Az iraki-iráni háború (1980-'88) végére Irak erősen eladósodott. Adósságának legnagyobb hitelezője Szaúd-Arábia és Kuvait volt, melyeket Irak megpróbált rávenni arra, hogy engedjék el tartozását, de ezt visszautasították. Az iraki-kuvaiti vitát tovább fokozta, hogy Irak jogot formált Kuvait területére, valamint azzal vádolta meg szomszédját, hogy túllépte a rá vonatkozó OPEC-kvótát, illetve oldalfúrásokat végez az iraki Rumaila-olajmező alá.

1990 júliusában Szaddám Huszein iraki elnök csapatokat mozgatott a határra. Augusztus 2-án Irak megtámadta Kuvaitot, majd rövid időn belül el is foglalta; a kuvaiti emír és a miniszterek Szaúd-Arábiában leltek menedékre. Szaddám Huszein bábkormányt állított Kuvait élére, majd augusztus 8-án unokaöccsét tette meg kormányzónak.

Az ENSZ-határozatok iránt maximális tiszteletet mutatók figyelmét szeretném felhívni arra, hogy 1990. november 29-én a Biztonsági Tanács elfogadta a 678-as határozatot, melyben felhatalmazta a tagállamokat, hogy amennyiben Irak 1991. január 15-ig nem vonul ki Kuvaitból, akkor arra minden szükséges eszközzel rákényszeríthetik. Márpedig ez alapján az USA, valamint a vele szövetségben harcolók törvényes háborút vívtak.

Az idősebb George Bush amerikai elnök már az iraki inváziót követően, kongresszusi felhatalmazás nélkül több százezer katonát telepített Szaúd-Arábiába, valamint a Perzsa- (Arab-) öböl térségébe; csak 1991. január 8-án fordult felhatalmazásért a Kongresszushoz. Január 14-én, az Iraknak adott ENSZ-határidő előtt egy nappal a Kongresszus elfogadta a „Közös határozat az Egyesült Államok Fegyveres Erőinek alkalmazásáról az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 678-as határozatának megfelelően” nevű dokumentumot, amit a Képviselőház 250-183, a Szenátus 52-47 arányban szavazott meg – a szenátusi szoros arány még lényeges lesz.

Az amerikai alkotmány I. cikkely 8. bekezdése - többek között - kimondja, hogy a Kongresszusnak van hatalmában hadat üzennie, márpedig ezt egy ENSZ-határozatra való hivatkozással elfogadott közös határozat nem pótolja. Amerikai hadüzenet azonban a második világháború óta nem volt, tehát az USA az első öbölháborút – sok más háborúval egyetemben – a saját alkotmányát megsértve, törvénytelenül vívta.

1990-ben az átlagamerikait a legkevésbé sem érdekelte, hogy a Föld túloldalán lévő Irak és Kuvait hogyan intézi vitáját, és az is nyilvánvaló volt, hogy Szaddám Huszeinnek sem szándéka, sem ereje nem volt ahhoz, hogy mondjuk Maine-ben, Virginiában vagy Floridában partraszállást hajtson végre. Éppen ezért az amerikai közvéleményben egy olyan háborúban való részvétel, ahol amerikaiak halnának meg egy olyan ügyért, amihez az USA-nak semmi köze sincs, heves ellenállásba ütközött volna. A közhangulat megváltoztatásáért tehát erőteljes manipulációba kellett fogni.

Már Kuvait megszállásának első napjaiban felbukkant az a rémtörténet, hogy az iraki csapatok csecsemőkkel kegyetlenkednek. Szeptemberben Kuvait ENSZ-képviselője azt állította, hogy a megszálló csapatok úgy fosztogatnak, hogy még az inkubátorokat sem hagyják a helyükön. Az elmenekült kuvaiti kormány egészségügyi minisztere bejelentette, hogy ennek hatására több csecsemő elhalálozott. Szeptember 29-én a számkivetett kuvaiti államfő, Jabbar al Ahmed al Sabah emír találkozott idősebb George Bush amerikai elnökkel, és szintén elmondta az inkubátoros történetet.

1990. október 10-én egy tizenöt éves kuvaiti lány, akit csak Nayirah néven mutattak be, vallomást tett a Kongresszusi Emberi Jogi Caucus (összpárti gyűlés) előtt. A sírással küszködő Nayirah – többek között – ezt mondta:

A Hill & Knowlton arculatépítő cég felvette a meghallgatást, és video-sajtóközleményben megküldte a Medialinknek, ami az USA-ban körülbelül hétszáz állomást szolgált ki.

Aznap este a vallomás részleteit az ABC Nightline és az ABC Nightly News-ban is leadták, és becslések szerint 35-53 millió amerikaihoz jutott el. Bush elnök elmondta Porter képviselőnek, hogy látta a vallomást a CNN-en; ezenkívül az elnök a történetet a következő hetekben legalább tíz alkalommal megismételte. Hat vagy hét szenátor is idézte Nayirah vallomását abban a beszédében, melyben az erő alkalmazása mellett érveltek – ugye emlékszünk még a szenátusi szavazás szoros voltára. Ezenkívül, részben Nayirah vallomását alapul véve, az Amnesty International 312, inkubátorból kirakott csecsemőről írt, bár utólag ezt a jelentést visszavonták.

Irak tagadta a vádakat. 1990. október 21-én újságírók iraki információs minisztériumi tisztviselőkkel ellátogattak a kuvaiti szülészeti létesítménybe, ahol az orvosok tagadták az inkubátorokkal kapcsolatos vádaskodást.

1991. március 15-én, nem sokkal Kuvait felszabadítása után John Martin, az ABC riportere jelentette, hogy páciensek, beleértve koraszülött csecsemők is, valóban meghaltak, amikor sok kuvaiti nővér és orvos abbahagyta a munkát, vagy elmenekült az országból, azonban majdnem teljes bizonyossággal azt találta, hogy az iraki csapatok nem rabolták el a kórházak inkubátorait, és nem hagyták kuvaiti babák százait meghalni.

1992. január 6-án a The New York Times közölte John MacArthur „Emlékeznek Nayirah-ra, a Kuvait melletti tanúra?” című írását. MacArthur kiderítette, hogy Nayirah valójában Nayirah al-Sabah volt, azaz Saud Nasir al-Sabah washingtoni kuvaiti nagykövet lánya, a kuvaiti királyi család rokona. MacArthur megjegyezte, hogy az inkubátoros sztori súlyosan eltorzította azt az amerikai vitát, hogy a katonai akciót támogatni kell-e, és felvetette, hogy Lantos és Porter képviselőnek a Hill and Knowltonnal való különleges kapcsolatát a Kongresszusnak vizsgálnia kellene-e azért, hogy kiderítsék: csupán nyilvánvaló összeférhetetlenségről volt-e szó, vagy ami rosszabb, hogy tudták-e 1990 októberében, hogy Nayirah ki is volt valójában.

1992-ben a Human Rights Watch is megvizsgálta az inkubátoros történetet, és azt nyilatkozta, hogy az csak háborús propaganda volt. A Middle East Watch a helyszínen vizsgálódott a háború után, és nem találta inkubátorrablás nyomát; az al-Addan kórházban, amiről Nayirah beszélt, sem történt semmi ilyesmi.

Az Amnesty International, ami először felkapta a történetet és igazságként jelentette meg, később visszavonta azt, és kijelentette: nem talált megbízható bizonyítékot a vádaskodásra.

A kuvaiti kormányzat által felfogadott Kroll Associates szintén kikérdezte Nayirah-t. A lány elmondta, hogy valójában csak egy babát látott az inkubátoron kívül, és azt is csak egy pillanatra, és hogy nem dolgozott önkéntesként a kórházban, hanem valójában csak néhány percre állt meg ott.

A CBC „To Sell a War” (Eladni egy háborút), a 60 minutes „Nayirah” címmel készített leleplező műsort az esetről.

A „Polgárok egy szabad Kuvaitért” (Citizens for a Free Kuwait) egy átlagemberek általi kezdeményezésnek nézett ki, azonban valójában a kuvaiti kormányzat pénzelte. Célja egy, a Kuvait felszabadítására irányuló, amerikai katonai művelet népszerűvé tétele volt. Magánszemélyektől valóban kapott néhány tíz dollár itt, néhány tíz dollárt ott, azonban fő adományozója Kuvait állam volt több mint 11 millió dollárral.

A Hill and Knowlton magáncégek, valamint országok (pl. Törökország, Indonézia, Kína) arculatának építésével foglalkozott. A „Polgárok egy szabad Kuvaitért” szervezettől 10,5 millió dollárt kapott reklámkampány megszervezésére.

A Hill and Knowlton megbízta a Wirthlin Groupot, hogy folytasson felmérést arról, hogy az amerikaiak hogyan reagálnak a kuvaiti ügyre. Az eljárás ugyanaz volt, mint amikor a Pepsi Cola népszerűségét akarták felmérni: a tesztcsoport tagjainak egy-egy kis műszert adtak, hogy annak segítségével jelezzék, hogy a levetített reklám vagy üzenet tetszik-e vagy sem.

A Kuvait melletti reklámkampányban sok minden alkalmaztak, a nagygyűlésektől kezdve a „Szabad Kuvait” pólókon át a feliratokig. Ezenkívül a kuvaiti nagykövet is napi elemzést kapott a Hill and Knowltontól, hogy hogyan képviselje jobban az ügyet a médiában. Az elemzésekből azt látták, hogy az átlagamerikait Kuvait sorsa továbbra sem érdekelte, viszont arra jutottak, hogy egy, az iraki kegyetlenkedéseket kidomborító kampány érzelmi oldalról képes lesz a közvéleményt befolyásolni.

A Hill and Knowlton egyik alelnöke segített a meghallgatás megszervezésében, valamint a tanúk felkészítésében. A hivatalos magyarázat szerint ez utóbbi azt szolgálta, hogy a tanúk az eljárás menetét ismerve nyugodtabban lépjenek a caucus és a kamerák elé, azonban ha figyelembe vesszük, hogy mekkora tét forgott kockán, élhetünk a gyanúval, hogy a felkészítésnél azért többről is szó lehetett…

A „Kongresszusi Emberi Jogi Caucus” (Congressional Human Rights Caucus) nevű szervezetet 1983-ban Tom Lantos (demokrata, Kalifornia) és John Porter (republikánus, Illinois) kongresszusi képviselő hozta létre azért, hogy a nemzetközileg elismert emberi jogi normákat pártpolitikától mentes módon óvja és előremozdítsa. Az 1990-ben Kuvaitban történt emberi jogi sértésekkel kapcsolatos meghallgatáson is ők elnököltek.

Megtévesztő neve ellenére tudni kell, hogy ez a szervezet nem a Kongresszus egyik bizottsága. Ez azért lényeges, mert egy kongresszusi bizottság előtt tett, eskü alatti vallomás során hazudni bűncselekmény, azonban a fent nevezett caucus előtt, lévén az csupán egy magáncsoport, nem.

A Lantos és Porter által vezetett alapítvány, a „Kongresszusi Emberi Jogi Alapítvány” (Congressional Human Rights Foundation) a Hill and Knowltonnak a Georgetownban lévő Washington Harbor irodakomplexumában működött, ahol háromezer dollárral csökkentett irodabérleti díjban részesült.

Frank Mankiewicz, a Hill and Knowlton igazgatóhelyettese később az Emberi Jogi Alapítvány egyik igazgatója lett.

A „Polgárok egy szabad Kuvaitért” 50 000 dollárt adományozott a Kongresszusi Emberi Jogi Alapítványnak, miután Irak megszállta Kuvaitot.

Porter képviselő, az Emberi Jogi Caucus társelnöke később az Emberi Jogi Alapítvány tiszteletbeli társelnöke lett.

A Kuvaittal kapcsolatos ügyet Craig Fuller vitte, aki 1992 januárjáig a Hill and Knowlton elnöke volt, valamint korábban kabinetfőnökként dolgozott az idősebb George Bushnak, amikor ez utóbbi még az USA alelnöke volt. Fuller 1990 őszén legalább egy, a Fehér Házban tartott ülésen részt vett, ahol az öböllel kapcsolatos politikáról volt szó, illetve arról, hogy Bush hogyan adhatja el jobban a háborút a közvéleménynek.

És hogy ki ismerte Nayirah valódi kilétét? A kuvaiti nagykövet szerint mindkét caucusbeli társelnök; Porter szerint ő csak sokkal később tudta meg; a „60 minutes” című műsor szerint csak Lantos, azonban ő még a társelnöknek, Porternek sem fedte fel.

Mint minden esetben, így most is Önre, az olvasóra hárul a feladat, hogy magyar, amerikai és egyéb nemzetiségű családtagjait és ismerőseit felvilágosítsa, hogy legalább a következő generációt ne rángathassák háborúba érzelmekre ható manipulációval.

Ehhez akár az alábbi forrásokat is fel lehet használni.

(Kuruc.info)