– Könnyű összeszámolni: egyszer sem. Ezekbe az intézményekbe sem én, sem a hozzám hasonlóan gondolkodó szerzők nem kapnak meghívást. Párhuzamos világok alakultak ki az irodalmi életben: az elmúlt években megjelent és megerősödött egy jobbára fiatal, a vidéki Magyarországot képviselő történelmiregény-írói kör, amely csak az olvasóközönség figyelmének, szeretetének köszönhetően kaphatott publikálási lehetőséget. A fősodratú irodalom és a hozzá kötődő intézményrendszer ignorálja ugyan a létünket, ennek ellenére talpon maradtunk, és mára megerősítettük saját erőnkből megszerzett pozícióinkat. Hangsúlyozom: saját erőből! Nem pályázati pénzek, támogatások segítségével, hanem az olvasók kitartó érdeklődésének köszönhetően.

– Ellenkezőleg. A Hunyadi-sorozat megírásának ötlete éppen a fősodratú irodalom ellenében fogant, amelynek sztárolt írói a magyar történelem meghatározó alakjairól és dicsőséges évszázadairól többségében fanyalogva beszéltek, ha egyáltalán beszéltek. Elegem lett a folytonos bűntudatkeltésből és a magyarság becsmérléséből.
Egészséges nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség nélkül esélytelenek vagyunk a jelen és jövő kihívásaival szemben. Úgyhogy saját hangon kezdtem beszélni nemzeti múltunkról. Azon a hangon, amelyen olvasóként az irodalmi élet bevett alakjai közül senki sem tudott vagy akart megszólítani sem engem, sem a hozzám hasonlókat. A Hunyadi-sorozat sikere sokaknak óriási meglepetés volt. Mintha bármi meglepő lenne abban, hogy a magyar olvasókat érdekli a magyar történelem, hogy a magyar olvasók igenis szeretnének büszkék lenni arra, hogy magyarok.

– Erre vagyok a legbüszkébb. Kiderült, hogy akarni és tenni kell, nem örökkön siránkozni. Vidéken, családi vállalkozásként működő kiadó adja ki a Hunyadit, ám a sikert látva a nagy kiadók is elkezdték a történelmi regények kéziratait bőszen keresni. Ők jó üzletet látnak ebben, mások küldetést.

– A történelmi film neuralgikus pontja a magyar kultúrának. Nemrégiben írtam egy hosszasabb tanulmányt Miért nem készülnek magyar történelmi filmek? címmel. Ennek összeállítása közben döbbentem rá, hogy rendszerváltás ide vagy oda, a kultúrpolitika döntéshozói mintha még mindig „éberséggel” vigyáznák a liberális, baloldali bástyákat, mint tették azt kiérdemesült eleik a szocializmus évtizedeiben. Egy olyan gazdag történelmű, dicső múltú nép esetében, mint a miénk, kézenfekvő lenne, hogy látványosabbnál látványosabb történelmi filmek, sorozatok mutassák be újra és újra az elmúlt évszázadok küzdelmeit, kiemelkedő személyiségeit. Ezzel szemben röstellni való, ami filmügyben történik.

– Az Andy Vajna által vezetett Magyar Nemzeti Filmalapnál halomban állnak a visszautasított forgatókönyvek: Toldi, Hunyadi, Zrínyi, Bethlen, A pozsonyi csata… Ezeket a filmterveket többnyire a megfelelő minőségű forgatókönyv hiányával indokolva kaszálták el – számos alkalommal sajnos jogosan hivatkozva erre. A Kincsem jó film volt – kár, hogy fiktív történetet állított a középpontba, arról nem beszélve, hogy nem állunk olyan jól történelmi filmekkel, hogy az emberek után most már egy lóról kelljen filmet készíteni. Mindeközben valamennyi szomszédunk és a régió országai egyre-másra forgatják nagy költségvetésű történelmi játékfilmjeiket: Bécs ostroma – 1683, A varsói csata – 1920, Báthory, Westerplatte, Katyn, Jan Zizka, A szevasztopoli csata, A breszti erőd, 1612, Báthory, Szláv hősköltemény – a sor végeláthatatlan. A hazai televíziócsatornák képernyőjén is olyan sorozatok kötik le a magyar nézők figyelmét, mint a hatalmas sikerű Szulejmán, a Borgiák, a Tudorok, a Vikingek. Hogy az ördögbe nem merül már végre fel valakiben, hogy miért nincsen Árpádok, Hunyadiak, Zrínyiek tévésorozat a magyar képernyőkön? Miért nem készülnek hazai történelmi filmek, sorozatok?

– Nézzünk szembe a keserű valósággal: a magyar játékfilmgyártás több mint száz esztendeje alatt nem volt képes nagy költségvetésű történelmi játékfilmet készíteni Szent István királyról, Hunyadi Jánosról, Mátyás királyról vagy Zrínyi Miklósról. Nem rajzfilmet, tévéjátékot, vígjátékot, rockoperát, hanem vérbeli, látványos történelmi filmet. El tudja képzelni, hogy a franciák ne készítsenek soha filmet Napóleonról? Az amerikaiak George Washingtonról vagy Lincolnról?

– Éveken át hiába próbáltunk életképes játékfilm-koncepciót összerakni a tízkötetes regénysorozatomból. Mindig elmondtam, hogy ez az alapanyag nem mozifilmre adoptálható, sokkal inkább egy nagyszabású, nemzetközi forgalmazásra szánt televíziós sorozathoz való. Annak bizony lenne értelme. Tudomásom szerint ezt az elképzelés – egy tízepizódos történelmi tévésorozatot – sokan jó szívvel vették, mégis egy másik koncepció látszik megvalósulni. A korábbi egyeztetések során a filmalap egyik közismert forgatókönyv-fejlesztője megkérdezte, miért nem csinálunk Hunyadiból elnyomott román hőst, akit a magyar nacionalisták kivetnek maguk közül? A sajtóhírek szerint a televíziós sorozat helyett most egyetlen mozifilmet készítenek elő, Szász János rendezésében, aki a Holocaust szemei, A nagy füzet, valamint A hentes, a kurva és a félszemű című filmek ismert alkotója. Sajnálom, hogy nem a televíziós sorozatnak szavaztak bizalmat, mert egy nagyszabású tv-széria sokkal több emberhez jutna el idehaza is, külföldön is.

– Ez kényes téma, de beszéljünk róla őszintén! Legutóbb a Saul fia című holokausztmozi Oscar-díjra jelölése, majd a díj elnyerése élezte ki idehaza azokat a vitákat, melyek lényege röviden úgy foglalható össze: kellőképpen tükrözi-e a magyar filmgyártás témaválasztása nemzeti történelmünk összességét? A vitafórumokon is olvassuk, bizonyos történelmi témák, események, hősök mintha egyáltalán nem érdekelnék a magyar filmrendezőket, írókat. Különösen azokat mellőzik, akik alkalmasak lennének a nemzettudat, a nemzeti büszkeség életben tartására, mi több, erősítésére – szemben a folyamatos bűntudatkeltéssel, önmarcangolással, önelemzéssel, mítoszrombolással.

– Dehogy! Nem az a baj, hogy ennyi holokausztfilm készül. Ellenkezőleg: a holokauszt feldolgozási kísérleteit tartom jó, követendő példának. Szükség van ezekre a filmekre. Viszont fájó hiányt mutat sok más, a magyarság egyéb történelmi sorsfordulóit érintő téma. Amikor 1998-ban a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata Zsidó sorsok magyar filmen címmel két fővárosi moziban – a Puskinban és az Örökmozgóban – háromnapos vetítéssorozatot rendezett, azon közel negyven játék- és dokumentumfilmet lehetett megtekinteni a jelzett témakörben. Hány napos vetítéssorozatot tudnánk szervezni a trianoni traumát feldolgozó magyar filmekből? Vagy a gulág poklát bemutató filmekből? Vagy a nagy királyaink történeteit bemutató filmekből?

– A Magyar Nemzeti Filmalap jelenleg hozott anyagból dolgozik, a legtöbb műfajban kiváló hatásfokkal. Az Andy Vajna által irányított struktúra történelmi érdemeket szerzett a régi, működésképtelen rendszer lebontásában és egy új, piacképes, izgalmas paletta kialakításában. Ám a történelmi film esetében ez a metódus rendre elvérzik. Ennél már csak az lenne a rosszabb, ha illetéktelen kezekbe kerülne egy-egy ilyen történelmifilm-projekt, és nem a megfelelő szellemiségben készülne egy „kötelező” történelmi eposz. A magyar államnak tehát határozott, tudatos megrendelőként kell fellépnie a kiemelt nemzeti ügynek számító történelmi filmek, televíziós sorozatok területén. Nem elegendő ölbe tett kézzel hátradőlni és várni a csodálatos forgatókönyvekre, aztán csak sopánkodni, hogy valamiért nem akarnak megszületni ezek a filmek. Tudatos nemzetpolitikai építkezés kell. Mihamarabb döntést kell hozni, nemzeti tervet kell készíteni arról, hogy milyen nagyszabású filmeket és tévésorozatokat kell elkészítenünk ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen a nemzettudat életben tartására. Soha nem készült még épkézláb történelmi film a pozsonyi csatáról, Trianon traumájáról, Szigetvárról, Nándorfehérvárról, a dicsőséges tavaszi hadjáratról, Bem apóról, Tisza Istvánról. Tévésorozat kell az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak koráról, a világháborúk megpróbáltatásairól, a magyar történelem nagy alakjairól. Itt az ideje!