Az egész világ ájult tisztelettel magasztalja a jobblétre szenderült Nelson Mandelát. Úgy az elnyomás alatt sínylődő afrikai, ázsiai, latin-amerikai népek, mint a nyugati birodalmat irányító elit hősként tekint rá. Más és más okból természetesen: a felszabadító mozgalmak számára Mandela a szabadság szimbóluma, míg Nyugaton a multikulturalizmus hőseként ünneplik.
 Mandela és minisztere, a zsidó Joe Slovo |
Manapság Nyugaton nem is ajánlatos bírálattal illetni Nelson Mandela tevékenységét. Politikailag ugyanis „nem korrekt” rámutatni néhány olyan tényre, amelyek néhány évtizeddel korábban köztudottnak számítottak. Alighanem nácinak, fasisztának és rasszistának minősül, aki emlékeztetni merészel arra, hogy Mandela egy időben elkötelezett tagja volt a Dél-Afrikai Kommunista Pártnak, majd pedig az Afrikai Nemzeti Kongresszus nevű tömörülés az ő irányítása alatt kezdett hozzá a fegyveres harchoz. Mandelát 1964-ben azért ítélték életfogytiglani börtönre, mert terrorcselekmények és szabotázsakciók megszervezésében vett részt. Továbbá joggal lehet felróni neki, hogy az a világ, amit megálmodott, súlyos katasztrófát jelentett dél-afrikaiak milliói számára. A fehér uralom összeomlását követően ugyanis hihetetlen mértékben nőtt a bűnözés az országban, válságba került az egykor kiváló eredményeket felmutató gazdaság, és gyors ütemben romlott a közszolgáltatások színvonala. Az apartheid rendszer idején még fejlett tőkés országnak tekintett Dél-Afrika az elmúlt két évtizedben káoszba és szegénységbe süllyedt. A szép jelszavak ellenére a rasszizmus nem tűnt el, csak éppen annak szenvedő alanyai nem a feketék, hanem az országot egykor felvirágoztató fehérek. Az apartheid felszámolása óta sok ezer fehér embert gyilkoltak meg elvetemült, bestiális néger bűnözők.
Mandela világszerte élvezett tekintélye ismételten ráirányítja a figyelmet arra a tényre, hogy pusztán nézőpont kérdése, kit tekintünk terroristának és kit szabadságharcosnak. Mindaddig, amíg létezett a Szovjetunió és a kommunista világrendszer, a kommunistákat is soraiba fogadó Afrikai Nemzeti Kongresszus fegyveres szárnyát – és magát Nelson Mandelát – Nyugaton is terroristának bélyegezték. Mihelyst megszűnt a kommunista fenyegetés, és nem kellett tartani többé attól, hogy a fehér uralom összeomlása után a szovjetek megvethetik a lábukat Dél-Afrikában, Mandela és elvtársai egyszeriben szabadsághősökké váltak.
A Mandela körül keltett mesterséges felhajtást látva érdemes továbbá feltenni az alábbi kérdést: vajon egy a hatalom csúcsaira került történelmi személyiség megítélésénél, a szándékoknál és a szép szavaknál nem lényegesebbek-e a konkrét eredmények? Nelson Mandela végül is elérte célját, és ő lett a fehér uralom alól "felszabadult" Dél-Afrika elnöke. Posztját öt éven keresztül töltötte be. De államfői mandátumának lejárta után is az ország legfőbb közéleti személyisége maradt. De vajon miféle „eredménynek” tekinthető, hogy a feketék irányítása alatt Dél-Afrika tönkrement, az ország egyes vidékein elszabadult a bűnözés, és szétzilálódott az oktatási és egészségügyi rendszer? Miért érdemel elismerést az a politikus, akinek kormányzása alatt egy ország végzetesen lezüllik?
Persze nem nehéz kitalálni, miért magasztalják olyannyira az elhunyt Nelson Mandelát a nyugati világban: az ő piedesztálra emelésével valójában a cionista birodalom legfőbb rendező elvének kikiáltott multikulturalizmus egyik szentjét kívánják megteremteni. Csakhogy Mandela szentté avatása és mítoszának további építgetése a visszájára is elsülhet: ha ugyanis valaki alaposabban utánanéz annak, miféle pokoli állapotok uralkodnak a mutlikulti mintaállamban, a „szivárványszínű” Dél-Afrikában, nagy az esély rá, hogy az illető a „rasszistának” és „szélsőségesnek” bélyegzett pártok szavazóbázisát gyarapítja majd.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
