Sándor négy éve él az utcán, szakmáját tekintve pékcukrász. Egy sérülés miatt vesztette el az állását, ezután már nem vették fel sehova, utcára került. Van két gyereke: fia Hollandiában, lánya Miskolcon fodrász, de már öt éve nem találkozott velük. A padon üldögélt egy parkban, lábai alatt az addig összegyűjtögetett flakonokkal, amikor három idegen férfi lépett oda hozzá. Nem kérdeztek, a flakonjait akarták elvinni. Sándor megpróbált ellenállni, de a túlerő győzött; megverték, a flakonokat elvették tőle, a mozgásában segítségére lévő mankójával együtt. A visszaváltós rendszer megjelenésével új életforma alakult ki Magyarországon. Hiába lehet több ezer forintot összegyűjteni az el- és kidobott italos dobozokból, üvegekből, flakonokból, számos veszély leselkedik a gyűjtögetőkre. Erről pedig személyesen is meggyőződtünk, amikor a nyakunkba vettük Budapest utcáit, hogy megtudjuk, mennyi pénzt tudunk összegyűjteni a flakonozásból. Túri Csaba alábbi cikke az Indexen jelent meg.
 Sándor 2025. április 28-án (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
Nemcsak a termetes, messziről is kiszúrható, sárga színben pompázó visszaváltó automaták jelentek meg Magyarországon 2024 első felében, hanem velük együtt szép, fokozatosan a magyar városok utcái is új életképpel gazdagodtak. A hanghatásokból és a külalakból egyértelműen tudható, hogy a nagy, fekete zsákokat hordozó emberek milyen áruval közlekednek, de az áruházak saját logós, vállra is akaszthatós bevásárlótáskáik szintén a visszaváltás segédeszközeivé váltak.
Magyarországon új jelenség vetette meg a lábát: a flakonozás.
Üdítőitalos dobozok címkéit vizslató emberek a kukáknál, a szemetesekben könyékig, de nem egyszer vállig turkáló emberek, miközben korábban soha nem látott mértékben szedik össze az állampolgárok az utcán hagyott szemetet. Persze csak akkor, ha az korábban valamilyen italt tartalmazott, és a csomagolásán szerepel a bűvös logó a körbejáró nyilakkal, benne az értékére vonatkozó számmal. A műanyag flakonok, alumíniumdobozok és üvegek ma már egyfajta valutaként működnek, egyeseknél bizony a megélhetésnek új lendületet adva. Kíváncsiak lettünk, mennyire tudja megkönnyíteni az emberek életét az üvegvisszaváltás, személyesen akartuk kipróbálni, tényleg össze lehet-e szedegetni az utcán annyi flakont, amelyek visszaváltásával a napi szükségletek megteremthetők.
Hétfő reggel van, korán felkelek. A szokásos reggeli kávémat szürcsölgetve egyszerre árad el a fejemben az összes kérdés, amelyek napokkal korábban megjelentek már, de csak egyesével. Feszít a bizonytalanság belülről, képes leszek-e órákon keresztül a szemétben turkálni az utcán, az iskolába és munkába igyekvő emberek szeme láttára. Vajon belenyúlok-e valamibe, ami akár sérülést okozhat? Megvág-e egy eltörött üveg? Lesznek-e harcok a kukáknál a bennük rejlő kincsekért? Milyen konfliktusok várnak rám?
A kérdésekre csak odakint kapok választ, ideje elindulni. Egyetlen sarkot megyek, a zöld kis kukából máris előkerül három darab energiaitalos doboz, a túloldalt a lépcsőház elé kihúzott nagyobb szemeteseket nézi át éppen egy férfi. Ha odamegyek, bizonyosan én leszek a konfliktusforrás, ezért továbbállok, elindulok a Nagykörút felé, egyenesen a Blaha Lujza térig.
Erőszakkal a flakonokért, és egy ellopott mobiltelefon
Amikor eldöntöttem, hogy magam is kipróbálom a flakonozást, jó ötletnek tűnt a kora reggeli időszak, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Hiába egyértelmű, az egyenletből kifelejtettem a közmunkásokat, akik velem egy időben ürítik éppen a szemeteseket. Belenézek, belenyúlok minden olyan szemetesbe, amiről nem látszik egyértelműen, hogy teljesen üres. Váltok az útvonalon, a párhuzamos utcákban próbálkozom, talán ki tudom cselezni a közterület-fenntartókat. A tervem, úgy tűnik, beválik, még nincsenek új zsákok kihelyezve, de így is csak a csalódás ér; egyre jobban epedezek a visszaváltós logóval ellátott flakonokra.
Csaknem egy óra elteltével számot vetek. A nehézségek ellenére tizenkét darab doboz és flakon lapul a szatyromban. Gyors fejszámolással kijön, ez bizony 600 forint. A flakonok lassan, a kérdések annál gyorsabban gyűlnek: hogyan lehetséges majdnem egy évvel a rendszer bevezetése után, hogy még mindig olyan sok a nem visszaváltható italos csomagolás? Az egyik nagy energiaital-gyártó cég termékei különösen sokszor okoznak fájdalmat. Amikor észreveszem a kuka mélyén, már tudom, hogy hamis arany, mégis ellenőrzöm egyesével, hátha.
A II. János Pál pápa téren is éppen cserélik a szemetest és takarítják a parkot. Esélyem sincs növelni a gyűjteményemet, de azért becsülettel belenézek a kukákba. A park centrumában állok, körbenézek, várok valamilyen sugallatra. Egy férfi lép oda hozzám, tüzet kér. Szeretnék kérdezni tőle a flakongyűjtésről, de amikor megcsapja az orromat a tömény marihuánaszag, inkább tovább állok. A terv azonban marad; dobozok helyett itt az ideje információt gyűjteni. Három férfi üldögél a padon, mellettük ott hever a bevásárlótáska, benne pár darab hosszú nyakú nemesfémmel. Tőlük tudom meg, hogy ez óriási lehetőség az utcákon élőknek, napi több ezer forintot lehet realizálni a visszaváltásokból.
El lehet lebegni, ki mennyire szorgalmas
– fogalmazza meg Mihály, aki konyhafőnök volt egy németországi szállodában évekkel ezelőtt. Azt mondja nekem, a legtöbb, amit keresett egy nap, az 7000 forint volt, de ő csak a környéken gyűjtöget. Szerinte aki szorgalmasabb, annak a 10 ezer forint is összejön egy nap. Egyszer több mint 30 flakont talált egyetlen kukában, az a rekordja, hasonló szerencse azóta sem érte. A flakonozás azonban nem veszélytelen, számos konfliktus előfordult már.
 Gábor, Sándor és Mihály (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
Sándor ül középen, arca megviselt, mégse mondanám szomorúnak. Lelkesen kezd el mesélni, rögtön rátér a lényegre.
Ugyanezen a padon ült, mint most, a lábai alatt pedig ott voltak az addig összeszedett üvegek, dobozok, flakonok. Hárman jöttek, a kincsre fájt a foguk. Próbált ugyan ellenállni, de már 60 éves elmúlt, nehezen mozog. A támadók megverték, és nemcsak a flakonjait vitték el, hanem a mankóját is. Az eset nemrég történt, a sérülései még most is jól láthatóak az arcán.
A mellette ülő Gábor egy mankón támaszkodik, rá mutatva árulja el, hogy az ő mankójával járnak ketten, miután az övét elrabolták.
Azt pedig már közösen mesélik, hogy a területek nagyjából „fel vannak osztva”, 90 százalékban megvan mindenkinek a maga kis zónája, de sokszor megsértik egyesek ezeket a területi vonalakat, és olyankor mindig konfliktus alakul ki. Gábor egyszer a visszaváltó automatánál állt sorba, és addig lökdösték hátulról, amíg ki tudták venni a zsebéből a mobiltelefonját. Ő maga nem nagyon gyűjtöget a gerincproblémái miatt, nem tud ugyanis lehajolni. A munkát megosztják maguk között, ő ezért inkább a visszaváltásban jeleskedik. Megkérdezem, mire költik az így szerzett pénzt. Azt felelik, hogy cigarettára és borra, az ételt ugyanis mindennap megkapják, így arra csak nagyon ritkán kell költeni. A flakonokért kapott forintokra zsebpénzként tekintenek. Láthatóan és hallhatóan rengeteg történetet tudnának átadni, könyvet lehetne írni belőlük. Kicsit már el is kanyarodnak az eredeti témától, amikor a friss tapasztalatom miatt megkérdezem tőlük, mikor érdemesebb nekilódulni a gyűjtögetésnek. Hezitálás nélkül vágják rá kánonban, hogy hajnalban és éjszaka lehet nagyobb sikereket elérni, nappal erre kevesebb az esély.
Látom, hogy anyukák mennek a hét-tíz éves gyerekeikkel este kilenc órakor, és szedik a házak elé kihúzott szemetesládákból a flakonokat. Hogy megy a gyerek másnap iskolába?
– teszi fel a kérdést Mihály, egyben rátereli a szót egy másik problémára.
Korábban is feltűnt már, de ezen a napon jobban is meg tudtam figyelni, amint a zsákmány reményében széttépik a bezacskózott szemetet, hogy visszaváltható árut találjanak benne. Az így talált flakon a saját zsákban, a többi szemét pedig a járdán landol. És ott is marad. A hulladékról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a szemetesbe dobott palackok és alumíniumdobozok települési hulladéknak minősülnek, magyarán, azt bárki nem szedheti össze hivatalosan. A visszaváltási rendszer bevezetésekor megvolt a félelem, hogy jogsértést követ el az, aki kukázás útján gyűjt ilyen, egykoron hulladéknak, ma már kincsnek számító üveget vagy flakont. A rendőrség azonban gyorsan eloszlatta a kételyeket: a békés gyűjtögetők, akik visszaviszik a gyűjtőpontokra a flakonokat, köszönetet érdemelnek, nem büntetést, egyúttal közölték, hogy a kukát borogató gyűjtögetőkkel szemben fellépnek, és szabálysértési eljárás alá vonják őket. Rendőri intézkedéssel az utam során nem találkoztam, de maga után mocskot hagyó flakonozókkal annál többel, a beszélgetőtársaim is sok ilyen esetről számolnak be.
Sokáig tudnék még beszélgetni velük, de ideje továbbállni. Az eredeti terv az volt, hogy visszaváltom az általam gyűjtögetett értéktárgyakat, de inkább otthagyom a három jóbarátnak. Nekik nagyobb szükségük van rá, nekem pedig nem kell bíbelődnöm már vele, majd fejben számolom, hogy mennyi jön össze, és annak mennyi a forintra átszámolt értéke.
 Sándor (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
Flakonozás nyugdíj-kiegészítésként
Pár utcával arrébb, a Keleti pályaudvar környékén egy férfi kétkerekű kézikocsit húz maga után, a tetején fekete zsákkal. Dezső arról beszél, hogy a napi szükségleteit biztosítani tudja a visszaváltásokkal. Ugyan kap reggelit, ebédet és vacsorát, ő ezen felül még vásárol ételt magának. Napközben alszik, délután körútra indul, 4-5 órát talpal, így jön össze neki 2-3000 forint naponta. Hozzáteszi azt is, hogy a rendszer indulásakor jobb volt a helyzet, akkor könnyen lehetett 10 ezer forintot gyűjteni, mára azonban egyre többen flakonoznak, beszűkítve a lehetőségeket.
Eredeti célomat közben nem felejtem el, cikkcakkban haladva lépek oda a szemetesekhez, de a szatyrom súlya mit sem változik. Észreveszem, hogy egy idős bácsi jön mögöttem az útvonalamon. Odamegyek hozzá, szólok neki, hogy azokban a kukákban már semmi értékes nincs, ne vesződjön vele. Elmondja, ő nem a klasszikus gyűjtögető életmódot folytatja; amíg a lakásából visszaviszi a gyűjtőpontra az otthon felhalmozott flakonokat, az útba eső kukákba néz csak bele, de így is ki tudja egészíteni a nyugdíját némi apróval. Sokan azonban megsajnálják, és inkább adnak neki 200 forintot, hogy ne kelljen a szemetesekben turkálnia – árulja el nekem a szája szélén megjelenő kis mosollyal. Miközben azon töprengek, vajon mennyi hozzá hasonló kisnyugdíjas lehet Magyarországon, akik idős korukra flakonok gyűjtögetésére kényszerülnek, már a metrón robogok a Déli pályaudvar felé, magam mögött hagyva a pesti oldalt.
 Dezső (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
A nap legnagyobb sikerélménye, majd arcul csapott a valóság
A Vérmező a hétfő délelőtti verőfényes napsütésben olyan, mintha munkaszüneti nap lenne. Gyerekeikkel és házi kedvenceikkel sétálókkal, testüket futással karbantartókkal és természetesen közteresekkel találkozom, akik cserélik a zsákokat a park szemeteseiben. Nem akarom elhinni, hogy bárhová visz az utam, percekkel előznek meg. Nagyjából az ötödik szelektíven gyűjtő kuka után feladom, felmegyek inkább az Attila útra. És milyen jól döntöttem. A szatyrom egyre nehezebb, és akkor már véglegesen beigazolódik a saját tapasztalásom, hogy a buszmegállókban kihelyezett világoszöld kukákba mindig érdemes belekukkantani. A buszra várakozók sorra dobják ki az italos dobozaikat, így ezeknél a gyűjtőknél különösen érzékelhető a folyamatos utánpótlás.
A hirtelen és a semmiből jött sikerélmény magabiztosabbá tesz, magába kerít az érzés, hogy most hasznos percek állnak előttem. Még egy pillanatra visszamegyek a Vérmező szélére, hogy bekapjak pár falatot egy padon, a mellette lévő szemetestárolóba is már csak megszokásból kukkantok bele.
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Nem akarok hinni a szememnek. Az eddigi utam már megtanított, hogy ne bízzam el magam a rengeteg nem visszaváltható dobozok és üvegek miatt, mégis pozitív érzés önt el. Négy sörösüveg, plusz egy aludoboz, az egyik ráadásul 135 forintot ér. A nap eddigi legnagyobb fogása.
Új lendületet kapok. Az Attila úton folytatódik a sikerszéria. Szinte minden szemetesben találok valami értékeset. Magnetónak érzem magam az X-Menből, úgy vonzom az alumíniumdobozokat. A Horváth-kert szélén, a fák árnyékában keresztbe tett lábakkal üldögél Attila. Megengedi, hogy leüljek mellé. Mint aki már várta, hogy kérdéseimet feltegyem neki, úgy kezd el mesélni. Kerüli a fölösleges információkat, csak a lényeget árulja el nekem. Újabb részleteket tudok meg tőle.
Három diplomával rendelkező embert is szokott látni, aki öltönyben, nyakkendőben szedi ki az italos palackokat a szemetesből.
Onnan tudja, hogy diplomás ember, mert ő maga is a környéken lakott korábban, ami számára jelen esetben előny; volt szomszédai, ismerősei külön neki gyűjtik össze otthon a visszaváltásra váró flakonokat. Attila 6000 forintra lövi be a naponta megkereshető összeget, elmondása szerint azonban az utóbbi időben az iskolák és szállodák dolgozói már maguknak teszik el az üvegeket, dobozokat, így a korábbiaktól eltérően ezekkel már nem számolhatnak.
Miközben beszélgetünk, a szatyromból kipakolom neki a Vérmezőn és környékén összegyűjtögetett kincseimet, gyermeki örömmel mutatom meg a 135 forintos üveget. A mosolyt gyorsan letörli az arcomról, mikor elmeséli, hogy egy nappal azelőtt pont ugyanilyen sörösüveget talált, de hiába az azon feltüntetett összeg, az automata mégis csak 25 forintért vette be. Miközben igyekszem palástolni a csalódottságomat előtte, megkérdezem, hogy a fővárosban melyik a legjobb környék, ahol a legtöbbet lehet kaszálni. Gondolkodás nélkül vágja rá, hogy az V. kerület a külföldiek miatt kincsesbánya, azon belül is a Váci utca Vörösmarty térig tartó szakasza. Nem is kell több nekem, éppen befut a megállóba a 16-os busz, pár pillanattal később pedig már turisták gyűrűjében suhanok vissza a pesti oldalra, hogy kiderítsem, valóban a flakonozósok kánaánja-e a bevásárlóövezet.
 Üveggyűjtés (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
A délutáni és éjszakai nyüzsgésnek a késő délelőtti órákban még nyoma sincsen, a lyukacsos szemetestartókon kívülről is látszik, hogy nem sok szemét van bennük a szokásos reggeli/délelőtti ürítés miatt. Ennek ellenére nagy elánnal vetem bele magamat a Váci utcába, a reggeli feszélyezettségemnek már nyoma sincs. Szinte minden kukában találok visszaváltható terméket, percek alatt telepakolom a szatyromat. Igaza volt Attilának.
Ami a 19. században Kalifornia volt az aranyásóknak, az 2025-ben a Váci utca és környéke a flakongyűjtőknek.
A Vörösmarty tér azonban addig még nem tapasztalt veszélyeket is tartogat számomra. Olyan kukák vannak ugyanis kihelyezve, amelyek tetejét nem lehet felhajtani. Csak egy kisebb rés ad lehetőséget a szemét kidobására, vagy éppen nekem a betekintésre. Ezért teljesen vakon, szó szerint vállig nyújtózkodom be, hogy a tapintásomra hagyatkozva keressem az aranyat. Ez hosszú távon azért annyira nem kellemes, ezért gyorsan kidolgozok egy taktikát: a kukában elhelyezett zsák tetejét meg tudom rázni annyira, hogy egy másik érzékszervem, a fülem segítségével jöjjek rá, érdemes-e belenyúlni a sötét verembe. Ettől a nehezítő körülménytől eltekintve egyértelműen konstatálom, hogy a bulinegyedben komolyabb összeget lehet összekaparni. A külföldi turisták pedig tudtukon kívül ugyan, de nagyban hozzájárulnak egyesek megélhetéséhez.
A csúcson érzem magam, és tudom, hogy ennél jobb már nem lesz, de mindenképpen akarok az egyik külső kerületben is tapasztalatokat (és természetesen flakonokat) gyűjteni, ezért Dél-Pest felé veszem az irányt. Kezemben a szatyornyi gyűjteménnyel a metrómegállók sorát vizslatom a szerelvényen, mintha nem tudnám fejből, hogyan követik egymást. Lám, a bambulásnak is lehetnek olykor előnyei, a Népliget ugyanis nem szerepelt az eddigi terveimben, mégis érdemes lehet ott körülnézni. Szemem felcsillant rögtön az első szemetesnél az egyik legnagyobb kólagyártó aludoboza láttán, az 50 forintos logó azonban csak nem akar feltűnni rajta. Körbeforgatom háromszor, biztos csak én látok rosszul. A látásommal így, szemüvegen keresztül nincsen semmi gond. A következő kukában öt darab ugyanolyan sörösdoboz lapul, kivétel nélkül értéktelenek. Itt most nem a közteresek előztek meg, hanem más gyűjtögetők. Letérek a járdáról, a térdig érő fűben lábalok át egy távolabbi szemeteshez, mindhiába. Megtörten, magam elé bámulva állok ott, mint Wagner Moura, a Pablo Escobart játszó színész azon a híres mémen.
A Váci utca öröme után marcangol a sikertelenség, és az egyre nagyobb erővel égető Nap is kezdi kiszívni az energiáimat.
A Határ útra már egy megtört aranyásóként érkezem, a negatív energiák pedig testet öltenek. A szemetesekhez másodpercekkel előttem érnek oda a konkurensek, minden reménysugarat elnyelve előlem. Feltűnik odébb egy férfi; kezében két alumíniumdobozt szorongatva cikázik a szemetesek között, de őt is megelőzték. Sokat tanultam és tapasztaltam, ideje lezárni a flakonokért indított hadjáratomat. Odalépek hozzá, hátha tud még újat mondani nekem.
 Flakongyűjtés (fotó: Papajcsik Péter / Index) |
Az eddigi beszélgetőtársaimhoz képest László jóval gyorsabban beszél, tekintetével pillanatok alatt méri fel a perifériáját, olyan, mintha egész életében sietne valahová. Mégis szán rám egy kis időt, pedig nem is sejti, hogy a Váci utcai kincsekkel távozik hamarosan. Neki 5-6000 forint jön össze egy nap a flakonozásból, ehhez azonban 30 kilométert megy nagyjából. Az V. kerületet ő is aranybányának írja le, de Óbudán vagy a Nyugati és Keleti pályaudvarok környékén is szépen lehet gyűjtögetni szerinte, annak ellenére, hogy egyre nagyobb a verseny a flakonokért. Egymás után sorolja az utcákat, mintha beépített térképpel dolgozna, amikor egy új, hasznos információval lát el;
ha jó idő van, akkor többet lehet gyűjtögetni, de télen, vagy amikor esik az eső, akkor az emberek az utcáról behúzódnak a különböző helyiségekbe, így az elfogyasztott italok csomagolásait is ott dobják ki.
Szerinte aki sokat szeretne gyűjteni, annak már hajnali 4-kor el kell indulnia, mikor a város nagy része még alszik, és a kukákat sem ürítették ki a közteresek. A flakonokért kapott pénzből a napi cigarettája megvan, ezenkívül tusfürdőt, borotválkozáshoz szükséges termékeket és egyéb piperecikkeket vásárolnak a barátnőjével, amit ugyan kapnak a hajléktalanszállón, de azt mondja, azokat nem szeretik. Tudna még mesélni, de várja a barátnője, ezért átadom neki a zsákmányt. A következő pillanatban már csak a sietős lépteit látom hátulról, kezében az egész nap hurcibált szatyrommal. Egy férfi még leszólítja, az utolsó korty elfogyasztása után nekiadja az üdítős üveget.
Kavarognak az érzések bennem. Valóban össze lehet gyűjtögetni több ezer forintot egy nap, de ehhez számos akadályon át kell lépni. Nagyjából 2000 forint körüli összeg jött össze flakongyűjtésből, de sokszor leálltam beszélgetni, megfigyeléseket végeztem, valamint időben és távban is elmaradtam a valódi gyűjtögetőktől. Az elmondások alapján kiderül, hogy sokan örülnek a visszaváltós rendszer bevezetésének, arra lehetőségként tekintenek. Az egyik legnagyobb tapasztalásom azonban már másik témába nyúlik: Budapest valószínűleg az energiaital-fogyasztás egyik fővárosa a világnak.
