Például néhány iskola kifejezetten ragaszkodik Ságvári nevének megtartásához. Ezek között említsük meg például a szegedi Ságvári Endre Gimnáziumot, amelynek „átkeresztelése” körül épp napjainkban csapnak össze az indulatok. Történt ugyanis, hogy kifakadt a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium rangidős tanára az interneten, miután az Origo elsőként megírta, hogy a kormány mindenképpen új nevet ad a hatvanéves múlttal rendelkező oktatási intézménynek. Egy tavaly nyári törvénymódosítás mondja ki, hogy a fenntartó egyetem helyett erről a miniszter dönthet. Részlet a „kifakadó” pedagógus – számos történelmi csúsztatást és valótlanságot tartalmazó – nyílt leveléből (eredeti helyesírással):

E „Je suis” kis impresszió után nézzük, ki is volt valójában a kommunista mozgalom nagy „mártírja”. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy kissé unalmas és nagyon közhelyes már ez a sok „Je suis” sorsközösség-vállalás holmi bűnözőkkel: a Charlie Hebdo „karikatúristái” csak azt kapták, ami gyalázatos és blaszfémikus ténykedésük nyomán előre borítékolható volt, és amit tökéletesen meg is érdemeltek.)

Spitzer-Ságvári Endre budapesti zsidó családban született. Édesapja, dr. Ságvári Sándor híres ügyvéd volt, édesanyja, Ságvári Sándorné Erdős Rozália tanítónő, ismert mecénás, a Nagyfuvaros utcai Nőcsoport elnöke és a MINOSZ (Magyar Izraelita Nők Országos Szövetsége) alelnöke is volt, és közösen jótékonykodhatott a kormányzó nejével. Húga, Ságvári Ágnes történész-levéltáros 1970 és 1985 között Budapest Főváros Levéltára igazgatói tisztségét töltötte be. Az ifjú Endre a Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatójaként Mahler Ede asszirológiai meg Závodszky Levente régészeti előadásait is látogatta, célba lőtt, többször párbajozott, s kardvívóként bejutott a tekintélyes sportegyesület, a BEAC csapatába is. (Ennek köszönhette, hogy később fölbukkant Bay Bélának, a vívók atyamesterének memoárjaiban is.) Mindezeknél azonban jóval fontosabb, hogy Ságvári az egyetemi évek során és az egyetem falain belül kezdett el aktívan politizálni.

1935-ben a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesületének keretei között megalakult Haladó Diákok Pártjának egyik irányítója és a Diák Szó című rövid életű periodika szerkesztője lett. A már egyértelműen marxista irányultságú egyetemi politizálás évei 1936 decemberében értek véget, amikor is – értekezésének (A sajtótörvény és katonai büntetőjog) elfogadása után – az állam- és jogtudományok doktorává avatták. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, hogy tudjuk, Ságvári 1944. március 19-e utáni ténykedése során, illetve a halála előtti percekben képzett jogászként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy jogellenes magatartást folytat, mi több, folytatólagosan bűncselekményeket követ el, s ezért akár az életével is fizethet.

Az egyetem elvégzése után a főváros adóhivatalának tisztviselőjeként működött. Ugyancsak 1936-ban lépett be Ságvári a szociáldemokrata párt, az MSZDP erzsébetvárosi szervezetébe, ahol hamarosan a párt ifjúsági osztályának, az ez idő tájt már döntően az illegális kommunisták által dominált Országos Ifjúsági Bizottságnak (OIB) az egyik kulcsfigurájává vált. (A kommunista párt működését az 1921. évi III. törvény a Horthy-korszak egész időtartamára vonatkozóan betiltotta.) Ez annál is logikusabb fejlemény volt, mert 1936 körül tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), s így beépülése a korabeli hazai baloldal egyetlen legálisan működő politikai csoportosulásába pártmegbízatásként értékelhető. Azonban van olyan feltételezés is, hogy csak később, 1940-1941 fordulóján csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A lényeget tekintve ez azonban közömbös: Spitzer már az egyetemi évek óta megrögzött marxista és kommunista meggyőződésű volt. 1937 szeptemberében részt vett a Tompa utcai hungarista alapszervezet elleni támadásban, melynek során kétszáz fiatal szociáldemokrata támadta meg az Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Párt soros heti rendezvényét, s a garázda akció szervezéséért 8 havi fogházra ítélték. 1940. december 10-én szabadult, majd rövid hódmezővásárhelyi katonai munkaszolgálat után a Népszava című szociáldemokrata lap alkalmazta terjesztési osztályán. Az MSZDP ifjúsági tagozata, az OIB egyik vezére lett újra, ami idejének jelentős részét lekötötte. 1942-től illegalitásba vonult, és továbbra is az ifjúsági mozgalommal foglalkozott.

A kommunista párt a háborús helyzetre való tekintettel 1941 elején deklarálta, hogy – taktikai okokból – együttműködik a polgári pártokkal, sőt „az együttműködés egész tartama alatt KMP tevékenysége a magyar alkotmány korlátait nem lépi túl, és nem irányul a meglevő állami és társadalmi rend erőszakos megváltoztatására”. Ságvári egyik fő szervezője volt a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, ahol háromszáz szociáldemokrata fiatal adott jelre körülvette az emlékművet, és talapzatára nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyezett el – A magyar szabadságért – a magyar ifjúság felirattal. Ezt követően, november 1-jén pedig a Kerepesi temetőben, Kossuth és Táncsics (a baloldal mindig következetes és koherens módon válogatja ki emblematikus történelmi alakjait) sírjánál tartott háborúellenes demonstrációt. A visszaemlékezések szerint ugyancsak részt vett a Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-ei ünnepségének a megszervezésében. Főszereplője volt az e napon a Petőfi térnél tartott háborúellenes megmozdulásnak is: 1942. március 15-én 6-8 ezer fős tömeg gyűlt össze a budapesti Petőfi térnél, hogy tiltakozzon a háború ellen. A demonstrálók megindultak a Kossuth tér irányába, ám a Lánchídnál a rendőrség megkísérelte feloszlatni a tüntetőket. A rendőrök közel száz embert vettek őrizetbe, ám a tüntetők egy része mégis eljutott a Kossuth-szoborhoz, ahol megismételték háborúellenes követeléseiket. Ságvári 1944-ben már a Béke és Szabadság című lapot is szerkeszti. Szerkesztési elveiben és tartalmában három fő taktikai vonás domborodott ki: egyetemes nemzeti összefogást hirdetett a németellenes „antifasiszta” egységfront megteremtése érdekében; Horthy Miklós kritikáját mellőzte; a szovjet dominancia hangoztatása mellett méltatta az „antifasiszta világkoalíció” közös harcát.

A fentebbi kis összegzésből kitűnik tehát, hogy milyen elképesztő mértékű diszkriminációt kellett „hősünknek” elszenvednie az 1940-es évek elejének Magyarországán zsidó származása és balos-kommunista világnézete okán, hiszen míg a keresztény magyar paraszt, munkás és értelmiségi ifjak a keleti fronton harcoltak hősiesen, szenvedtek a háború megpróbáltatásaitól, a kegyetlen orosz téltől, és hősi halált haltak vagy hadifogságba kerültek, addig Spitzer-Ságvárinak még munkaszolgálatot sem kellett teljesítenie, hanem kávéházról kávéházra járva szervezhette a vörös brigantik mozgalmát, s természetesen nem fogják őt a későbbiekben sem gettóba zárni, illetve Auschwitzba deportálni.

Jaross Andor

A megrögzött kommunista Spitzer-Ságvári 1944. március 19-e után azonban a korábbi taktikát feladva, a nyílt fegyveres ellenállás megszervezésébe kezdett, és lőfegyverek beszerzésén ügyködött, sőt kommunista ifjúsági harci egységeket, ún. akciógárdákat hozott létre. Azonban vesztére kezdett a konspirációba. Jaross Andor belügyminiszter épp ez idő tájt nevezte ki a kitűnő német kapcsolatokkal rendelkező Hain Péter főfelügyelőt a politikai rendőrség vezetőjének. A szervezet célkeresztjébe elsősorban három személy került a kommunista politikusok sorából: Kádár János, Gács László és Ságvári Endre. A fegyveres partizánakciót szervező terrorista nyomára egy Sugár György nevű személy megfigyelése és jelentése alapján bukkantak a hatóságok. A 29 éves textiltechnikus a hét évvel korábbi, Tompa utcai akció során került Ságvári környezetébe. Sugár ténykedését, kapcsolatrendszerét Palotás Ferenc csendőr törzsőrmester ellenőrizte, s ennek birtokában indíthatták meg az akciót a kommunista főkolomposok elfogására.

1944. július 26-án Palotás közölte feletteseivel, hogy Sugár akkori lakhelyére, Nógrádverőcére váltott vonatjegyet. Mivel a csillaghegyi nyomozóparancsnokságon szolgálatot teljesítő Kristóf László csendőr törzsőrmester szintén nógrádverőcei lakos volt, aznap este őt küldték Palotással Sugár figyelésére. Másnap, július 27-én aztán a Nyugati pályaudvartól indulva Kristóf László gyalog, Palotás Ferenc és Cselényi Antal rendőrségi nyomozó gépkocsival követték Sugárt, aki össze-vissza villamosozott a fővárosban. Svéd Lászlónak a Múltunk című folyóirat 2008/1. számában közölt tanulmánya – igaz, kommunista szemszögből – meglehetős pontossággal rekonstruálja ennek a Ságvári számára végzetes napnak az eseményeit. A gépkocsiban ülő csendőrök eltévedtek, s így minden Kristófon múlott, aki kitartóan követte Sugárt, s ennek meg is lett az eredménye. A célszemély ugyanis a Múzeumkertben Ságvári Endrével és Szabados Lajossal találkozott. Aztán a három kommunista elvált egymástól, közben megkerültek az autóval utazó csendőrök is, Kristóf László viszont a Múzeumkerttől immár Ságvárit követte tovább, aki délután 2-3 óra között újra találkozott Szabadossal a kőbányai Liget téren. Ezután villamossal elindultak Budára, a Lotz Károly utcába, ahol betértek egy házba, mert a partizánfelkeléshez szükséges fegyverek ügyében szerettek volna intézkedni, azonban a konspirációs munka szánalmasan dilettánsra sikeredett, hiszen az illetékes házmester éppen nem tartózkodott otthon.

Ezt követően tért be Ságvári és Szabados a Budakeszi úton lévő Nagy Béla-féle cukrászdába. Voltaképpen Ságvári vesztét – saját esztelensége mellett – az okozta, hogy Cselényi Antal, a járőr parancsnoka Szabados Lajosban – sajnos tévesen – Kádár Jánost vélte felismerni. Ekkor kért és kapott parancsot telefonon felettesétől, Juhász Istvántól mindkét vörös terrorista elfogására. Az egyenruhások csőre töltött fegyverekkel hatoltak be a cukrászdába és kézfeltartásra szólították fel a két kommunistát. Kristóf és Palotás Szabadossal szemben intézkedtek, és összeszíjazták a kezeit, míg Cselényi és a gépkocsivezető Pétervári János Ságvárit motozta meg. A 32 álneves Spitzer „Sárga Lajos orvos”-ként mutatkozott be, azonban Cselényit nem tudta félrevezetni, aki tömören ennyit felelt neki: „Kár a gőzért, Endre!” Erre a leleplezett Ságvári kirántotta csőre töltött pisztolyát a táskájából, s az eléje ugró Cselényivel dulakodni kezdett. Pétervári sofőr és Kristóf azonnal Cselényi segítségére siettek, mire Ságvári combon lőtte Kristófot, majd rögtön ezt követően Cselényi jobb karját találta el, harmadik lövése pedig Pétervári János hasát érte, aki három nappal később belehalt sebesülésébe. Tehát minden bizonnyal már ekkor kettős hatósági mulasztás történt: először is Ságvárit – akárcsak cimboráját – már a csendőri intézkedés kezdetekor meg kellett volna bilincselni vagy szíjazni, másrészt, mivel lőfegyvert rántott a csendőrökre, már bent a cukrászda épületében le kellett volna Cselényiéknek lőniük. A hirtelen támadt zűrzavart és dulakodást kihasználva Ságvári menekülésre adta a fejét: a kijárat felé rohant, ott azonban fegyverével Palotás tarkóütést mért rá, mégis kijutott az utcára és ott futásnak eredt. Palotás ekkor lőtt rá, azonban a lövedék célt tévesztett, s végül Cselényi Antal lövése okozta Ságvári halálát.

Végső soron annyi történt 1944. július 27-én a budai Nagy Béla-féle cukrászdában, hogy az akkori magyar rendfenntartó erők önvédelemből lelőttek egy rájuk fegyvert rántó vörös terroristát. Aki nem mellesleg azért került a látókörükbe, mert, megszegve az 1921. évi III. törvényt, egy olyan párt tagja volt, amelynek működését az említett jogszabály egyértelműen megtiltotta, bűncselekménynek nyilvánította. Tetézte mindezt Ságvári azzal, hogy a fennálló törvényes államrend erőszakos úton történő megdöntésére törekedett, és összejátszott hazánk háborús ellenségeivel, elkövetve ezzel a hazaárulás bűntettét is. Nem véletlen, hogy 1990 után még Ungváry Krisztián liberális világnézetű történész is, egy szükséges „antikommunista minimumot” emlegetve, s a Ságvári nevében véghezvitt törvénytelenségek okán a nemzeti panteonból való kiakolbólításra ítélte az 1944-ben elhalt sztálinistát.

Ságváriból – miként annyi más köztörvényes bűnözőből és antihősből is – csupán a kommunista mítoszteremtés varázsolt hőst, holott, mint vörös terroristának, semmi keresnivalója nincs a történelemkönyvek lapjain, még kevésbé olyan oktatási intézmények neveiben, amelyekben a jövő generációinak történelemszemléletét formálják. Pontosabban, míg Ságvári nevét viselik: deformálják.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Korábban írtuk: Egy vörös zsidó terrorista nevéért küldenék az utcára Szegeden a "ságvárisokat"

Kapcsolódó: "Horthy a nyilasokat ugyanúgy gyűlölte és figyeltette, mint a kommunistákat" - interjú a Ságvárit agyonlövő csendőr fiával