Vajon a történelmünk legnagyszerűbb eseményei megtörténtek volna-e egyáltalán, ha a legkiválóbb történelmi személyiségeink az „ahogy lehet” ideáját vallották volna? Fegyvert ragadott volna-e Bocskai István a haza szabadságáért és a vallásszabadságért 1604-ben? Vajon ha kizárólag a „lehetőségeket” és a „realitásokat” nézte volna akár Thököly Imre, akár Rákóczi Ferenc, harcba szólították volna-e a magyarokat a hazáért? Vajon amikor 1848. augusztus végén a bécsi udvar ultimátumban követelte az önálló had- és pénzügyminisztérium feladását, a Batthyány-kormány, amennyiben az „ahogy lehet” elvét tartotta volna irányadónak, nem az azonnali meghátrálás mellett döntött volna? Az első és második világháború frontjain harcoló, bármely nemzetiségű katona fegyverletételét, átállását, árulását ugyancsak meg lehetett volna magyarázni az „annyit tegyünk meg, amit lehet” életelvére hivatkozva. Egészen biztos továbbá, hogy, ahogy a Vörös Hadsereg ellen az utolsó csepp vérükig küzdő hős honvédeink, úgy a nagyszerű pesti srácok sem a Bethlen Gábor-féle szállóigét vagy Reményik Sándor versét mormolták az emberfeletti küzdelem közepette.

Amennyiben az „ahogy lehet” szellemiségét tekintjük minden körülmények között iránymutatónak, alaposan át kellene értelmeznünk például az Antigóné című halhatatlan drámát is. Mert akkor bizony Iszménének volt igaza, aki, félve a hatalmat birtokló Kreóntól, lemondott volna az isteni törvény minden körülmények közötti érvényre juttatásától. (Testvérének eltemetésétől.) De az is bizonyos, hogy sem az egri várvédők, sem pedig Zrínyi Miklós vagy éppen Szondi György katonái nem igyekeztek volna életük feláldozása árán is megvédeni a gondjaikra bízott várakat a török hódítókkal szemben, amennyiben úgy hiszik, csakis azt kell megcselekedniük, „amit lehet”, vagyis ami biztos sikerrel kecsegtet. Eszünkbe juthat továbbá sok egyéb mellett a marathóni csata, melyben szinte lehetetlennek tűnt a görög hadsereg győzelme a nyomasztó számbeli fölényben a csatatérre lépő perzsa katonasággal szemben. A történelmi, irodalmi példák hosszan sorakoztathatók. Egy azonban bizonyos: akkor lehet csak az „ahogy lehet” szellemiségében is becsületesen cselekedni, ha korábban voltak hősök, akik megkísérelték megtenni mindazt, „amit kellett”. (Amire az egyik legjobb példa a kiegyezés.)

A Bethlen Gábortól származó szállóige általánosságban igaz lehet, azonban minden egyes esetben meg kell néznünk, az események szereplői nem csupán a megalkuvásukat, a szervilizmusukat, vagy éppen az árulásukat magyarázzák meg vele – a világnak, esetleg (ha van bennük lelkiismeret) saját maguknak is. Nos, úgy hiszem, a Fidesz 2010 óta zajló „szabadságharcának” eddigi legfőbb tanulsága: elsősorban szavakban sikerült ellenállni a világbirodalomnak, melynek vazallusai vagyunk. Tettekben sokkal kevésbé. Gazdasági téren aligha beszélhetünk a magyar érdekek erőteljesebb érvényesüléséről, hiszen gazdaságunk teljes mértékben idegenek irányítása alatt áll. A következmény: a bérszínvonal tekintetében immár Európában a sereghajtók között vagyunk. A kultúra terén születtek bizonyos eredmények: az iskolai tantervben megjelent Herczegh Ferenc kötelező jelleggel, de tanítható immár Reményik Sándor, Nyírő József, sőt Wass Albert is. A nemzeti érzelmeket középpontba állító film is készülhetett a márciusi ifjakról és Petőfi Sándorról (az alkotás nemzeti körökben is nagy vitát váltott ki, némi joggal). Ugyanakkor az igazi áttörés 14 év „nemzeti” kormányzás után sem történt meg: az akadémiai, egyetemi életet továbbra is a magyarellenes liberalizmus uralja, és az örvendetes tantervi változások ellenére sem a valós történelmet tanítják az iskolákban. A médiaviszonyok „kiegyensúlyozottá” váltak abban az értelemben, hogy a fideszes és a balliberális ellenzék elektronikus és nyomtatott médiája hozzávetőleg azonos erejűnek tekinthető. Csakhogy a valódi nemzeti erők súlyos hátrányban vannak a politikai versenyben, mert a „fősodratú” bal- és jobboldali média elhallgatja őket, vagy pedig eltorzítja tevékenységüket és programjukat. Az úgynevezett „közösségi média” súlyos cenzúrája, agymosása ellen a kormányzat képtelennek bizonyult bármit is tenni. Nyilvánvalóan azért, mert az internetes óriáscégekkel szemben (nem csak az úgynevezett demokrácia tisztasága, de az ifjúság érdekében is) ugyan kellene, de – legalábbis megítélésük szerint – nem lehetséges fellépni.

Külpolitikai téren ott tartunk, hogy a „békepárti” magyar kormány minden Ukrajnának szánt segélyt és oroszellenes szankciót megszavazott, a NATO támadó jellegű katonai tervezgetését jóváhagyta, a hadmozdulatokat nem akadályozza. Hazánk továbbra is NATO-felvonulási terület, a megszálló erők itt vannak, ukrajnai egészségügyi katonai személyzet kiképzése is zajlik nálunk, és ha közvetlenül nem is szállítunk fegyvereket Ukrajnába, de a hadi anyagokat Magyarországon keresztül is juttatnak el a harci övezetbe. Óriási segítség a NATO Oroszország ellen irányuló proxy-háborújában, hogy a Mol finomítja annak az olajnak a jelentős részét, amellyel az ukránnak nevezett NATO-hadsereg tankjai és a szállító járművei működnek. A Stoltenberg NATO-főtitkárral kötött különalku eladható ugyan kisebbfajta győzelemnek, amennyiben azonban az atlanti szövetség erői az orosz hadsereggel harcba keverednek, akkor alighanem érvénybe léptetik a „kölcsönös védelemről” szóló 5. cikkelyt. Mely esetben nem vonhatjuk ki magunkat a katonai szerepvállalás kényszere alól. (Az 5. cikkely ugyanis az alábbi mondatot tartalmazza: „A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek” Majd a 6. cikkelyben az alábbiakat olvassuk: „Az 5. Cikk alkalmazása szempontjából egy vagy több Fél ellen irányuló támadásnak kell tekinteni azt a fegyveres támadást, amely a Felek egyikének területe ellen Európában vagy Észak-Amerikában, Franciaország algériai megyéi ellen, bármely Fél megszálló erői ellen Európában, a Felek egyikének joghatósága alá tartozó, az észak-atlanti térségben a Ráktérítőtől északra fekvő szigetek ellen vagy a Felek bármelyikének hajói vagy repülőgépei ellen irányul, ha a fenti területeken tartózkodnak.” Az Ukrajnába küldött NATO-katonák „megszálló erőnek” tekinthetők, ezért amennyiben összetűzésbe keverednek az orosz hadsereggel, érvénybe lép az 5. cikkely, és a Stoltenberggel kötött egyezményt a szemétkosárba lehet hajítani.)

Történelmünk során mindig akadt olyan sorsunkat eldöntő nagy cél, melyet minden körülmények között meg kellett valósítanunk. Ilyen cél volt az Árpád-korban a közép-európai hatalmi szerepünk fenntartása, a tatár veszedelem elhárítása, azután a török, majd a Habsburg-uralom elleni harc, függetlenségünk visszaszerzése, 1920 után a revízió megvalósítása, később a kommunista rendszer megdöntése és a szabadulás a szovjet birodalom kötelékéből. Törekvéseinket nem minden esetben koronázta siker, de nem is mondtunk le soha arról, hogy megtegyük mindazt, amit az adott korban „kellett”. A magyar politikai elit nagyobbik része a múltban – 1945 előtt – sohasem mondta, hogy helyzetünk reménytelen, és csak azt a keveset tegyük meg, ami „lehetséges”. (A kiegyezés talán kivételnek tekinthető, bár sokan tisztességes kompromisszumnak tartják, mások úgy vélik, hazugságokon alapult. Tény azonban, hogy meg is fizettük az árát.)

Manapság a magyarság előtt álló nagy történelmi feladat: kilépni az EU-ból és a NATO-ból, kinyilvánítani hazánk semlegességét, és közeledni a Kínát, Oroszországot és a globális Dél államait tömörítő BRICS-hez. Kockázatos vállalkozás, de az egyetlen esélyünk, hogy a magyarság megmaradása szempontjából nélkülözhetetlen, sorsdöntő politikai, gazdasági, demográfiai, kulturális természetű döntéseket meghozzuk.

(A szerző olvasónk.)