom sem kell, hogy buzi témát dolgoz fel a film, az angolban „coming out” kifejezéssel jelzik, amikor valaki megvallja „másságát”, mintegy kibuggyan belőle a töredelmes „szerelmi” vallomás.

Aztán olyan épületes felismeréseket olvashatunk az Index publicisztikájában, hogy ezen emlékművek voltaképpen a határokon túlra került magyarokról feledkeznek meg, őket rekesztik ki, hiszen „legalább azok az emberek, akiket elszakítottak, megjelennének valamilyen módon. A legbizarrabb, hogy úgy tűnik, az emlékműgyártókban és rajongókban nyoma sincs az együttérzésnek azok iránt, akik ezt a tragédiát személyesen tapasztalták meg, azaz hogy éltek, mint bárki más, aztán hirtelen egy másik ország lakói lettek. Ebben a gondolati körben jól láthatóan egyetlen érvényes megközelítése van a témának, mégpedig a kesergés, miszerint nekünk, itt a Csonka-Magyarországon, milyen rossz már, hogy nem olyan nagy az ország, mint régen.”

Ezután következik az írás gondolati „csúcspontja”, eszmei összegzése: „A Trianon-emlékművek összességükben arról szólnak, hogy a magyarok jelentős részének a tragikus történelmi eseményre a kollektív pszichózis volt a válasza. Ami a sokkoló eset óta történt, azt kirekesztjük a tudatunkból. A kirekesztett dolgok az emlékművek esetében pedig olyan vizuális és gondolati elemek, amikkel a szobor értelmezhető műalkotássá válik, nélkülük pedig patetikus, naiv giccs lesz.” Úgy gondolom, hogy Földes tökéletes éleslátással jeleníti meg a lényeget, mindössze két apró változtatást javasolnék: a Trianon szó helyébe a holokauszt, míg a magyarok helyébe a zsidó szó kerüljön, s ez esetben valóban telitalálat ez a mondat. Mert ha van pszichózisos nemzettudat, úgy a zsidóké az. S a holokauszt-emlékművek valóban a giccs netovábbjai.

Zárszóként Földes megállapítja, miszerint „annak, hogy képtelenek voltunk méltó emlékművet állítani a tragédiának, az emlékművek szerint annyi az oka, hogy 93 évvel ezelőtt a földre vetettük magunkat, mint egy hisztis gyerek, hogy addig nem mozdulunk, amíg újra nem indítják nekünk a történelmet 1920-tól.” Nos, e megállapításon is annyi a korrigálni való, hogy mindössze két számot kell átírni: a 93-at 68-ra, az 1920-at pedig 1945-re. A többi stimmel.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info