Első feladatuk mindig az individualista egoizmus erkölcstelenségére való kísértése. Ezzel korlátozódik a szabad akarat, a fegyelmezett gondolkodás és a tettre kész szorgalom. A kéj- és bírvágy előbb bűntudatot és félelmet ébreszt, majd kétségbe ejt. Ezután következik a gondolkodás megbénítása, a média liberális reklámhipnózisa, a hamis társadalmi elvárások belénk sulykolása. Ennek során idegenedik el az ember ősi hitétől, nemzeti hagyományaitól, kultúrájától, testvéreitől, végül saját identitásától is. Végezetül jön a gazdasági élet szétverése a hatalmi szféra permanens rablógyilkosságai során, de ekkorra már a nemzet olyannyira atomizálódott, hogy már nincs ereje az önvédelemre.

Ausztriában sem történt mindez lényegében másként, mint minálunk. A kétfejű sas egyik fejét 1920-ban levágták, azóta is tart agóniája, s – úgy tűnik – már a végét járja. Lehet irigykedni látszólagos, a miénkhez képest magasabb életszínvonalukra, de a süllyedés tendenciái náluk is pontosan ugyanazok. Nyugati szomszédainknál, kiknek hatalmas tömegei – az Anschluss idején a bécsi Heldenplatz-on – ujjongó örömmel éljenezték a diadalmasan bevonuló Führert; kiknél a kommunista partizánoknak még annyi esélyük sem volt labdába rúgni, mint nálunk; a kapituláció után is hasonló folyamatok játszódtak le, mint amilyeneket mi megéltünk. A beözönlő részeg szovjet horda az első napokban megtizedelte a civil lakosságot, rabolt, fosztogatott, és megerőszakolta az elrejtőzni nem tudó nőket, korra való tekintet nélkül. Eleinte tehát még nem ők kúrták el, hanem őket kúrták, akárcsak minket. Időbe tellett, míg kitermelődött az a bennszülött patkányréteg, mely alkalmas saját nemzete sorsának elkúrására…

Az antant (USA, Anglia, Franciaország) katonai vezetői azután véget vetettek az anarchikus szovjet erőszaknak, és zónákra osztották fel maguk között az osztrák megyéket, illetve az osztrák fővárost. El lehet képzelni, hogy mekkora különbség volt az angol, vagy a szovjet zónába kényszerült lakosság életmódja között, ám fegyvertársaik szeme előtt mégsem vihették túlzásba többé kicsapongásaikat a szovjet katonák. Lassan (de a Magyarországinál – ahol tovább garázdálkodtak a megszállók – mégis jóval gyorsabban) megkezdődhetett az újjáépítés. Amivel azonban akkor még senki sem számolt, a szovjetek felszabaduló energiáikat – a Sztálin által kiadott parancs szerint – lázas, föld alatti kommunista sejtszervezésébe fektették, szokásukhoz híven természetesen a „felszabadulásukért” hálás zsidóság buzgó közreműködésével.

Ennek részeként nem csupán a proletariátus propagandával való beszervezése volt a cél, hanem az „osztályellenség” ártalmatlanná tétele is. Elsősorban mindazok felkutatása, bujkáló náciként való megbélyegzése, a szövetséges népbíróságoknak átadása, majd koncepciós kirakatperekben történő „megbüntetése”; akik igaz, lelkes hazafiakként megakadályozhatták volna Ausztria kommunizálását. A szovjeteknek, politikai érdekből mindenképpen el kellett érniük, hogy mire megszálló csapataiknak esetleg el kell hagyniuk az országot, addigra az osztrák kommunista párt olyan erős és önálló legyen, hogy nélkülük is a kommunista blokkba sodorhassa Ausztriát.

Az amúgy a szovjetek részéről forszírozott osztrák „függetlenségéért” természetesen komoly árat kellett fizetnie a nyugati tömbnek. Bele kellett törődniük, hogy szovjet segítséggel az NDK önálló állammá barkácsolódott. Ugyanakkor ez a függetlenség azt is jelentette, hogy az Ausztria-Svájc blokk elválasztotta egymástól a Bajorországban és az Olaszországban állomásozó atlanti katonai erőket. (Amúgy Ausztria, a már a versailles-i szerződés idején is veszélyeztetett, szlovén kisebbség-lakta Dél-Karinthiát is elvesztette volna, ha Sztálin és Tito épp idejében össze nem vesznek. Egyébként az első világháború után hasonló módon sikerült az osztrákoknak e területet megtartani, mint nekünk Sopront és környékét. Osztrák szabadcsapatok harcokba bonyolódtak a bevonuló szlovén csapatokkal, majd ennek folytán tárgyalások kezdődtek, és végül népszavazás során került Dél-Karinthia Ausztriához!)

A négyhatalmi egyezményként aláírt osztrák „Staatsvertrag” legfontosabb eleme volt, hogy mind a négy megszálló hadsereg elhagyja Ausztria földjét, kinek mindenkori politikai vezetése garantálja az osztrák katonai semlegességet, s a fegyverkezési korlátozások szigorú betartását. (E katonai semlegesség következtében válhatott Ausztria később a legfontosabb európai kémközponttá!) Jellemző, hogy szovjet részről ragaszkodtak a bécsi Schwarzenbergplatz-on felállított fertelmes barbár förmedvény, a „felszabadító szovjet katonának” emelt emlékmű védelmének és gondozásának garantálásához is. (Kevesen tudják, hogy – a szabad Európában páratlan módon – egy Sztálin relief /!/ is megmaradt a mai napig egy apró bécsi hotel falán, a XII. kerületi Schönbrunner Schlossstrassén.)

A szovjetek tervei szerencsére csak félig-meddig valósultak meg. A kommunista párt, ahogyan nálunk is, a kis alpesi országban sem tudott komoly politikai tényezővé válni, hiszen a nép nem felejtette el a tengernyi szenvedést és megaláztatást, melyet korábban részükről elszenvedett. Ezért Ausztriában is – akár egész Kelet-Közép-Európában – szükség volt a szociáldemokrácia trójai falovára. El kell ismernünk azonban, hogy az osztrák szociáldemokrácia kétségtelenül fáradhatatlan propagandamunkával alapozta meg későbbi hatalomra kerülését, s abba való tartós bebetonozódását. E propaganda részeként a szocialisták rengeteg népszerű intézkedést harcoltak ki: a szegény rétegek számára ingyenkonyhákat létesítettek, bútor- és ruhagyűjtéseket szerveztek. Egy tartós lakásépítő-program keretében tucatszámra emelték a ronda, bérkaszárnyaszerű lakótömböket, mely mégis szociális emelkedést jelentett a proletároknak, hiszen megfizethető volt a lakbér, továbbá minden lakás rendelkezett saját vécével és mosdóval. (A mai napig áll Bécsben sok olyan – az ezredforduló előtt épült – lakóház, melynek folyosóján közös, hideg vízcsap működik, s több lakás használ egyetlen mellékhelyiséget! Ideális feltételek most, az afrikai bevándorlók számára...)

Ugyan az első választásokon a szavazók ösztönösen óvakodtak a szociáldemokratáktól, s így a „középjobb” néppárt (VPÖ) került ki győztesen; ám a szokás szerint mögöttük is megbúvó zsidó erőknek (lásd Antall- és Orbán-kormányzatok!) hamarosan sikerült annyira korrumpálni a politikai életet, hogy a felháborodott, és vörösök által fellázított tömegek a következő választásokon hosszú időre nyeregbe segítették a szociáldemokratákat.

16 évig kormányzott egyedül a Szocialista Párt, (SPÖ) így aztán el lehet képzelni, hogyan ásták alá az ország stabilitásának alapjait. A korszak jellegzetes figurái voltak az arabokkal barátkozó „antiszemita zsidó” Bruno Kreisky kancellár, vagy a szociáldemokratákkal szervilisen együttműködő vörös König bíboros. Mire a kábult választópolgárok végre elkezdtek a szocialistákból is kiábrándulni, addigra már lassan süllyedni kezdett az ország gazdaságának hajója. Ekkor a nép kezdett újra a Néppárthoz (ÖVP) pártolni, ám mivel csakhamar ismét bebizonyosodott, (akár nálunk Gyurcsányék után Orbánék esetében) hogy a hatalommal való korrupt visszaélések tekintetében egyik kutya, másik eb, a lakosság végképp elbizonytalanodott. Hol ide szavaztak, hol oda, aminek eredménye a világszerte közismert politikai váltógazdaság lett a két nagy „középpárt” között, időnkénti nagykoalíciós kormányzással. Utóbbi szintén bizonyította, hogy valójában ezek egy húron pendülnek, legalábbis ami tetteiket illeti. Sokan úgy kiábrándultak a politikából, hogy szkepticizmusból már el sem mennek választáskor szavazni. Mások a megerősödő, ígéretes harmadik erő, a Szabadságpárt (FPÖ) előre törésében bíztak, de úgy tűnik, a hatalom közelébe jutva e párt is meginogni látszik politikai-erkölcsi tisztaságában.

A valódi háttérhatalom három végrehajtó szerve, avagy marionett figurája: a mindenkori politikai elit (kormányzó pártok), a multinacionális óriásvállalatok (megakonszernek), végül, de nem utolsó sorban a nemzetközi bankárkaszt (a Világbank és a Nemzetközi Valutalap vezetésével). A nemzetállam teljes gazdasági csődjéhez vezető modell pedig szokás szerint a következő: a média által elkábított nép által megválasztott politikusok – hatalmukkal visszaélve – óriási, teljesen felesleges, gazdaságtalan és értelmetlen megaprojektekbe kezdenek. Először korrupciós pénzeket kapnak egyes multinacionális cégektől azért, hogy (álversenyeztetéssel) őket bízzák meg egy-egy projekt kivitelezésével. Mivel olyan hatalmas összegű óriás befektetésektől van szó, melyhez a kisemberek adóiból befolyt államkassza képtelen egyedül finanszírozni, ezért hatalmas kölcsönöket vesznek fel a bankoktól, akik ismét kenőpénzt fizetnek a politikusoknak azért, hogy éppen tőlük veszik fel az adott „kedvező” hitelt.

Ezek után a bankrendszer tőzsdemanipulációkkal és (a jegybanki monopolhelyzettel visszaélve) a pénzkibocsátás ingadoztatásával mesterségesen idézi elő a pénzügyi-gazdasági válságokat, mire az államok fizetésképtelenekké válnak, újabb hiteleket vesznek fel, s az egyre romló életszínvonalú kisemberek agyonadóztatásával, illetve az egyre gyakoribb megszorító csomagokkal (németül Sparpaket=spóroló csomag) próbálják fékezni a maguk okozta gazdasági hanyatlást, természetesen eredménytelenül, hiszen a globális gazdaság struktúrája automatikusan vezet a dominóelv szerinti bukásokhoz.

A korábbi osztrák gazdasági csoda, a tartós jólét legfontosabb alappillére nyilvánvalóan nem az osztrák ipar vagy a mezőgazdaság volt. (Ennél fontosabb faktor volt még a turizmus, illetve az olcsó vendégmunkások kizsákmányolása is.) Az alap azonban a „semleges” Ausztria „független” bankrendszere, mely mindeddig lehetővé tette, hogy – Svájccal együtt – a nemzetközi pénzmosás legfontosabb színtere legyen! Az ország teljes gazdasági bukásához vezető első lépés tehát nyilvánvalóan az EU-ba való belépés volt, mely véget vetett az osztrák bankrendszer eleddig élvezett előjogainak, és elapasztotta az ellenőrizhetetlen, illegális bevételi forrásokat. A hanyatlás a tagság hatályba lépésével azonnal érezhetővé vált, megkezdődtek az állami vállalatok tömeges privatizációi (korrupt elkótyavetyélései), és sorra jelentették be a szigorúbbnál szigorúbb megszorító csomagokat. Eleinte még volt miből spórolni, de csak idő kérdése volt, mikor fogynak el a tartalékok… (Ugye ismerős folyamatok?)

A lakosság jólétét mint legfontosabb szempontot elvben szem előtt tartó Ausztria építette fel korábban Európa leghatalmasabb, megalomániás bécsi állami kórházát, az AKH-t (Allgemeine Krankenhaus). Természetesen a legdrágább szakorvosi gárdával, orvosi műszerekkel, adminisztrációval, kihasználatlan ágyakkal. Az imázs látszatának fenntartása kedvéért évekig pumpálták a kórházba az állami pénzeket. Ezért csak a jelenlegi megszorítások idején jutott el az intézmény odáig, hogy szubvenció hiányában tömeges elbocsátások vannak folyamatban, tucatnyi orvosnak, ápolónak kell távoznia. (Ez a történet is ismerős valahonnét?)

Jellemző ausztriai jelenség, hogy belekezdenek egy irracionális méretű megaprojektbe, aztán mikor elfogy a pénz, akkor népszavazást tartanak a félig kész létesítményről, melyet a lakosság természetesen leszavaz, így még nyernek is politikailag a demokrácia látszatával! (Pl. Atomkraftwerk Zwentendorf.) Ám amíg egy-egy projekt él, rengeteg pragmatizált, lusta állami munkást foglalkoztat, melynek politikai haszna, hogy mesterségesen leszorítja a statisztikákban a munkanélküliek arányszámait. Melyik európai főváros engedheti meg magának, hogy a történelem eddigi legsúlyosabb világgazdasági válsága idején négy legnagyobb pályaudvarát teljesen újjáépítse? (Telhetetlen bendőjű pénznyelő gömböcök ezek, melyek később semmilyen anyagi befektetést nem térítenek vissza!)

Mindez persze csupán a jéghegy csúcsa, csak a legkirívóbb esetek, ezerszámra sorolhatnánk a korrupciós pénzeket bezsebelő politikusok állami pénzszórását. (Korrupt schwechat-i repülőtér-bővítő építkezés, akárcsak Ferihegyen!) Természetesen a kriminális politikusok közül azok, akik valamilyen okból feleslegessé váltak a szabadkőműves világhatalmi háttérmaffia számára, sorra lebuknak, és hűvösre kerülnek, de – nota bene – ők is csak a jéghegy csúcsa! Az állandó botrányok következtében egyetlen foglalkozásnak sincs olyan rossz imázsa a lakosság szemében, mint a politikusnak, egyre magasabb a választások idején szavazni szkepszisből eleve már nem is járó, vagy az utolsó pillanatig bizonytalankodó szavazók száma.

Ha időnként a harmadik erő mégis kitermel magából egy valóban elvhű és karizmatikus politikust, amilyen Jörg Haider volt, akkor a titkosszolgálatok feltérképezik magánéletét, s ezen keresztül, zsarolva tartják sakkban. (A politikusról az ügynökök kiderítették, hogy biszexuális hajlamai vannak /2008-as cikkünk erről, képekkel, itt olvasható - a szerk./ ezért – a botrányt elkerülendő – egy időre kényszerből háttérbe vonult.) Közben pártját belülről bomlasztva, elérték a hasadást: miután a pártot felfuttató Haidert hálátlanul kizárták az FPÖ-ből, megalapította a BZÖ-t. Amikor úgy látszott, hogy a zseniális politikus mégis sikerrel kecsegtető politikai visszatérésre készül, váratlanul autóbaleset áldozata lett. Feltehetően a fogait rá régóta fenő Moszad követett el merényletet ellene: a ritkán és kevés szeszt fogyasztó Haider személygépkocsijával, nagy sebességgel, s fékezetlenül hatott neki (lakott területen) egy útszéli oszlopnak! Előtte egy bárban ivott csekély mennyiségű alkoholt, mielőtt édesanyja születésnapi ünnepségére indult. Nem szükséges túl élénk fantázia ahhoz, hogy rekonstruáljuk a történteket: feltehetően a bárban valaki észrevétlenül beleejtett egy apró tablettát a poharába, melytől negyedóra múlva rövid eszméletvesztés állhatott be. A hivatalos boncolási jegyzőkönyv eredményeit nem ellenőrizhette később független vizsgálat, s tartalmát sosem hozták nyilvánosságra.)

Sajnos a parlamentáris demokrácia eleve beteg struktúrájából következik, hogy náluk is érvényesül a kontraszelekció, s mire a hatalom közelébe kerül valaki, elvtelenné és korrupttá válik. Jó példa erre az FPÖ jelenlegi pártelnökének, Strachenek pályája, aki ígéretesen indult, mert szuggesztíven tudta kommunikálni a többi párt gazságait és az osztrák nép alapvető követeléseit. Ám nemrég, mióta már csak néhány százalék választja el a kormánypozícióba kerüléstől, hirtelen Izraelbe kezdett látogatni (lásd például ezt), és sorra határolódik el a párján belüli „szélsőséges, neonáci” megnyilvánulásoktól. (Nem vigasz, hogy nincs ezzel egyedül, a nemzeti radikális pártok egy része az Unióban hozzá hasonlóan nyílt Izrael-barát-, pro-cionista álláspontot vett fel az utóbbi időkben.)

A média propagandája nyomán kialakult tipikus osztrák demagógia, hogy az ország gazdasági hanyatlásáért nem elsősorban saját politikusaik korrupt vezetését okolják, hanem elsődlegesen külső bűnbakokat keresnek a nemzetközi porondon. De nem ám az igazi tetteseket, nem az illuminátus, globális bankárkasztot, hanem a görög bukás óta például a „lusta”, és „adócsaló” görögöket. Abszurd módon nem a korrupt görög politikusokat, hanem a rossz törvényekből adódó lehetőségeket kihasználó kisembereket! Aztán mikor az Unió mégis megszavaz egy újabb, hiábavaló segélycsomagot Görögország részére, akkor az osztrák polgár elégedetten megveregeti a saját vállát, mert úgy gondolja, hogy „jó keresztény humanista” módjára kisegítette a bajból a csirkefogó görögöket. Mindez az elképesztő médiaagymosás következménye! Később mi, magyarok lettünk szemükben bűnbakok, ugyanis szerintük azért került veszélybe az ő gazdaságuk, mert mi, magyarok, csalók módjára nem akarjuk visszafizetni a szegény osztrák bankok által jótékonyan és kedvezményesen nyújtott hiteleket. Az aktuális bűnbak pedig jelenleg az osztrákok számára a bedőlőfélben lévő, „túlköltekező” Olaszország, de nyilván nem ő áll a sor végén…

Summa summarum, Ausztria semmivel sem kevésbé áll a szakadék szélén, mint Magyarország. Teljesen mindegy, hogy egy, két, három, vagy négy év múlva következik be teljes gazdasági összeomlása, és ki kit előz meg ebben a dominóelvű folyamatban. Lassan beérik az Európai Unió beteges, szabadkőműves szellemének gyümölcse, feltarthatatlanul közeleg az Antikrisztus kora…