- "Mikor beszélhet őszintén egy zsidó" - bemutatunk egy cionistáknak írt propaganda-kézikönyvet (I. rész)

- "Az antiszemitizmus vádjával kell válaszolni" - bemutatunk egy cionistáknak írt propaganda-kézikönyvet

Számos módja van annak, ahogyan a média elfogultsága megnyilvánulhat Izrael ellen. A média csúsztatása megnyilvánulhat a közönséges igazságtalanságtól kezdve az egészen kifinomult munkákig, melyeknek még az újságírók sincsenek egészen tudatában. Az Izrael-aktivisták gyakran töltenek el sok időt azzal, hogy a média csúsztatásaival hadakozzanak, mely tevékenység megkezdéséhez szükséges megismerni a média csúsztatásainak formáit.

Az ok és okozat összekeverése úgy mutat be egy szituációt vagy eseményt, mintha az egy másik esemény következménye lenne, de valójában nem az. Megkísérli meggyőzni a közönséget arról, hogy az eseményt egy másik esemény okozta, tehát ezzel a feltételezett eseményre lehet hárítani a felelősséget az okozott esemény után.

Jó példa az áldozatok összekeverésére, amikor a média a palesztin öngyilkos merénylőkről készít riportot. Azt lehet olvasni a tudósításban, hogy egy öngyilkos merénylet ártatlan civileket ölt meg egy aznap korábban történt izraeli légicsapást követően. Világos, hogy műveletileg lehetetlen öngyilkos merényletet tervezni valamire válaszul, mely aznap történt. Viszont palesztinbarát újságírók azt a benyomást kelthetik, hogy az öngyilkos robbantást az azt megelőző izraeli akció okozta, így tehát megpróbálják áthárítani a felelősséget a terroristáról, és rákenni az áldozatokra.

Az ok és okozat összekeverése képes bizonyos események bekövetkeztét elkerülhetetlennek láttatni. Ha az eseményeket, melyek máskülönben negatív elbírálást kapnának, úgy mutatják be, mint „szükségesek” vagy „elkerülhetetlenek”, azzal a felelősség áthárítható az események „okozóira”.

Rendkívül gyakran használják ezt a palesztinok védelmében a terrortámadásaik után. Némely palesztinbarát újságíró úgy tudósít a palesztin terrorizmusról, hogy a palesztinoknak meg kell védeniük magukat az „izraeli brutalitásoktól”. Ezek az újságírók úgy akarják bemutatni a terrorizmust, mint az egyetlen, szükséges lehetőséget, vagy mintha az izraeli akciók váltanák ki. Amikor a terrorizmust úgy mutatják be, mint egy szükséges rosszt, akkor kevésbé negatív elbírálásban részesül, és a végrehajtóik olyan színben tűnnek fel, akik azt teszik, amit minden „normális” ember is tenne. A felelősség azokat terheli, akik erre az akcióra „kényszerítették” őket, jelen esetben az izraeliek. Ez viszont elrejti a tényt, hogy mindig van választás, és a terrorizmus sosem az egyetlen lehetséges válasz.

Az ok és okozat összekeverése problémájának egy másik variánsa az, amikor eltávolítják a közvetítőt a riportból. Az újságírók, ahelyett, hogy áthárítanák a felelősséget a terroristákról az áldozatokra („egy Hamász-aktivista izraeliek általi meggyilkolására válaszul Jeruzsálemben egy öngyilkos merénylő”... ), inkább úgy tudósítanak, mintha senki sem okozta volna („bomba robbant Jeruzsálemben, megölve...”).

Az ok és okozat összekeverése nagyon hatásos, mert úgy manipulálhatja az embereket, hogy más, ártatlan embereket hibáztassanak a rossz dolgokért.

A képek, szerepeljenek tévében vagy újságban, sokkal nagyobb hatással bírnak a szavaknál.

A képeket sokféleképpen fel lehet használni a csúsztatásokhoz. Hiába tökéletesen tárgyilagos és kiegyensúlyozott egy hír, ha a felhasznált kép csak az egyik szemszöget mutatja be, mert akkor az olvasó vagy néző az iránt a perspektíva iránt fog szimpátiát érezni. Ennek működése teljesen egyértelmű az egyszerűbb szinteken – nagy a különbség akkor, amikor egy cikkhez egy izraeli tankot vagy egy felrobbant izraeli buszt csatolnak. A kifinomultabb szinteken a közönséggel láttathatnak egy erőszakos palesztin tüntetést az erőszakos palesztinok szemszögéből, fegyveres izraelieket bemutatva, vagy láttathatják ugyanazt izraeli szemszögből, ebben ez esetben nagyszámú erőszakos demonstrálót jelenítve meg, akik köveket dobálnak, gumikat égetnek és talán fegyverük is van.

Néha a kép, melyet a cikkhez mellékelnek, egyáltalán nincs összhangban a szavakkal. Egy híres példa erre, amikor egy vérző és összezavarodott tinédzser fiú képét használta fel a The New York Times. Az aláírás azt sugallta, hogy a fiú palesztin, akit megtámadtak az izraeli katonák. Később azonban kiderült, hogy egy amerikai zsidó jesivás diákot ábrázolt. A legtöbb fényképet nem használják fel ennyire szembeötlő csúsztatásokhoz. Ritka az olyan eset, amikor a médiát ilyen szembeötlő hibán lehet rajtakapni. Legtöbb esetben a képek egyszerűen nem kapcsolhatók igazságosan a hírhez. Például egy a tárgyalásokról szóló általános hírmorzsához izraeli tankok képeit mellékelik, ahelyett, hogy tárgyaló csoportok képeit kapcsolnák, így azt az igazságtalan benyomást keltik, hogy Izrael tankokat használ a tárgyalásokban a céljai elérésére.

A képek különböző relatív erővel is bírnak. Például egy cikkhez két fényképet is lehet csatolni, egy portrét az izraeli miniszterelnökről és egy másikat egy kórházi ágyon fekvő, sebesült palesztin gyerekről. Az egyensúly szerint a kép „mindkét oldalt” megmutatja, de a képek ereje teljesen eltérő.

A szavakat lehetséges alternatívák közül lehet kiválogatni, hogy bemutassanak egy kívánt benyomást. Számtalan módja van egy történet elmesélésének, és a megválasztott szavakkal jelentőség-asszociálást lehet elérni a közönségnél.

A legjellemzőbb felhasználása a jelentőséggel bíró szavak megválasztásának, amikor izraeli tudósítások során az érintett csoportokat, egyéneket és helyeket felcímkézik. Figyeljük csak meg, mekkora a különbség, ha valakit „terroristának”, „szabadságharcosnak”, „fegyveresnek” vagy „aktivistának” nevezünk. A szavakat fel lehet használni egyértelmű csúsztatásokhoz. Nézzük a különbséget, amikor arról van szó egy híradásban, hogy lövik a „gilói telepet”, vagy „Gilót, Jeruzsálem külvárosát”, esetleg „a ciszjordániai Gilót”. Még kifinomultabb példa a különbségekre: Ciszjordánia „megszállása”, az oda való „behatolás” vagy „hadművelet”; vagy a „merénylet”, „gyilkosság” vagy a terroristák „megelőző likvidálása”.

A szavak megválasztása messzebbre mutat a csoportoknak és helyeknek szánt címkék kiválasztásánál. A nyelvezetet, mely körülöleli ezeket a címkéket, szintén jól meg kell választani, hogy visszaadja a különleges nézőpontot. Nézzük a különbséget aközött, hogy „a rugalmas Arafat kész hallgatni az izraeli követelésekre”, „Arafatra nyomást gyakorolnak, hogy hallgasson az izraeli követelésekre”, vagy „az erőszakos izraeliek rákényszerítik Arafatot, hogy hallgasson rájuk”. Egy történet elmesélésére mindig több lehetséges megoldás létezik, és a különleges szavak, melyeket az újságírók használnak, felfedik a hozzáállásukat és a csúsztatásaikat.

Egy új hír némely része több figyelmet kap, mint a többi. A legszembetűnőbb példa erre a főcím vagy amikor a hírolvasó felsorolja a híreket. A cikk első bekezdése, a tévé híradó bevezetője mind különös fontossággal bír. A hír bevezetése és elindítása rettentően fontos a cikk hangulatának beállításához.

Például egy olyan főcím, mint „Izrael a palesztin tévéállomás székházát bombázta”, vezethet a tények olyan megvitatásához, hogy ugyan senki sem sérült meg, és Izrael okkal cselekedett, valamint a problémát a palesztin hatóságok felbujtó hozzáállása okozta, de a főcím mégis Izraelt tünteti fel negatív színben.

Még az egyedülálló mondatok megfogalmazása is fontossággal bírhat. Az emberek természetes módon fektetnek hangsúlyt a mondatok bizonyos részeire. Ezért fontos a mondatok sorrendje. A legtöbb forrás, mely Izrael ellen csúsztat, mindig az izraeli cselekedeteket említi meg először, függetlenül attól, hogy a teljes hír arról szól, hogy az izraeli választ valami kiprovokálta. Figyeljük meg a különbséget: „Egy Jeruzsálem belvárosában történt tegnapi öngyilkos merényletet követően az izraeli erők a mai nap folyamán egy ramallahi rendőrségi épületet bombázták”, és a között, hogy „Izraeli erők bombáztak a mai nap folyamán egy ramallahi rendőrségi épületet, miután tegnap egy öngyilkos merénylő bombát robbantott Jeruzsálem belvárosában”.

Egyenlőtlen bemutatásról olyankor beszélünk, amikor a konfliktus egyik résztvevőjének álláspontja kisebb mértékben kap helyet a hírekben. A legáltalánosabb formája az, amikor csak az egyik oldalt idézik, csak az ő álláspontját mutatják be.

Az egyenlőtlen bemutatás ellenőrzésének egyik módja az, ha megszámoljuk a cikkben szereplő sorokat vagy a tévében, rádióban erre szentelt időt. Ha az egyik oldal képviselőjének több helyet biztosítanak, az elfogultság gyanúja felmerülhet. Viszont a mennyiség nem mindig jelenthet minőséget. A tartalom milyensége szintén súllyal bír a híradásban.

Néha, bár mind Izrael, mind a palesztinok megjelennek, az egyik oldal emberközelibbnek tűnhet, mint a másik. A viták személyessé tételével a közönség empátiát érezhet az egyik oldal iránt, és támogathatja álláspontját a tényektől függetlenül. Ez történhet például úgy, amikor egy riportban a filmbevágás egy katonatisztet mutat az IDF (Israel Defense Forces – Izraeli Védelmi Erők) sajtótájékoztatóján, utána pedig egy, a gyermeke kórházi ágyánál zokogó palesztin anyát, aki békéért könyörög. Az izraeli anyák szintén siratják a gyermekeiket a terrortámadások után, de a média erről gyakran „kényelmesen” megfeledkezik.

Az egyenlőtlen bemutatásra további példák is találhatók a tévé-, vagy rádióhíradókban. Egy konfliktussal kapcsolatban a bemondó azt mondja „Egy izraeli szóvivő szerint...”, majd elmondja mit mondott a szóvivő, ezzel biztosítja, hogy az izraeli hangját ne hallják és ne látszódjon az arca sem. A műsor ezután visszatér a bemondóra, aki így folytatja „A vonalban van velünk Jerikóból Abdel Ahmed a palesztin hatóságoktól...”, és lefolytat vele egy beszélgetést. Még ha a palesztin szóvivő nem is beszél sokat, az a tény, hogy a hangjával személyessé vált, nem egyszerűen arra kap esélyt, hogy udvarias kijelentéseket tegyen, hanem arra is, hogy válaszolhasson és átfogalmazhassa a hozzászólásait a helyzetnek megfelelően, biztosítva, hogy a helyzet bemutatása egyenlőtlen lehessen az ő javára.

Izrael gyakran szenvedi el a médiától, hogy az kihagyja az összefüggések bemutatását. Talán azért, mert a riporter elfogult Izraellel szemben, vagy mert a média természetéből kifolyólag nem működik megfelelően egy ilyen bonyolult háttérrel kapcsolatban.  Mindkét jelenség esetén amikor Izrael végez egy terrorista vezetővel, a média nem magyarázza el, hogy ki volt az a személy és mit tervezett tenni. Hasonlóképpen, az izraeli megtorlásokról gyakran az őket megelőző terrortámadások magyarázata nélkül tudósítanak.

Ha valamiről úgy tudósítanak, hogy kiragadják a környezetéből, akkor hiányozni fog az a háttérinformáció, melynek segítségével a közönség megérthetné az eseményeket. Egy cselekedet, melyről a környezetéből kiragadva tudósítanak, erkölcsileg elfogadhatatlannak tűnhet, még akkor is, ha más események indokolnák.

Néha viszont az információ beillesztése kiragadhatja a dolgot a megfelelő környezetéből. Ez a „ködösítés” eltakarhatja az igazi problémákat. Például egy tudósítás arról, hogy gránát zuhant „Betlehemre, nem messze Jézus születésének helyétől” olyan benyomást kelt Izraelről, hogy nem érdeklik a fontos keresztény helyek és életek, tehát a Nyugat ellensége. És bár vitán felül áll, hogy a vallást elnyomnák, vagy eltalálták volna, sőt egyáltalán megcélozták volna a helyszínt, ezt a benyomást a beillesztett túlzott információ okozza.

A hamis egyenlőség az, amikor párhuzamot vonnak két helyzet, cselekedet vagy fogalom között, melyek valójában nagyon különböznek egymástól. Az egyenlőséget azért próbálják megteremteni, hogy a közönség azt gondolja, hogy a két dolog alapjában véve ugyanaz. Amikor a beszélő az egyenlőséget használja, akkor megkísérli a dolgot jobb vagy rosszabb színben feltüntetni, mint amilyen valójában, úgy, hogy azzal kihasználja a közönség előfeltevéseit.

Jó példa a hamis egyenlőségre, amikor a palesztinok azzal vádolják az izraeliek palesztin terroristák elleni célzott gyilkosságait, hogy az maga is „terrorizmus”. Ennek a vádnak az a célja, hogy az izraeli politikát ugyanolyan rossz színben tüntesse fel, mint a palesztin terrorizmust, úgy, hogy összehasonlít két dolgot, mely erkölcsileg teljesen különbözik, mivel az egyik ártatlan civileket céloz, a másik azokat, akik erőszakos cselekményeket terveznek véghezvinni.

Egy másik példa a hamis egyenlőségre az a túlzó állítás, hogy a palesztinok egy „holokauszt” áldozatai. Ez az állítás sértő a holokauszt túlélőire nézve, és szimpátiát próbál kelteni a palesztinok irányába azzal, hogy áttereli a közönség a holokauszt-túlélők iránt érzett természetes rokonszenvét a palesztinokra. Megkísérelnek párhuzamot vonni a két helyzet között, miközben teljesen világos, hogy itt nem a palesztinok szisztematikus és tervezett kiirtása  folyik.

A hamis egyenlőtlenség úgy működik, hogy fogalmakat kapcsol össze, melyeket nem szabadna összekapcsolni vagy összehasonlítani. Ez ugyanaz, ahogy, a „névvel illetés” működik. A névvel illetést értelmezhetjük úgy is, mint kendőzetlen hamis egyenlőséget.

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)