Mi kényszerítette 11 esztendővel a II. világháború befejeződése és az ország nagy részének romhalmazzá bombázása után apáink, illetve nagyapáink nemzedékét az újbóli fegyverfogásra?

1945-ben, a II. világháború végén a szovjet vörös hadsereg hordái elözönlötték Magyarországot, és ezzel az apokalipszis kínjai zúdultak a hazai társadalomra. A nemzeti vagyontárgyak megsemmisítésén vagy elhurcolásán túl a tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet hadsereg katonái, férfiéhségüket kielégítendő, tömegesen követtek el brutális erőszakot a megszállott területen élő női lakosságon. Mintegy félmillió megbecstelenített és ázsiai szifilisszel megfertőzött nő könyörgött orvosság után, amelyet a magyar kormány 1945 augusztusában hivatalosan is kért a nyugat-európai kormányoktól – hogy gyógyítsák a Lenin-betegséget. A svájci nagykövetség jelentésében így számolt be a szovjet katonák által elkövetett atrocitásokról: „A nők elleni erőszak okozza a legnagyobb szenvedést a magyar lakosságnak. Ezek az erőszakoskodások annyira általánosak 10 évestől 70 éves korig, hogy csak kevés nő kerüli el ezt a sorsot Magyarországon.” Még a szovjetekkel és a kommunistákkal szembeni ellenszenvvel aligha vádolható kőbányai kommunista alapszervezet 1945. februári beadványában is ezt olvashatjuk: „Házról házra, törve-zúzva, pusztítva maga után mindent, vonult be a vörös hadsereg Kőbányára. Anyákat férjeik, gyermekeik szeme láttára erőszakoltak meg részeg katonák, fiatal, 12 évtől felfelé lévő korban lévő lányokon, akiket apáiktól-anyáiktól elhurcoltak, 10-15 katona keresztülment, sok esetben nemi betegséget is oltva beléjük...”

1945-ben tehát a bolsevik cár, Sztálin, aki gyűlölte Magyarországot, és mindenkit, akinek köze volt a több mint ezer esztendős magyar államisághoz, az általa mozgatott marionett-figura, Rákosi Mátyás képében átvette a hatalmat Magyarországon. Az új helytartó kezdetben még valamelyest ügyelt az alkotmányos formákra, aztán 1947-48-ban totális egyeduralmat vezetett be. Ő váltotta valóra Vlagyimir Iljics Uljanov, ismertebb nevén Lenin és Joszif Visszarionovics Dzsugashvili, vagyis munkásmozgalmi nevén Sztálin által a történelemben valaha is megfogalmazott legszörnyűbb ideológiát: mindazokat az embereket, vagy emberi közösségeket, akik származásuknál, képzettségüknél, vagyonuknál, műveltségüknél vagy kreativitásuknál fogva kiemelkednek a proletár csőcselékből, likvidálni kell a párt ökle, a Péter Gábor által irányított ÁVH által, vagy a recski és kistarcsai koncentrációs táborba csukni, esetleg, jobbik esetben életfogytiglani időre bolondokházába zárni.

Az új politikai rendszer tehát példa nélkül álló volt az egész európai civilizáció történetében, hiszen alapjai a despotizmus, a Marxot fiatal korában hatalmába kerítő sátánizmusból eredeztethető ateizmus, a társadalom irányításában legfőbb elvként érvényesülő kontraszelekció, valamint a legmélységesebb egyházellenesség és antihumanizmus volt. A rendszer megtestesítői hazánkban Rákosi Mátyás és klikkje: Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Rajk László, Kádár János és társaik. Azonban, amikor Moszkvában 1953. március 5-én meghalt Sztálin, a helytartó, Rákosi helyzete is megingott: már 1953-ban rákényszerült az új moszkvai, Hruscsov által irányított pártvezetés utasítására, hogy miniszterelnöki posztra emelje a kommunista párt, illetve akkori nevén Magyar Dolgozók Pártja mérsékeltebb irányzatához tartozó, majd később éppen 1956-os szerepvállalása miatt nemzeti mártírrá váló, Kádár János hitszegése által kivégzett Nagy Imrét. 1956 nyarán moszkvai utasításra Rákosit is leváltották, mely lépésnek az lett a következménye, hogy Rákosit a Szovjetunióba vitték, itthon pedig addigi helyettese, Gerő Ernő vette át a kommunista párt irányítását. Az a Gerő, aki úgy híresült el, mint a barcelonai hóhér, aki a spanyol polgárháború idején önkénteseivel, az ún. Lenin-fiúkkal több tízezer embert gyilkoltatott le, felégettetett több száz templomot, sőt, papi ruhába öltözött emberei az egyik spanyolországi településen 19 apáca holttestét ásták ki, aztán sorba állították őket a ledöntött templom megmaradt falához, majd levizelték holttesteiket.

E horrorfilmbe kívánkozó borzalmak vázlatos megemlítése természetesen nem volt öncélú, pusztán annak illusztrálására szolgált, hogy megértsük, hogy miért és kik ellen fogott fegyvert a magyar nép 1956-ban. (És akkor még nem szóltunk a hírhedt ‘málenkij robot’-ról, melynek során több százezer magyar állampolgárt hurcoltak el szovjetunióbeli rabszolgamunkára, a szintén ilyen nagyságrendű szerencsétlen hadifoglyokról, akiknek nagy része ismeretlen, jeltelen tömegsírokban nyugszik valahol Oroszországban, s a szerencsésebbek közül néhányan talán még ma is életben vannak, mint ezt a 2000-ben hazatért Toma András története is bizonyítja.)

Csak tisztelet és főhajtás illetheti 1956 hőseit és kevéssé ismert vagy névtelen harcosait, áldozatait és tömegeit, hogy 8 esztendei terror és brutalitás után sem következett be valamiféle vérgőzös népítélet és bosszúhadjárat a dicsőséges októberi napokban (pedig akkor más világ lenne itt most - a szerk.), s bár érthetően előfordultak utcai lincselések főleg ÁVH-sok ellen, mégsem ez volt a tipikus és az általános, hanem a pozitív cél követése: a nemzeti összefogás és kibontakozás a szabadság kihívására. Ahogyan Mindszenty József hercegprímás – akit az ÁVH, mint annyi más magyar állampolgárt, kegyetlenül meggyötört – mondotta: „Senkivel szemben nincsen gyűlölet szívemben.” Ámbár lehetett volna…

Magát Gerőt sem érte bántódás: a forradalom után a Kádár-rendszerben a Magvető kiadó igazgatójaként tevékenykedett és megbecsült emberként halt meg 1980-ban Budapesten. Péter Gábor, az ÁVH vezetője pedig még az ún. rendszerváltozást is megélte, s ágyban, párnák között szenderedett jobblétre.

Az ötvenhatos szabadságharcosok fő célja az volt, hogy visszavezessék Magyarországot arra az útra, amelyről 1945-ben a szovjet hódoltság letérítette: hogy a többpártrendszer, az alkotmányos, parlamentáris politikai szerkezet, valamint a szólás-, sajtó-, gondolat- és vallásszabadság visszaállításával Magyarország ismét európai jogállamok közösségébe tartozzék. 1956-ban tehát a magyar nép nemzeti önrendelkezést, szabadságot és polgári demokráciát akart, nem pedig valamiféle megreformált szocializmust, mint ezt olykor ma is hallhatjuk és olvashatjuk bizonyos baloldali történészektől.

1956. októbere sajnos csupán két, szűkre szabott hét szabadságot hozott hazánknak: a szovjet hadsereg 1956. november 4-én Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György és más hazaárulók segítségével megkezdte az irtóhadjáratot a derék magyar hazafiak ellen, elfoglalta Budapestet és megtorlásképpen kivégeztettek kb. 400 embert. 250 ezren mentek emigrációba, és sok szerencsétlen fiatal, akiket kegyelemből életben hagytak, egész életükben úgy kényszerültek élni, mint köztörvényes bűnözők, noha csak egy „bűnük” volt: harcoltak a magyar szabadságért.

A hősök áldozata mégsem volt hiábavaló, hiszen Kádár és utódai politikáját a rendszerváltozásig meghatározta az újabb forradalom kitörésétől való félelem, ez is egyik oka volt annak, hogy a 60-as és 70-es években egy puha diktatúra alakult ki Magyarországon, és az ország fokozatosan eladósodott, hogy az egyébként meglehetősen csekély életszínvonalat nyugati kölcsönök felvételével fenn lehessen tartani. Amit persze a mai aktív nemzedéknek kellene visszafizetnie az azóta mintegy hatszorosára nőtt adóssághalmazzal együtt. Másrészt 1956 fénylő erkölcsi példa és szimbólum is volt mindenkor a nem kommunista politikai erők és minden magyar előtt, akiket nem butított el a hivatalos állami oktatáspolitika által közvetített primitív osztályharcos materializmus: hirdette, hogy a diktatúra sem tarthat örökké, s miként 1848-49 áldozata is meghozta gyümölcsét 1867-ben, úgy 1956-é sem lesz hiábavaló, s valóban így is lett. 1990-ben történt egy rendszerváltoztatási kísérlet, és a szovjet birodalom felbomlott 1991-re, a vörös hadsereg katonái pedig elhagyták Magyarországot.

Igaz, tudjuk, az átalakulás olykor fájdalmas tehertételektől sem mentes: 1956 eltipróinak szellemi-politikai örökösei itt léteznek közöttünk ma is, a kommunista párt némi kozmetikázással és cégérátfestéssel ma is működik MSZP néven sőt 1994 és '98 között a magyar választópolgárok tekintélyes részének szabad döntése, no meg a párt érdekében kisebb-nagyobb mértékben mindenkor alkalmazott választási csalásoknak köszönhetően a hatalmat is visszaszerezte abszolút többséggel, alkotmányos parlamenti választások útján. Így az a  közép-európai abszurd-groteszk műfajba kívánkozó jelenet is bekövetkezhetett, hogy négy esztendeig az állami évfordulós ünnepségeken az 1956-ban még szovjet oldalon, saját népe ellen fegyverrel harcoló miniszterelnök, a pufajkás Horn Gyula koszorúzta meg az 1956-os hősök emlékművét, vagy éppen mondott ünnepi beszédet emlékükre. A hóhér az áldozatnak. S a magyar groteszk ezzel nem ért véget: 2002 óta a kommunista utódpárt, az MSZP van uralmon Magyarországon, s ezen hét esztendő alatt sikerült is teljesen tönkretennie hazánkat minden tekintetben.

Reméljük, hogy ilyen feledésre méltó történelmi epizódok többé nem  árnyékolhatják be feledhetetlen nemzeti ünnepünket, s valamennyien tanultunk annyit a történelemből, hogy ne higgyük el azt a Geothe-nek tulajdonított mondást, miszerint a történelem egyetlen tanulsága, hogy a népek és a kormányok soha semmit sem tanultak belőle, s igenis megtanuljuk azt, hogy csak olyan politikai erőket engedjünk kormányozni, amelyek a magyar történeti alkotmány talaján állnak, és nem idegen hatalmi érdekeket szolgálnak ki saját nemzetük ellenében és saját nemzetük megtagadásával.  

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Eredetileg megjelent: 2009. október 23-án.)