Szőcs Géza Prohászka püspök szobrának ledöntőjével

Alább az interjú vonatkozó részei, alatta pedig egy olyan 2003-as írásával ismertetjük meg a kedves olvasót, mely már nem érhető el a világhálón.

– Alföldi művész. Kiváló színész és rendező. Az ország és a világ sok színházában lehetne vezető művész és kellene is, hogy az legyen.

– A kérdés az volt, művész-e Alföldi. Nem tudok hecckampányról, amely Alföldi Róbert színművész ellen zajlott volna. De nyilván nem erről beszélünk. Azt viszont nem állítottam, hogy minden intézményvezetőt a legjobb helyzetbe kell hozni, függetlenül az intézmény érdekeitől. Nézze, a Nemzeti Színház vezetőjének személye kapcsán ma már több negatív energia szabadul fel, mint amennyi tolerálható ahhoz, hogy normális művészi munka folyjon az intézményben. Ezzel szembe kell nézni.

– Én most a következményekről beszéltem. Ha nem akarjuk, hogy a Nemzeti körül ilyen gyilkos, értelmetlen polémiák folyjanak, akkor másnak kellene átvennie a színház irányítását, Alföldinek pedig máshol, egy őt megillető és méltó helyen kellene munkát biztosítani, ahol megbecsült igazgatóként folytathatja pályáját.

– Nem mondtam, hogy bármit szorgalmazok. Alföldi kiváló színész, és nem egy rendezése is kiemelkedő, például a Bánk bánjára minden iskolást el mernék vinni. Ellenállnék, ha valaki a színpadról kívánná száműzni. De ha a nagypolitikai megfontolások konklúziója az volna, hogy ne ő legyen a Nemzeti igazgatója, ennek a döntésnek nem feküdnék keresztbe. Ez a kérdés egyébként már rég nem egy színház és egy igazgató kérdése. Uniós elnökségünk átvételekor, amikor a kulturális formáció vezetését volt feladatom átvenni, európai parlamenti képviselők nyílt színen estek nekem, hogy miért váltottam le Alföldit. Mit lehet erre válaszolni? Hogy eddig ezt nem tettem meg, de ezek után ez lesz az első dolgom? Ez is egy lehetséges válasz, meg az is, hogy biztosíthatom önöket, hogy Alföldi úrnak a haja szála sem fog görbülni… Hozzám az előbbi válasz áll közel.

– Mindhármukat olyan gondolkodónak tartom, akik jelentős szellemi teljesítményekkel gyarapították nemzetünk presztízsét, renoméját. Nagyon nem örülök annak, hogy egy olyan rutinvizsgálat, ami nem fejeződött be, olyan helyzetet eredményezhetett, amely alkalmas vezető értelmiségiek lejáratására, velük kapcsolatos előítéletek gerjesztésére, prejudikálásra. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Heller Ágnes a megfelelő pillanatban egy nagyhatású műben mondta ki férjével, Fehér Ferenccel együtt azt a mondatot, amely az újkori magyar történelem egyik legfontosabb tényére világított rá. Egy forradalom üzenete című művükben azt írták: a történelem órája 1956-ban Ma­­gyar­országon ütött. Heller és TGM nagyon sok állásfoglalása és publicisztikai műve hozzájárult ahhoz, hogy az előző rendszer morálisan, intellektuálisan erodálódott, politikailag, pszichésen meggyengült. És bekövetkezhettek azok a változások, amelyeknek haszonélvezői vagyunk 20 éve. Mellesleg TGM nem is érintett ebben az ügyben, amit furcsállok is. Mármint, hogy őt miért nem tartották „érdemesnek” némi egzisztenciális segítséghez juttatni. Talán azért, mert az elsők közt, sőt elsőként mondta ki nyilvánosan a baloldalon, hogy Gyurcsánynak mennie kell? Sajnálom, hogy ez a vizsgálat túl korán hozott nyilvánosságra olyan tényeket, amelyeket csak egy összegző feldolgozásban és értelmezésben lett volna helyes a nagyközönség elé tárni. Elsietett lépés volt.

– Magyarország mindig a boszorkányüldözések országa volt.

(...)

– Én a virágozzék száz virág elvét vallom. Nem hiszem, hogy egy kultúrkampf csatamezejévé kéne változtatni az országot, bárki is van kormányon, bármilyen hosszú ideig.

«Van - volt? - a sajátos magyar cím- és rangkórságnak, no meg nemzeti önképünknek, egy már-már trianoni léptékűvé fokozott kudarcélménye. Az idestova évszázada osztogatott irodalmi Nobel-díj. Amit nem kap"tunk" meg.

Mellesleg: igazságtalanul. Mikszáthtól, Adytól, Babitstól, Kosztolányitól, Krúdytól, Füsttől Weöresig számos brilliáns tollú írónk, költőnk osztozott Tolsztoj, Kafka, Dürrenmatt, Pound vagy Borges sorsában.

Ne vizsgáljuk most a miérteket, s azt se, hogy Nobel-frusztrációnk miként hízott, gyarapodott, növekedett napról napra. Ám érdemes felidézni néhány - jellegzetesen honi - hátsólépcsős technikát, olyanokat, amilyenekkel tűrhetetlennek érzett lecsúszottságunkat szoktuk kompenzálni.

A második világháború és 1956 után iratok nélkül Nyugatra özönlő magyar menekültek megjelenésével a németeknek soha nem hallott nevekkel kellett megbarátkozniuk. Emlékszünk még "Georg von Lukács"-ra: nos, a von Szabók, von Kovácsok, von Téglások ármádiájának felbukkanása után a von-t történelmileg használó családok mindinkább a szerény v. betű mögé vonultak vissza. És mit ad isten? A v. egyszercsak megjelent a mieink neve előtt is. Mint a "vitéz" rövidítése. Mert magyar vitéznek lenni jó - de az sem árt, ha adunk e címnek egy kis birodalmi csillogást.

Aztán gátat lehetne rekeszteni a számtalan máltai lovagrend lovagjaival is. Mikor már majdnem mindenkiről kiderült, hogy lovag, Bucur Ildikó egy kolozsvári RMDSZ-gyűlésen bejelentette, hogy ő meg lovagina, és talán ma sem érti, miért röhögött fel a terem.

Várva a "Goncourt emlékdíjas" magyar regények és az "Oscar emlékdíjas" hazai filmek megjelenését, tudtam: ha ez így megy tovább, előbb-utóbb lesz "Nobel emlékdíjas" írónk is.

És ekkor megkapt"uk" a Nobelt. Az igazit. Nem az emlékdíjat.

Mikor a Svéd Királyi Akadémia-Magyar Irodalom meccsen már 90-0 volt az eredmény, akkor Kertész Imre megszerezte csapatunknak az első pontot.

Sokan örültek ennek - végre egy nemzeti frusztrációval kevesebb - mások viszont fanyalogtak. Egyeseket Kertész hangsúlyozott zsidó identitása zavart. Másokat a nyilatkozatai. Meg hogy a svédek nem az írói teljesítményt, hanem a témaválasztást honorálták. (Ami, ha önmagában igaz lenne, eddig már többszáz Nobel-díjas Auschwitz-regény állna ott polcainkon.)

De mondja csak el mindenki, amit gondol - így helyes, vélekedtem magamban. S ha a nézetek ütköznének, hát ütközzenek.

Itt tartottam, kedves Károly, amikor kezembe került az internetről Nobelesdi című írásod.

Miután ezt nyílt levélnek szánom, hadd tisztázzam mindazok számára, akik nem tudnák: azonos vagy azzal a Tóth Károllyal, aki 1982 folyamán jelentős részt vállalt az Ellenpontok című erdélyi szamizdat - Románia történetének egyetlen földalatti politikai folyóirata - előállításában.

Nos, kedves Károly - Nobelesdid megtört egy olyan tabut, amit két évtizeden át hallgatólagosan tiszteletben tartottunk. A hármunk - Ara-Kovács Attila, Tóth Károly és jómagam - közti íratlan egyezségre gondolok, amely körülbelül így hangzik - vagy így hangzott - számomra: "A tény, hogy mi hárman együtt vittük vásárra a bőrünket s hogy egyazon börtönben rohasztottak volna el bennünket (kis híja, hogy meg nem történt) - hallgatólagos szövetségesekké kovácsolt bennünket. E fegyverbarátság okán, soha, de soha nem fordulunk egymás ellen - bármi történjék is, bármerre vezessenek is utaink."

Amin nem azt értem, hogy ne bírálhattuk volna - bíráltuk is - egymást, hol ezért, hol azért.

Csakhogy te most nem bírálatban részesíted Ara-Kovácsot, hanem morálisan kívánod aláásni a hitelét - éspedig egy olyan kontextusban, s egy olyan logika mentén, amely már-már értelmezhetetlen.

Hogyan függ össze Ara-Kovács és az Ellenpontok Kertész Nobel-díjával?

Mepróbálom követni írásod logikáját.

Nem érted - írod - mit vár tőled Kertész Imre, mikor olyanokat nyilatkozik, hogy Magyarország még nem nézett szembe a holokauszt kérdésével, elutasítva az ezzel kapcsolatos reflexiót.

Azt állítod, hogy nincs olyan ismerősöd, aki ne ismerné és ne érezné át a holokauszt tragikumát.

Hm.

No és ha Kertész nemcsak a te ismerőseidre gondolt? Hátha ő olyanokról is tud, akik másként vannak ezzel. (Vagy nem ismerik, vagy érzik át.) De a kérdés, azt hiszem, nem ez. Hanem, hogy végbement-e a nemzet részéről az a lelkiismeretvizsgálat, amelynek katartikus, feloldozó, megváltó hatásaképp kijelenthetjük, hogy "mindenki" - az egész nemzet - "ismeri és átéli" a holokauszt tragikumát.

Szerinted megtörtént (vagy meg sem kellett történnie) ennek a lelkiismeretvizsgálatnak.

Kertész szerint meg nem történt meg, holott meg kellett volna. Azt hiszem nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: talán ezt várja tőled. Meg másoktól is. Talán mindig is ezt várta. Aztán megírta a Sorstalanságot, mert úgy látta, hogy hiába vár. Nem tudom. Persze téged ez ingerel. Hiszen kétéves voltál, mikor Kertészt deportálták. "Ismered és átérzed", hogy min ment keresztül. Akkor meg "mit vár" tőled? Nem érted, mondod.

És említed Anna Frankot, és hogy dr. Nyiszli Miklós könyve, Orvos voltam Auschwitzban, "meglehetősen teljes" képet nyújt a koncentrációs táborról.

Én pedig azt gondolom, hogy Kertésznek a lágernaplókon kívül valami egyéb is hiányozhatott. Talán egy regény. Olyan, amilyen a Jób lázadása című film volt. Egy magyar regény. Amit nem zsidó orvosok írtak. És nem Anna Frank. Tudsz-e, Károly, ilyen magyar regényről? Vajon miért nem született regény legalább Alapi Gáspár komáromi polgármesterről, egy keresztény emberről, aki elkísérte városa zsidó polgárait a lágerig, és ott velük együtt pusztult el - mondván, hogy a polgármesternek ott a helye, ahol városa polgárainak.

Ha írásod valóban erről szólna - hogy nem érted, mit akar "tőled" Kertész - itt akár abba is hagyhatnók. Csakhát az általad szignált dolgozat igazából nem ezt az álnaiv kérdést feszegeti.

Ehelyett megtudjuk, hogy egy haláltáborból szabadult zsidó gyermekorvos, vélhetően szándékosan, tizennégy csecsemő halálát okozza a szatmárnémeti kórházban.

Az eset - mármint a szándékosság - bizonyítatlan, mint írod. No és ha bizonyított lenne? Akár így, akár úgy: mi köze egy haláltáborban megőrült orvosnak Kertész Nobel-díjához?

Ezután az esetleírás után következnek a Kertész-művek, esztétikai kommentárjaid kíséretében. Ezek naivitása megmosolyogtató. Így nem is igen foglalkozom velük. Már azt sem értetted meg: Kertész regényében azt (is) honorálták, hogy őszinte. Hogy nem fokozza a borzalmat. Hogy nála nem üvöltöző SS-katonák lökdösik a vonatról épp hogy lerugdosott szerencsétleneket egyenesen a gázkamrákba, hanem feltűnnek neki olyan apró részletek is, mint a gondosan megnyírt gyep, vagy mint egyes zsidók előnytelen külseje. Puff neki! Egy láger-filmen ugye, csupa nemes arcélű, sugárzóan jóképű fogolynak kell mutatkoznia, szemben a boxerkutya-fejű német őrmesterekkel, nemde? Csakhogy Kertész nem giccset akart írni, hanem azt rögzíteni, ahogy a szem lát.

Ezután Neumann Ottó újságíróval foglalkozol. Elmeséled, hogy néhány évtizede egy tömeggyilkos román "nemzeti hősről" írt cikket, felkérésre, a nagyváradi napilapban, pár éve pedig Tőkést is megtámadta.

Én sem szeretem, ha Tőkést csak úgy támadgatják, de ezen a ponton teljesen elbizonytalanodtam: mi az örödögről szól az írásod? Mi köze most már Neumannak és Tőkésnek is Kertészhez?

A következő bekezdés aztán mélységesen elszomorított és felháborított. Először nem is hittem a szememnek: " Csak most, utólag tudom igazán felmérni, az eseményeket visszapergetve felismerni, hogy Ara-Kovács Attila, akivel hajdan együtt készítettük Nagyváradon az Ellenpontok című szamizdat lapot, milyen alaposan kidolgozott stratégiával készült magyarországi pozíciófoglalására. Csak nemrég értettem meg, mire utalt a nyolcvanas évek közepén Budapesten, ahol akkor mindketten éltünk, amikor - látva milyen lelki mélyponton vagyok - valami olyasmit ajánlott, hogy politikai tevékenységbe kellene fogjak, ki kellene dolgoznom a magam politikai szerepét, és akkor minden sokkal könnyebb lesz. Nem egészen értettem, hogy javaslata mire vonatkozik, de úgy véltem, követendő mintaként, talán az Erdélyi Magyar Hírügynökségre gondol, amit ő alapított Magyarországra történt áttelepedése után, és amit Hámos Lászlóék (a HHRF) erkölcsileg és anyagilag támogattak. Csak a kommunizmus összeomlása táján kezdtem észrevenni, hogy nem erről van szó. A magyarországi úgynevezett demokratikus ellenzék, amely számomra csak tiszteletreméltóan bátor kommunizmusellenes társaságot jelentett, az ő szemében kezdettől fogva politikai szövetséges volt eljövendő pályafutása és megélhetése szempontjából. Már önmagában az a tény is, hogy szamizdatot alapított, előnyt biztosított számára, és segítette a társaságba való befogadását. Mint tudjuk, ma az SZDSZ tagjaként helyettes államtitkár a mostanra szelíd szocialistává lett Kovács László minisztériumában, akinek "egész bandájáról", vagyis az MSZMP funkcionáriusairól ezelőtt tizenöt-húsz évvel csak gyűlölettel tudott beszélni.

Bizony nem mindegy, hogy az ember kikkel cseresznyézik."

Ha jól értem, itt sem többet, sem kevesebbet nem állítasz, mint hogy Ara-Kovács 1981-82-ben Nagyváradon már tudta, mit kell tennie, hogy a 2002-es választások után SZDSZ-es helyettes államtitkár lehessen?

Na jó, ha ezt nem is tudta, de annyi esze azért volt, hogy átlássa: Magyarországon poziciót foglalni stratégiailag legjobban az Ellenpontokkal lehet. Kádár János és Harangozó Szilveszter altábornagy Magyarországán.

Helyezkedett a fiú.

Lehet, már akkor sem volt hozzáértő, csak tendenciózus?

S ha nem meggyőződésből vállalta azt az embertelen kockázatot - amit te is vállaltál, de persze te idealizmusból - akkor miért is? Majdani előnyökért.

De hiszen éppen ezt mondták a szekusok is. Csak pőrébben.

Hogy biztosan pénzért csináltuk az egészet.

Erre a szintre küzdötted le magad, kedves Károly.

Gondolom, egykori kihallgató-tisztjeink most jó nagyot röhögnek. Hogy lám-lám, miféle ethoszra vezethető vissza egyik-másik ellenpontos karakánsága. Hát nem megmondtuk? Anyagi előnyökre. Jó kis zsíros állások megszerzésére. Úgy húsz év múlva.

Szeretném, ha tisztán látnád: hosszú évek óta nem beszéltem Ara-Kováccsal, mégcsak nem is voltam vele egy társaságban. Nézeteivel olykor egyetértek, máskor meg nem. Dehát így volt ez már húsz évvel ezelőtt is.

A Kádár, Grósz, Németh, Antall, Boross, Horn, Orbán és Medgyessy kormányzatok egyébként igenis többet tehettek volna az Ellenpontokban résztvett ellenzékiek érdemeinek elismeréséért, ideértve Ara-Kovácsot, Tóth Károlyt, Keszthelyi Andrást és mindenki mást. De az, hogy ez nem történt meg, egyikünket sem jogosítja fel az elmebajra és a morális önlepadlózásra.

Bárki kapta is a Nobelt.

Amihez végképp nem tudom, hogyan kapcsolódik az Ellenpontok.

Hacsak nem arról van szó, hogy szerinted az "érvényesülés igénye" közös Neumannban, Ara-Kovácsban és Kertészben. "A holokauszt áldozatait soha nem szabad elfelejteni, és természetes, hogy mindig kegyelettel gondolunk rájuk. De a velük kapcsolatos agresszív kampány nem tisztességes célokat szolgál. Mindenekelőtt a világ valódi problémáiról akarja elterelni a figyelmet. Minden bizonnyal az érvényesülés igénye volt az, ami Kertész Imrét arra késztette, hogy maga is beszálljon ebbe a kampányba."

A fene egye meg, mért is kellett ezt a mocskos Kertészt deportálni - ha nem lett volna holokauszt, most leshetné, mikor esik le neki a Nobel. Meg ha azt a pármillió zsidót is... - de vegyük csak a magyar közel félmilliót: ha nem engedi őket a magyar kormány vagonba rakni, meg onnan-soha-visszatérés-nincs munkaszolgálatra hajkurászni, no meg ha a nyilas testvérek nem hőbörögnek annyit, most kuss lehetne a zsidóknak. Hát ezért is jobban meg kellett volna fontolni a dolgokat.

Kedves Károly - egykori barátságunkra való tekintettel, megteszem érted, hogy majd odaát nem mutatom meg az írásodat néhány kollégának. Mondjuk Radnótinak, Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Pásztor Bélának, Sárközi Györgynek, Bálint Györgynek - no meg a "mieinknek", Karácsony Benőnek, Ligeti Ernőnek, Salamon Ernőnek sem. (Meg annak a tizenhét éves kolozsvári költő-fiúnak sem, tudod, Albert Ervinnek hívták.)

Kedves Károly - elmebajodban nem csak magadat blamáltad, nemcsak az Ellenpontokat helyezted különös megvilágításba, nemcsak azt a közvélekedést cáfoltad meg, hogy az erdélyi tollforgatók közt nincs elvakultság. Írásod a magyar irodalmon belüli feszültségek oldódásához sem igen járult hozzá - csak a Nobel-díj feletti örömünk elrontásához.»

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Szőcs Géza magyar kultúráért felelős államtitkár németségére hivatkozva kérte az NSZK-ban németesítését