17. századi históriánk kimeríthetetlen példatárként áll rendelkezésünkre a címben felvetett kérdésre adott, illetve adható válaszokat illetően. A korszak Magyarország történelmének egyik legdrámaibb, legkuszább, számtalan ellentmondással terhelt fejezete volt. Mindjárt a század elején történt az első kísérlet a magyarországi török hódoltság felszámolására. Az 1593-1606 között zajló ún. tizenötéves háború azonban a kezdeti sikerek ellenére teljes kudarccal végződött. Az elhúzódó harcok az anyagi javak, az emberi életek mérhetetlen pusztulását, a magyarság demográfiai katasztrófáját eredményezték, az erdélyi fejedelemségre pedig 1599-1604 között az apokalipszis végnapjai köszöntöttek a török – és persze a császári ármádia, melynek hírhedett főparancsnoka Basta volt – évről évre ismétlődő pusztításainak köszönhetően. Ennek pedig az volt az oka, hogy Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem felrúgott egy külpolitikai vastörvényt: szövetkezett I. Rudolf (1576-1608) magyar királlyal, nem véve figyelembe azt a geopolitikai tényt, miszerint Erdély az ország három részre szakadása óta török vazallus, s a szultán nem tűri az 1541 óta kialakult közép-európai status quo legcsekélyebb mérvű megváltoztatását, s az erdélyi politika önálló, szuverén akcióit, önjáróvá válását.

Bocskai István (1604-1606) fejedelemnek – aki visszatért a török hűségre, s miként közismert, a Portától díszes török koronát is kapott, igaz, csak ékszerként tekintett erre a ma Bécsben őrzött keleti ereklyére – ugyan sikerült úgy-ahogy konszolidációt teremtenie Erdélyben, azonban a Rákóczi Zsigmond (1607-1608) rövid uralmát követő Báthory Gábor (1608-1613) fejedelemségének időszakban ismét sötét viharfelhők gyülekeztek a két nagyhatalom ütközőzónájába szorult Transsylvania horizontján. Miként fentebb már említettük, Erdély létezésének reálpolitikai értelme az volt 1541 óta, hogy tudomásul kellett vennie Nagy Szulejmán ama döntését, hogy török vazallus államról van szó, évi adófizetéssel tartozik a Portának, fejedelmeit a szultán nevezi ki és adja meg számukra a megerősítő okiratot, az athnámét, továbbá nem folytathat törökellenes külpolitikát. Cserében viszont nem hódoltatja, nem ültet pasát az élére, és nem szállja meg katonailag. (Ellentétben Budával és az ország központi területeivel). Az 1599-1604-es nagy romlást is épp ez idézte elő, ti., hogy az erdélyiek kísérletet tettek a status quo felrúgására. Báthory Gábor hódító politikája okán azonban ismételten szembekerült Konstantinápollyal, majd a Habsburg-uralkodóval kezdett tárgyalásokat. A sértett szultán természetesen nem hagyta elpártolni hűtlen szövetségesét.

S ekkor lépett az erdélyi politika színpadára, a korábban csak afféle intrikusi, a háttérben a politika szálait szövögető, szürke eminenciási szerepet játszó, s máig a köztudatban Erdély legnagyobb fejedelmeként élő Bethlen Gábor (1613-1629). Az ő hatalomra jutásának körülményeivel azért sem haszontalan foglalkoztunk, mert ismételten meggyőződhetünk róla, hogy a politika korántsem éterien tiszta, magasztos erkölcsi elvek, valamint érdekek megvalósításának kísérlete, illetve ütközése, egyik oldalon a szabadság keresztes lovagjaival, a másik táborban pedig velejéig romlott, sátáni gonoszokkal. Ennél sokkalta bonyolultabb sakkjátszma az, az érdekek és értékek konfliktusának figyelembevételével kötött bölcs kompromisszumok, sőt alakoskodások, cselszövények művészete, a rendelkezésre álló kényszerpálya vagy -pályák határai szabta lehetőségek feltérképezésével, azoknak a nemzet érdekében és javára történő maximális kihasználásával és kamatoztatásával. Különösen aktuális e felvetésünk ma – anélkül, hogy az akkori történelmi szereplőket bármelyik jelenlegi politikussal vagy irányzattal még a legtávolabbról sem kíséreljük meg párhuzamba állítani –, amikor az IMF-tárgyalások és leendő támogatások körüli belpolitikai mizéria zajlik hazánkban.

Már elöljáróban: amennyiben Bethlen 1617 táján meghal, ma minden bizonnyal Erdély leghírhedettebb, legkártékonyabb uralkodói között emlegetnénk. Persze jellemző, miként későbbi közszereplőkkel is, hogy Bethlennel szemben már a kortársak is az idealizálás vagy befeketítés romantikus útját választották, ennek függvényében kiiktatva a politikusi életrajzból a nekik tetsző vagy éppen nem tetsző elemeket és karakterjegyeket. Bethlen már felnőtt fejjel vesz részt és éli át a tizenötéves háború eseményeit, majd aktív szerepe van Bocskai és Báthory fejedelemségének „kijárásában” Isztambulban. Sok török magas rangú vezetővel már ekkoriban jó viszonyt épít ki, no korántsem azért, mert annyira kedvelné őket, pusztán politikai racionalitásból.

Belátja ugyanis azt a reálpolitikai kényszert, miszerint az Oszmán Birodalomtól való függés a jelenben és a belátható jövőben kényszerű és megmásíthatatlan külpolitikai és stratégiai tény, a török világhatalom Erdély függetlenségéhez – pontosabban török vazallusi mivoltához –, a nyugati magyarságtól való különállásához megingathatatlanul ragaszkodni fog. A fejedelemség szembefordulhat ugyan a törökkel, hősies harcot vívhat ellene, ám ez eleve tragikus bukásra van ítélve, hiszen külső, katonai-diplomáciai segítségre hiába vár, üres ígéreteken, valamint a nyugati világ semmilyen hasznot nem hozó erkölcsi együttérzésén kívül mást nem fog kapni, miként az 1599-1604 közötti apokalipszis végnapjaiban sem. Tehát, ha két lehetőség közül lehet és kell választanunk, nevezetesen a teljes függetlenség és a korlátozott szuverenitás, vagyis a török protektorátus között, akkor adott esetben a kisebbik rosszat, az utóbbit kell választanunk a nagyobbik rossz, az előbbi eshetőség között, az ugyanis kétségkívül ideális és kívánatos volna, de biztos pusztulást hozna az államra és lakóira. E politikai ars poetica gondolatától vezérelve járta ki magának a fejedelemséget a török Portán.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)