Évekkel ezelőtt költöztünk Szegeden egy újonnan épített társasházi lakásba, a Hétvezér utcában. Feltűnt, hogy a Mars térről jól ismert lejmolós cigány brigád majdnem velünk szemben lakik, de mivel mindig ésszerűen gondolkozó, empatikus embernek vallottam magam, nem igazán érdekelt, nem voltam különösebben előítéletes.

Némi nyugtalanságot ugyan okoztak az utcai parádézásokkal, de eleinte a rendőrök megjelenése után általában elcsöndesedtek. Egy szép nyári délutánon aztán már addig merészkedtek, hogy három fiatal a páromat megütötte a házunk előtt. Nagyon mérges lettem. Másnap újból kint volt egy kisebb csapat az 54. szám előtt, ekkor odamentem hozzájuk, és normális, emberi hangnemben megkértem őket, hogy legalább a jószomszédi viszonyt legyenek szívesek tiszteletben tartani. Sajnos nem találtam megértésre, nem értették, mit mondok és mit szeretnék, ezért mihamarabb kiforgatták a szavaimat.

Ezután voltam a rendőrségen, a szegedi önkormányzatnál és az IKV Zrt.-nél is panaszt tenni a lakók ellen, egy 28 aláírást tartalmazó segítségkérő petícióval. Naivitásomra megint fény derült, mivel sehol sem találtam meghallgatásra. Még az aláírások sem érdekeltek senkit. A helyzet pedig az utcánkban egyre csak romlott. Hozták-vitték őket a rendőrök, szinte naponta jött az orvosi ügyelet és a mentő. Többször tanúja voltam, hogy még a rendőrök kérésére sem voltak hajlandóak bemenni az utcáról. A rendőrök elmentek, és minden folytatódott tovább. Volt olyan eset is, amikor a részeg cigánnyal szinte veszekedtek a rendőrök, lehordta őket, de csak akkor voltak hajlandóak elvinni, amikor már a rendőrautóba is belerúgott.

Egy szintig tűr az ember, de szép lassan rájöttem, hogy ezek az emberek sem Istent, sem törvényt nem ismernek. Ordibálásuk és beszédük a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető emberinek. Sajnos ugyanez vonatkozik a morális értékrendjükre és a környezetükre való igényességükre. Most nyáron az egyik éjjel a rendőrség képes volt hatszor kijönni az éjjeli balhék miatt, minden eredmény nélkül. Az egyenruhának semmi tekintélye nincs a szemükben. Ezeket látva, és hogy a tisztes emberrel milyen határozottan tudnak fellépni, én sem tartom sokra a törvény embereit.

A hétvégén újból banzáj volt az utcában, és mivel két darab kamerám is kint van az utcafronton, rögzítette, amint két Lestyán összeveri a kamera előtt az ereszt. Másnap bejelentést is tettem, és a kimentett felvételekkel vártam a nyomozókat. Miközben az utcán elemezgettük a szomszédokkal a kár mértékét, egy cigány felháborodva közbeszólt, és elindult egy lavina: felkapott egy éppen az utcán heverő széket, és ránk támadt. Az az egy szerencsénk volt, hogy a támadási szándékát sikerült lecsillapítani a fellépésünkkel és önvédelmi fegyvereink elővételével. A párom azonnal segélykérő hívással próbálkozott, de aznap már ki sem jöttek emiatt - persze arra volt éppen a szegény egyenruhásoknak szabad autójuk, hogy hazahozzanak egyet a rendőrségről. Az okozott kárt a saját zsebünkből kell kifizetnünk, mert csak polgári peres úton lehet behajtani a kár összegét. A rendőröket még a felvételek sem érdekelték, az elkövetőket meg sem keresik.

Ez a rövid történet jó példája annak, hogy egy embert hogyan lehet az önbíráskodás és a gyűlölet vermébe taszítani azzal, hogy az állam és a rendvédelmi szervek magasból tesznek rá.

Erre csak egy megoldást látok: felfegyverkezem, és engedélyt kérek gázfegyverekre, gumigolyósra. Reggelente felfegyverkezve indulok el otthonról, az irodában lepakolok, és mielőtt a párom munkába indul online ránézek az otthoni kameraképekre, hogy legalább lássam, ha baj van.

Már ismernek, és csak magamra számíthatok, de nem kell félteni!

B.J.
Szeged, Hétvezér utca