Örök bölcsesség, hogy kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba. Ugyanakkor bizonyos minták – az élet bármelyik területén – ismétlődhetnek. Ha valaki nem tanul a hibáiból – vagy nem ismeri fel, hogy hibázott – ugyanazok a viselkedésminták ismétlődhetnek az életében, ha pedig egy kollektív nép nem tanul a múltból, „megismételheti” a történelem bizonyos szekvenciáit. Előbbivel kapcsolatban a közösségi oldalak tele vannak üres okoskodásokkal, vagy éppen értékes gondolatokkal, de akinek változni kellene, az tudja a legjobban, hogy ez mennyire embert próbáló, sokszor lehetetlennek tűnő feladat. Vagy, ha másképp tesszük fel a kérdést, egyáltalán meg tud valaki ténylegesen, gyökeresen változni?
Zoom
Fotó: hvg
Más feltételekkel, de ez igaz egy népre, vagy akár egy egész kontinensre is. Lehetett volna másképpen, vagy az események láncolata végül úgyis ugyanoda fut ki? Németország helyzete kísértetésien hasonlít az 1920-as évekhez, és ezt nem azért mondom, mert ezt akarom látni, hanem mert tényleg így van.
És mi a helyzet hazánkban? A két világháború közötti időszakban Gömbös Gyula és politikai köre nevezte „vén csáklyásoknak” azokat a konzervatív néven futó közéleti szereplőket (javarészt parlamenti politikusokat), akiknek konzervativizmusa nem abban merült ki, hogy megőrizték az értékeket, hanem egy avítt, káros politikai felfogást akartak ráerőltetni egy változó társadalomra egy extrém módon mozgalmas időszakban, pusztán a saját jólétük és érvényesülésük érdekében. Orbán is ilyen, csak érzésem szerint ezt a magyar társadalom jóval kevésbé látja át, mint mondjuk Bethlen Istvánék esetében 100 évvel ezelőtt.
Ez pedig legalább annyira a fideszes szemfényvesztés bűne, mint azon időzített bombák önnön vaksága, akik – habár papíron a „jobboldaliságot” képviselik – időről időre hagyják magukat elkábítani Orbán ópiumtól bűzlő ígéreteitől, ráadásul satnya gondolataikkal másokat is megpróbálnak visszatartani, olyanokat, akik változást akarnak. Nem volt ez másként a két világháború közötti időszakban sem, hiszen a nemzeti és szociális gondolatkör hirdetőit sokszor azok ostorozták igaztalanul a legjobban, akik elvileg az „ország érdekeit” tartották szem előtt, mégis a százszor leszerepelt, régi rendnek dolgoztak, bármennyire is igyekeztek mást elhitetni magukról. Minő meglepetés! Még egy párhuzam a régebbi korral.
Mert ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a filoszemita, szalonjobboldali rezsim majd őszintén megváltozik mindennemű őszinte kommunikáció, nulla személycsere nélkül? Nem szeretem feleslegesen kínozni magam, így nem mondom, hogy szívesen belenéznék azok fejébe, akik azt gondolják, a NER lesz a haza megmentője, Orbán meg az új nemzetvezető, aki eddig csak a „megfelelő alkalomra” várt, most pedig „végre kiteljesedhet”. De azért furdal egy enyhe kíváncsiság, mit vár most az, aki felül a NER ígéreteinek. Merthogy…
Orbánéknak eddig csak a Becsület Napját sikerült betiltani, ami már csak a „becsület” szó miatt is ironikus, no meg azért, mert a 21. századi nemzeti öntudat egyik legfontosabb eseményét sikerült így ellehetetleníteni. Ugyanezt megteszik a Pride-vonaglással is? És ha véletlenül tényleg így lesz – tegyük fel a lehetetlent, és a szokásos fideszes kiskapuk nélkül? Akkor „győzött” a „nemzeti oldal”, és mindenki mehet a dolgára? El vannak feledve azok a bűnök, melyeket a 15 év alatt Magyarország ellen elkövettek?
Jellemző jelenet volt a Parlamentben, hogy a „vén csáklyás” válaszra sem méltatta Toroczkai László elképzeléseit sem Kárpátaljáról, sem annak deklarációjáról, hogy soha többé ne legyen homokos vonaglás a főváros utcáin. Minek is válaszolni? Majd a NER szokás szerint „megoldja”, mindenki más, aki pedig tényleg megoldaná, le van sz*rva magasról.
Ugyanez igaz erre a vég nélküli, szánalmas osztogatásra, melyet rendszeresen belenget a kormány a választások előtt. A sok-sok ígéretet egy Ausztria-szintű gazdaság sem bírná el, nemhogy egy Magyarország gazdasági szintjén lévő ország, ahol lassan már csak a férfiak, meg a szingli nők fognak adót fizetni, hogy eltartsanak mindenki mást.
Egy államháztartásban, ha egy kiszemelt csoportot támogatnak, az mindig mások kárára történik, de mondhatjuk úgy is, hogy ahová adnak, azt előtte el is vették máshonnan. Az osztogatás nem segít az infláción (sőt!), mesterségesen magasabbra emeli az árakat (még ma is emlékszem, hányan gyűlöltek amiatt, mert a kezdetektől fogva elítéltem a csok intézményét), de ami talán a legmérgezőbb erre a társadalomra nézve az az, hogy szembefordítja egymással a nemzet egyes csoportjait. Márpedig ahol nagy a szükség, mert rossz a helyzet, és ahol a fiktív „A csoport” azt látja, hogy a „B csoport” minden „segítséget” megkap, az „A” meg semmit, ott egy idő után szükségszerűen felüti majd a fejét a gyűlölet. Ez pedig egyértelműen nem jó irány.
Ironikus, hogy a Fidesz úgy tartja magát szovjet időket idéző stílusban „békepártnak”, hogy közben ők szítják az „adományokkal” a legnagyobb békétlenséget az országban. De ez már úgyis csak a jéghegy csúcsa.
Nagyon kíváncsi vagyok, ha egy év múlva visszatekintünk majd 2025 februárjára, akkor egyrészt mit látunk majd, mennyi valósul meg az ígéretdömpingből, másrészt milyen károkat kell majd felmérnünk abban az esetben, ha megvalósulnak.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info