Hogyan jutottunk el a gorbacsovi „Európa-ház” nemes gondolatától a háború küszöbére? Az 1980-as évek végén, de még a rá következő évtizedben is vezető nyugati és orosz politikusok az „Atlanti-óceántól Vlagyivosztokig” terjedő együttműködés lehetőségeiről szónokoltak. (Francois Mitterand francia elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök is lelkes szószólói voltak az Oroszországot is magában foglaló nagy európai „projektnek”.) Vlagyimir Putyin, nem sokkal első elnökké választását követően, 2000-ben, a következőket jelentette ki: „Nem tudom elképzelni a hazámat Európától és a civilizált világtól elszigetelve, ezért nem tudok a NATO-ra ellenségként tekinteni”. Mondta ezt az orosz elnök akkor, amikor pedig már a NATO javában terjeszkedett Oroszország határai felé, és megtörtént az észak-atlanti szövetség katonai beavatkozása is a Balkán-félszigeten.
 Helmuth Kohl és Mihail Gorbacsov 1989-ben (kép: Europress / Vitaly Armand / AFP) |
1990 februárjában James Baker amerikai külügyminiszter, valamint Helmut Kohl német kancellár ígéretet tett Mihail Gorbacsovnak, az akkor még papíron létező Szovjetunió elnökének, hogy amennyiben az egyesült Németország a NATO tagjává válik, a szövetség a továbbiakban „egyetlen négyzetcentiméterrel sem terjeszkedik keleti irányba”. Ennek az érthetetlen módon soha írásba nem foglalt ígéretnek az alapján járult hozzá állítólag Mihail Gorbacsov a két német állam egyesítéséhez, és az egységes Németországnak a nyugati katonai szövetségbe történő integrálásához.
A Der Spiegel című lap friss információi szerint vezető amerikai, a brit, a francia és német külügyminisztériumi tisztségviselők 1991. március 6-án tartott megbeszéléséről készült dokumentum egyértelmű utalásokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a Nyugat ígéretet tett Moszkvának: egyetlen volt kommunista ország sem lesz a jövőben a NATO tagja. Raymond Seitz, az USA külügyminiszterének Európa-ügyekben illetékes helyettese a megbeszélésen kijelentette:
„Világossá tettük a Szovjetunió számára (…), hogy nem áll szándékunkban hasznot húzni a szovjet csapatok Kelet-Európából történő kivonásából (…). A NATO nem fog terjeszkedni keleti irányba sem hivatalosan, sem nem hivatalosan”. Juergen Hrobog német diplomata pedig ezen a találkozón nem kevesebbet állított, mint hogy a „NATO nem fogja határait az Elbán túl (!) kiterjeszteni”. (Vélhetően persze a német-lengyel határfolyóra, az Oderára gondolt.)
 Feljegyzés az 1991. március 6-i megbeszélésről: „A NATO nem fog keleti irányba terjeszkedni” |
Azonban már Bill Clinton elnöksége idején megkezdődött az Oroszország bekerítésére irányuló amerikai művelet. Az amerikaiak megkísérelték szövetségbe forrasztani Grúziát, Ukrajnát, Azerbajdzsánt és Moldovát (az Organization for Democracy and Development hangzatos név alatt), majd pedig lépéseket tettek Oroszország és a posztszovjet utódállamok közötti gazdasági kapcsolatok szétzilálása érdekében. (Elsősorban is az energiaellátás területén: a Baku-Tbilisi-Dzsejhán-kőolajvezeték azeri és kazah kőolajat szállít Törökországba, és megépítése érdekében erőteljes nyomást gyakorolt az érintett államokra az amerikai és brit kormány.) 2001 után, a „terrorellenes háború” jegyében erőteljes offenzívába kezdő Bush-kormány még jobban bekeményített: Oroszország szomszédságában egyre-másra törtek ki az úgynevezett „színes forradalmak” - Szerbia mellett Ukrajnában, Grúziában és Kirgizisztánban amerikai szempontból sikeresek is voltak, Üzbegisztánban, Belorussziában, Örményországban és Moldovában azonban kudarcot vallottak az USA titkosszolgálata és a Soros-hálózatok által szervezett és dollármilliárdokkal támogatott felforgató akciók.
 ”Színes forradalmak”… Van, ahol sikerült, van, ahol nem… |
Mindeközben pedig a NATO – a korábbi ígéreteit megszegve – a „nyitott ajtók” álságos jelszavának örve alatt hozzákezdett a kelet-európai államok bekebelezéséhez. 1999-ben Csehország, Lengyelország és Magyarország „csatlakozott” a szövetséghez. A Borisz Jelcin idején szétzilált és a gátlástalan nyugati multicégek szabad prédájának tekintett Oroszország tiltakozott, habár meglehetősen erőtlenül. (Jelcin orosz elnök már 1993-ban Bill Clintonhoz írt levelében elfogadhatatlannak nevezte a NATO esetleges keleti terjeszkedését, habár ugyanez év augusztusában Lech Walensa lengyel államfőt arról biztosította, hogy nincs kifogása Lengyelország NATO-tagsága ellen.) 1994-ben ugyan Oroszország csatlakozott a Partnership for Peace elnevezésű programhoz, azonban Moszkva gyanakvását mégsem sikerült teljesen elaltatni. Az orosz diplomácia ekkoriban látott hozzá az USA nyomasztó túlhatalmát ellensúlyozó szövetség létrehozásához, melyben Oroszország mellett Kína, India, Brazília és Dél-Afrika kapott helyet. (Azonban a BRICS elnevezésű szövetség végül is működésképtelennek bizonyult.)
De micsoda „véletlenek” vannak: a három „visegrádi ország” csatlakozására a NATO-hoz alig két héttel a Jugoszlávia elleni légicsapások megkezdése előtt került sor. A Szerbia elleni légi kampány – amelyre az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül került sor – alapvető fordulópontot jelentett a Nyugat és Oroszország kapcsolataiban: a NATO ezzel az akcióval világossá tette, hogy saját belátása alapján (persze mindig „humanitárius okokra” és a „demokrácia terjesztésére” hivatkozva) bárhol és bármikor végrehajt katonai akciókat, akár messze a szövetség határain túl is. A NATO bombatámadásai nyomán Szerbiában 1700 polgári személy (köztük 400 gyermek) vesztette életét, a sebesültek száma pedig 10 ezer körül mozgott. Mindennek ellenére Vlagyimir Putyin megválasztása után több alkalommal is világossá tette (többek között a berlini Bundestagban 2001-ben elmondott beszédében és számos más nyilatkozatában is): együttműködésre törekszik a nyugati katonai szövetséggel. A NATO és a mögötte álló, világuralmi álmokat kergető hatalmi körök azonban a legcsekélyebb mértékben sem vették figyelembe Moszkva kéréseit, jogos biztonsági igényeit. A szerbiai és koszovói NATO-fellépést ugyanis újabbak követték: az USA, a nyugati katonai szövetség támogatásával 2001-ben támadást intézett Afganisztán, 2003-ban Irak ellen, 2011-ben pedig – a nemzetközi jogra fittyet hányva – légi támadásokkal megdöntötték a líbiai rezsimet, és polgárháborút szítottak Szíriában. Történt mindez természetesen Oroszország megkérdezése nélkül.
 A NATO egykor és most… "egyetlen négyzetcentiméterrel nem terjesztjük ki a szövetség határait" - hangzott el az ígéret 1990-ben |
 |
 2005. május 9. Moszkva, a „győzelem napi” ünnepségen még együtt a „csapat” |
Időközben pedig a NATO tovább terjeszkedett: tagjai sorába felvette a kelet-európai államok majd mindegyikét. (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Belorusszia természetesen nem tagja a katonai szövetségnek.) Grúzia beléptetése az észak-atlanti szervezetbe a 2003-as úgynevezett „rózsás forradalom” után nem sokkal napirendre került (szerencsére nem valósult meg), Ukrajna felfegyverzése pedig évek óta zajlik, mint ahogy a NATO-ba történő integrálását is nem egy alkalommal célként jelölték meg nyugati katonai és politikai vezetők. Az Oroszország bekerítésére irányuló nyugati akciósorozat legutóbbi fejezete pedig a néhány héttel ezelőtt lezajlott kazahsztáni véres tüntetéssorozat volt, melyet azonban erőteljes orosz közbelépés nyomán sikerült elfojtani.
Ezzel a kíméletlen nyugati agresszióval szemben Oroszország természetesen igyekszik védekezni – de mi mást is kellene tennie? Vlagyimir Putyin a 90-es évek rombolása után megszilárdította az orosz gazdaságot és a társadalmat, és a lehetőségekhez mérten megszabadult az országában ténykedő, idegen érdekeket szolgáló oligarcháktól és politikusoktól. Továbbá visszaszerezte Ukrajnától az orosz lakosságú Krím-félszigetet, mely az 1770-es évek óta Oroszország része volt egészen 1954-ig, amikor is Hruscsov az Ukrajnai Szovjet Szocialista Köztársaságnak adományozta. Mindemellett pedig igyekszik Kínát maga mellé állítani a Nyugat Moszkva térdre kényszerítésére irányuló akciói közepette – ami nem is olyan nehéz feladat, tekintve, hogy Kína is pontosan tudja: a hanyatló és széteső globális birodalom legfőbb riválisát Kínában látja.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
(A szerző olvasónk.)
