A Kapu februári száma az imént már átvett kettő (lásd EZT és EZT) mellett több egyéb cigánytémájú cikkel is megörvendeztette a Nagyérdeműt. Ezeket alább találhatjuk, csillagokkal elválasztva.

Cigánykérdés Magyarországon

Az igazságügyi miniszter megrótta a miskolci rendőrkapitányt, mert azt találta mondani, hogy a megyeszékhelyen az erőszakos bűncselekmények többségét cigány emberek követik el. Draskovics Tibor szerint ilyen kijelentést magyar rendőr nem tehet.

Van-e ma cigánykérdés Magyarországon?

Amennyiben e sajátos kisebbség léte, kulturális és szociális helyzete, a többségi társadalomhoz való viszonya közbeszéd tárgya, a politika visszatérő témája, igen. Ha az idézett kijelentés egy rendőri vezető állásába kerülhet, a kérdés igen súlyos. Olyan problémahalmazról van szó, amelyről nem illik beszélni, mégis állásfoglalásra késztet mindenkit.

Beszélhetünk-e cigánybűnözésről?

Nem! – horkan fel mindenki, aki etnikai diszkriminációt sejt a kérdés mögött. És a jóérzésű emberek többsége azt sejt, talán mert a közelmúlt történelme okot ad pironkodásra, némi bűntudatra. Statisztikákra hivatkozni nem lehet, ilyen jellegű adatok vezetése önmagában felvetné a rasszizmus vádját. A lakosság nagy része – cigányok és nem cigányok – viszont tudatában van annak, amit a borsodi főrendőr szakmai tapasztalatok alapján állít. A rendészeti miniszter gyors állásfoglalása viszont arról szól, hogy a hatóságok hivatalból vakok és süketek, noha az ott dolgozók aligha függetleníthetik magukat a napi tapasztalataiktól és a közvélekedéstől. A válasz tehát: igen!

Vet-e föl biztonságpolitikai kérdéseket ez a fajta bűnözés?

Mindenféle bűnözés biztonsági kérdés. Maslow szerint az emberi szükségletek piramisának alapját a biztonság iránti igény képezi. Maga a biztonság objektív tényezők eredője, a biztonságérzet azonban nagyon is szubjektív. A magyar társadalom nagyjából biztonságban érezhet magát a nemzetközi konfliktusokat illetően, a gazdasági krízis, a belpolitikai civódások, a társadalmi megosztottság, a környezet és civilizációs ártalmak azonban mélyen kikezdték biztonságérzetünket. A magyarok nem véletlenül pesszimisták és rosszkedvűek.

A közbiztonság hiánya is lényegesen rontja közérzetünket. A szervezett bűnözés, a közigazgatást átszövő korrupció, a hétköznapok pitiáner bűnesetei elég okot adnak, hogy rosszkedvünk legyen. Ha ráadásul a törvénysértések jelentős része egy etnikailag és kulturálisan elkülönült, szociálisan leszakadt társadalmi csoport nyakába varrható, s ha úgy tűnik, hogy az állam e fölött szemet huny, az már vastagon biztonsági probléma. A többség veszélyeztetettnek, a kisebbség üldözöttnek érzi magát, a látens cigányellenességet nyílt konfliktusok kirobbanása válthatja föl. Ez pedig már komoly biztonságpolitikai kihívás. Szőnyeg alá seperni, elhallgatni felelőtlen ostobaság.

Végül még egy kérdés: mi a teendő?

A válasz nem egyszerű. Mindenek előtt beszélni kellene róla. Nyersen és őszintén, minden álságos tapintatot és érzékenységet félretéve. Bizonyára vannak magyar válaszok, és vannak cigány válaszok. Választ kellene adniuk a politikusoknak, a kisebbség képviselőinek, a jogászoknak és rendőröknek, a vélt vagy valós áldozatoknak. A régi mentségek és kifogások hamisak, azokon ideje lenne túllépni. Mert ha nincs válasz, holnap sokkal súlyosabb kérdések merülnek fel.

Cigányok Európa-szerte élnek, többnyire periférikus helyzetben. Magyarországon a tizennyolcadik században tűntek fel számottevő tömegben, a Balkán és Erdély felől, jórészt a Török Birodalom közvetítésével. Asszimilálásukra már a kalapos király komoly kísérletet tett, hasonló volumenű szándék és próbálkozás a kádári hetvenes-nyolcvanas években volt. Csekély eredménnyel. A legutolsó népszámlálás során, 1993-ban a lakosság hat százaléka vallotta magát cigánynak. Ez az arány tovább nőtt, egyrészt demográfiai okok miatt, másrészt a romaidentitás erősödése okán.

Apropó, roma! A szó viszonylag új keletű a köznyelvben, használata egyfajta tapintatot, etnikai toleranciát próbál kifejezni. A romaként jelzett lakosság azonban korántsem olyan egységes és homogén, amilyennek a külső szemlélő számára tűnik. Erősen megosztott eredet, nyelv és kultúra, történelem és hagyomány, valamint politikai szimpátia alapján. Ha annak az okát keressük, hogy a magyarországi cigány népesség miért nem volt képes kulturális asszimilációra több száz éves közös történelmünk során, az egyik alapvető választ alighanem a megosztottságban találjuk meg. És ha azt firtatjuk, napjainkban miért nem képes modern társadalmi érdekérvényesítésre, ugyancsak a megosztottságra hivatkozhatunk. Ez pedig a cigányság, a cigány vezetők felelőssége.

A nyugati demokráciák egyik sajátossága, hogy a valamilyen okból hátrányos helyzetben lévő közösségeket pozitíven diszkriminálja. Nos, a cigányság rászorul a többség megértésére, támogatására, s hellyel-közel meg is kapja azt. A felzárkózás mégsem érzékelhető. Tudós szociológusok minden bizonnyal meg tudják magyarázni, miért. Laikus szemmel kettőn áll a vásár: eleget adni sosem lehet, de vajon megvan-e a kellő fogadókészség?

A mindenkori hatalom felelőssége is nyilvánvaló. A társadalom igen jelentős részét képező réteg kulturális és szociális leszakadása, periférikus helyzetének állandósulása nem lehet pusztán anyagi és költségvetési kérdés. Durván fogalmazva, jobb- és baloldalnak megvannak a maga „díszcigányai”, a nekik juttatott politikai státusokkal és a közreműködésükkel leosztott tízmilliárdokkal szándékoznak letudni a kérdést. Az eredmény siralmas. A sokszor önjelölt kisebbségi vezetők tollasodnak s időnként rossz hírbe keverednek, a felzárkóztatásra, ösztöndíjakra és munkahelyteremtésre szánt források pedig kézen-közön eltűnnek. A magyar politikai elit, valamint a cigány vezetők cinkosok, mulasztásuk óriási.

Egyáltalán: van-e a cigányságnak saját elitje?

Olyan hiteles emberek, akik műveltek és képzettek, akik népüknek példaként szolgálnak, akik szavára hallgatnak, akiket követni érdemes? És akik kellő identitástudattal, elhivatottsággal bírnak? Akik fajsúlyos partnerei lehetnének a többség képviselőinek?

Persze hogy vannak ilyen emberek! De kellő számban vannak-e ahhoz, hogy hatni tudjanak? És hol vannak?

Az önkormányzatiság szép dolog, ám méltó vezetők híján zűrzavar és eredménytelenség lesz belőle. Joggal dicsekszünk, hogy Európában sehol sem áll olyan politikai struktúra a cigányság rendelkezésére, mint Magyarországon, ám akik ma vezetőknek állítják be magukat, a cigányság igen kis töredékét képviselik. Jó esetben híján vannak a kellő motivációnak és képességeknek, rossz esetben az emberi tisztességnek is. Írók, művészek, tanárok, jogászok, rendőrök kellenének. És sikeres üzletemberek. Nem kizárt, hogy itt járnak közöttünk, csak a kilátástalannak tűnő küzdelem helyett az önkéntes és totális asszimilációt választják inkább.

Mert sokéves lemaradást nehéz behozni. Két évtizede volt a rendszerváltás, azóta sok-sok milliárdot emésztett fel a pozitív diszkrimináció. Hány cigány gyermek érettségizett, hányan szereztek diplomát azóta? Ők lehettek volna az elit, mely maga után húzhatná a tömeget.

Méltányolható, hogy nehéz kitörni a visszahúzó környezetből, az sem meglepő, ha egyébként vezetésre méltó emberek idegenkednek a mai magyar közélettől. Akkor talán bevált módszerekhez kellene folyamodni: a parasztság és munkásság annak idején kollégiumok révén tudott vérfrissítést adni a magyar értelmiségnek. Tudatos és eltökélt szándék eredménye volt ez. Még köztünk vannak azok a művészek, köztisztviselők, tábornokok és professzorok, akik ily módon kaptak esélyt.

Igen ám, de ezt kívülről forszírozni nem lehet, a kalapos királynak és Kádár Jánosnak sem ment. Belső igény pedig csak akkor jelentkezik, ha megvan az a bizonyos kisebbségi elit, amely egyrészt példát ad, másrészt követhető útmutatást. Aztán néhány év múlva „orientálhatná” az ifjú cigány értelmiséget a közélet és közigazgatás fontos pozíciói felé. Ám ha még beszélni sem lehet a problémáról, hogy beszélhetnénk a megoldási lehetőségekről?

A roma Kossuthok és Széchenyik még nincsenek közöttünk, de egyre jobban hiányoznak.

Nélkülük ugyanis nem lesz felzárkózás, szociális felemelkedés, kulturális asszimiláció. Nem lesz erkölcsi újjászületés. Lesz viszont demográfiai robbanás, lesznek gazdasági és társadalmi feszültségek. És előbb-utóbb kirobbannak nyílt konfliktusok is. Magyarország jövőjéről beszélünk, magyarok és cigányok közös hazájáról!

Nézzük a hétköznapokat! Jogállamban élünk, ám ha a jog bizonytalan, elbizonytalanítja az állampolgárokat is. A jogsértőket viszont bátorítja: olcsó kibúvót, könnyű mentséget kínál, büntetlenséget ígér. Hivatkozási alap egy hivatásos politikus által kitalált fogalom, a megélheti bűnözés. Kibúvót jelenthet az etnikai hovatartozás, a rasszizmus vádjának hangoztatása. Lehet mentség a sanyarú gyerekkor, szegénység és eladósodottság, a munkanélküliség. És mivel szembesülünk? Lincselés, kertek megdézsmálása, nemi erőszak, kisebb-nagyobb lopások, lakásfoglalások körüli bonyodalmak. Ha a média révén közismertté válnak az esetek és elkövetők, rendre felbukkannak mellettük az imént felsorolt kifogások. A rendőr nem vehet tudomást az elkövető etnikai hovatartozásáról, az elkövető viszont hivatkozik rá, a kisebb büntetésben bízva.

Az elmúlt évben számos esetben ért támadás cigány családokat, s noha egyetlen egyszer sem bizonyult be a rasszista motiváció, bizonyos kisebbségi vezetők és pártaktivisták már azt is raszszizmusnak minősítették, hogy a nyomozó hatóságok tagadták az ilyen jellegű indítékot. Ez bizony előítélet a javából. Mint ahogy az is, hogy egy egyébként megbecsült főrendőrt kirúgnak cáfolhatatlan tények beismerése miatt.

Észak-Magyarország nehéz terep közbiztonsági szempontból. A cigányság lélekszáma magasabb az országos átlagnál, a szociális bajok viszont súlyosabbak. Vannak elgettósodott falvak, s vannak a városoknak olyan utcái, kerületei, amelyek egy ijesztő s cseppet sem rokonszenves szubkultúra jegyeit viselik magukon. Edelényben, ahol néhány éve először fordult elő, hogy a kertet megdézsmáló tolvajjal áramütés végzett, a száradó ruhákat nem lehet az udvarokban kiteregetni. A szőlőhegyek présházai szabad prédául szolgálnak, a földek termését gyakran takarítják be illetéktelenek. Miskolc peremén a telektulajdonosok lemondanak kertjükről, mert kilátástalannak ítélik az erőszakos tolvajbandák elleni küzdelmüket. Az emberek idegesek és elkeseredettek, de nem az elkövetők etnikuma, hanem a következmények nélkül maradó tettek miatt. Nem bosszút, hanem közbiztonságot akarnak.

Jó okuk van, persze, aggódni azoknak is, akik a faji előítéletek feltámadásától tartanak. Gárdák masírozása, ijesztő „operett-uniformisok” látványa olyan történelmi precedenst idéz föl, amit szégyellhetünk. Máig ki nem hevert tragédia, ha úgy tetszik humánveszteség, hogy akkor magyar állam állampolgárok százezreit küldte értelmetlenül vágóhídra, a fajgyűlölet nevében.

Ma „csupán” kirekesztésről beszélhetünk. Nem lehet azonban megoldás, ha a társadalom kilencven százaléka kizárja magából a maradék tíz százalékot. És elfogadhatatlan, ha a tíz százalék faji előítéletekre hivatkozva kivételes státust, törvények fölöttiséget élvez. Ez csak újabb szégyenletes precedenst teremthet... A rendészeti miniszter kurtán-furcsán áthelyezte a „meggondolatlan” rendőrkapitányt, de a dolog többi részével nem foglalkozott. Mint ahogy immár évek óta nem hajlandó érdemben foglalkozni vele egyetlen valamire való politikai tényező sem. Tudjuk, hogy az igazság és a jog nem mindig jár kéz a kézben, ám ha az állam nem tud olyan válaszokat adni egy létező és súlyos társadalmi kérdésre, amely találkozik az emberek igazságérzetével, a gárdák szellemi és humán bázisa fog tovább erősödni. És a meglévő gárdák ellen szerveződnek más gárdák, hogy konok igazságok ütközzenek meg más igazságokkal – immár nyíltan.

H. I.

***************

Szatmári Jenő István:  Bár a bőre barna vagy fehér...

Volt a szovjet himnuszban két elgondolkodtató sor. No nem, nem a „szövetségbe font szabad köztársaságok” kezdetűben, hanem az „egy számmal korábbiban”, az Alexandrovról, a zeneszerzőről elnevezett indulóban, amely úgy kezdődött, hogy „drága föld, szülőhazámnak földje”. És ez a két sor a következőképpen hangzott:

„Egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér!

Egyenlőnek született az ember, amennyi munkát végez, annyit ér!”

Amikor azután ehelyett jött a „nagy Oroszország kovácsolta frigy”, kezdett nagyon rossz érzésem támadni: ha már nem az egyenlőség és a munka a fontos, hanem a „szovjet egysége, hatalma” – no, akkor ott már ne beszéljünk szép értékekről...

Ennyit a múltról. De mostanában egyre többet jut újra eszembe eme induló két idézett sora. Nem véletlenül. Mert egy „fehér” és egy „barnább” bőrű nép mai sorsára és válságára is iránymutatónak érzem. Főleg azzal együtt, hogy „amennyi munkát végez, annyit ér”. (Igaz, az utóbbi már a „fehérek” között sem igen érvényes, hála szocialistából kapitalistába átvedlett szeretett vezéreinknek...)

És hogy személy szerint van-e valami jogom állást foglalni a lassan polgárháborússá váló romakérdésben? Nos, ideiktatok némi rövid válogatást az életemből, a többit meg talán döntse el az olvasó... Tanulságos lesz arra nézve, hogy egyes, céljaikat tekintve nagyon sötét, bár magukat liberálisnak nevező politikai erők milyen eszközökkel, hányszor próbáltak meg „cigányellenes fajüldözőt” csinálni egy emberből, aki hatvan éven át élt romák között, romák barátjaként. (Miközben a „faji viszályt” ők maguk keltették, saját politikai túlélésük céljából.)

*

1961... 14 éves srác vagyok. Budafokon élek. Sokat pecázok. Főleg a Dunába befolyó és akkor még tiszta vizű Hosszúréti-patakban. „Állandó tettestársam” egy pici öregember. A neve Andris bácsi. Barna bőre, ízes beszéde rögtön elárulja: cigány ő a javából. Nem roma, ők akkor még nem használták ezt az előkelősködő elnevezést. Ők – mert nem egyedül élt ott. Volt belőlük egy kisebb törzsre való, a törzset úgy mondták: dolmuta. (Jegyezzük meg, a szónak lesz még később szerepe...) Volt egy romos vendéglő a Duna partján, ott, ahol ma a 6-os főút kivezető szakasza fut a budafoki vasútállomás alatt. A neve csak ez volt: Kutyavilla.

No, hát Andris bácsi e kis dolmutának volt a vajdája. Hogy messze földön mennyire híres ember, azt csak pár évvel később tanultam meg. De sajnos, Andris bá’ másról is ismert volt. A súlyos asztmájáról. Ami, ha görcsökben rátört, hát járni sem tudott tőle. De orvos akkor kellett ám, és gyorsan. Így hát nemegyszer megesett, hogy bizony a hátamon cipeltem be a kisöreget a fél kilométerre lévő SZTK-rendelőbe. Hálából azután az egész dolmuta előtt mondta ki: „Fiámmá fogádlak, Jencsikém!”

És ez bizony sokat jelentett. Nagyon sokat. Mert én éjjel is lemehettem pecázni oda, a Kutyavilla alá, a legjobb dunai horgászhelyre. Előbb a rendőrök csodálkoztak: „Bolond vagy, fiam, oda még mi is csak félve megyünk, négyen, és kocsival sötétedés után...” Később meg a majdnem kétméteres unokabátyám vágta oda nekem nagyképűen: „Ha te odamehetsz, hát én is kimegyek oda éjjelre. Elvégre a rokonod vagyok, vagy mi a frász?” Ki is ment. Másnap kora délelőtt, néhány jókora kék folttal a képén csak annyit kérdezett: „Téged miért nem vernek meg?” Elmagyaráztam neki a cigány szokásokat: akit befogadnak, azt nem bántják, az tabu. De a másik gádzsó (fehér ember) lehet akár annak édes testvére is, ha nem fogadják be, éppen úgy jár, mint bárki más idegen... És akkor még jót nevettem az egészen...

A minaret tövében...

Jó tíz évvel később Százhalombattára jártam rendszeresen horgászni. És diák voltam még, kellett a zsebpénz, hát eladtam a halat. Mondták többen: Érden, a minaret tövében, ahol a cigánykocsma van, meg is veszik. Csak vigyázni kell, mert ha nyűgösek a dádék, hát erővel is elviszik a haladat, te meg begyűjthetsz néhány „maradandó emléket”.

Nem féltem, én, a befogadott, igazán nem. Leparkoltam a kocsma elé. A hal el is kelt villámgyorsan. De a csillogó-villogó új fém műcsalijaimnak is nyoma veszett az utolsó szálig, mert az érdeklődő purdék kikapkodták a csomagtartóból, miközben én a halas vödröt vettem ki. Bementem a kocsmába. Kinéztem magamnak a legidősebbnek látszó cigányembert, aki bent iszogatott:

– Te vagy a vajda?

– Én a, gádzsó! Ázst mi közöd hozzsá?

– A purdéid ellopták vagy kétezer forintot érő horgászcuccomat. Kérem vissza!

– Gádzsó, ne rágálmazzs, mert könnyen beleáll ám a bicska a hátádba!

– Nem lesz az jó, vajda. Mert ha túlélem, és eljutok a Kutyavilláig Budafokon, hát két óra múlva hat jókora roma csávóval jövök vissza, és itt kő kövön nem marad. Mert Andris bá’ nem szereti, ha a fogadott fiát fenyegetik...

– Já, hát té vágy ázs a híres gádzsó, aki á doktorhoz cipeli? Ne hárágudjál mán!

Egy intés, és minden horgászkellékem két perc múlva az asztalon volt előttem, pár purdé meg keservesen bömbölt a két jókora frász után, amit kapott. Sőt, nem jöhettem el úgy, hogy egy sört ne igyak meg az öreggel. Mert Andris bácsi világmárka volt...

*            

Felnőttem, dolgozni kezdtem. De valahogy végigkísérték a cigányok az életemet. Sok szép szeretőm közt volt nem egy „roma csaj” is (ők mondják így). Amikor meg elkezdtük a nagy kutyavásárok rendezését 1980 körül a Lapkiadó Vállalatnál, ahol eléggé sok vásározó kereskedő is részt vett áruival, mindig rám bízták a cigány vásárosokkal való alkudozást a helypénzről, mert „téged megértenek”. No, nem azért a pár tucat szóért, amit értettem a lovári nyelvből (aki még nem tudná, országunkban két alapvető nyelvjárást beszél a cigány nép: az ősi eredetű lovárit és a román szavakból álló beást). Hanem azért, mert valahogy mindig megtaláltam a közös emberi nyelvet Pusomáékkal és a többiekkel, akik közül a gengszterváltás után némelyik politikai pályára is lépett.

Az Almássy téren tartottunk éppen egy harmincezres tömegbulit. A főrendező pedig én voltam. És az első nap harmadik órájában igen csúnya balhé történt. Egyik részeg cigány srác hátulról leütötte az egyik legkeményebb rendezőmet, a kétméteres Urbán Janit, aki éppen a kaputól hozott be a művházba egy 40 ezer forinttal teli pénzes páncélkazettát, a pénztártól. (Pedig hát Janit leütni, no, az már derék munka volt. Mert amikor őt rendezőnek felvettem, a következő szöveggel ajánlotta be a helyettesem: „Alagon láttam először, a lovaspályán. A ló ledobta magáról Janit, és kettőt belerúgott. A srác fölállt, leporolta magát, és kettőt rúgott a paciba. Ezt egy jó negyedórán át folytatták oda-vissza, és a paci adta fel...”)

Szóval a srác lecsapta Janit, mint a taxiórát, és már futott volna el a kazettával. Nem jutott messzire. Hat rendezőm körülvette, és mert kést akart rántani, kapott vagy húsz pofont, amíg be tudták zárni egy üres szobába. Utána kijöttek a rendőrök, és vitték. Pusoma úr pedig, akinek, mint kiderült, valami távoli unokaöccse volt az ürge, odajött hozzám: „Jól tette, Jenő, amit tett. Ha én érem el előbb, tőlem még többet kapott volna. Az én becsületemet ne rontsa! Én még máskor is árulni akarok a maguk rendezvényein...”

Ez volt tehát a becsületes, a később politikussá is vált cigányember véleménye. Ámde széplélek hülye liberális jogvédők már akkor is voltak. Az egyik, aki feljelentett az ügy miatt, a másik meg a bírónő volt, aki az ügyet tárgyalta. Idéznék a tárgyalásból pár mondatot:

– Tehát maga adott olyan utasítást, hogy aki rendet bont, azt meg kell verni?

– Pontosítsunk! Az utasítás így szólt: aki olyan balhét csinál, amiből pánik lehet, azt minden eszközzel el kell távolítani, és elzárni, amíg a rendőrség érte nem jön! Ha ellenáll, hát veréssel is semlegesíteni kell!

– Ez akkor is csúnya önbíráskodás!

– Lehet! De amíg én felelek egy-egy ilyen rendezvény békéjéért, mindig is ez lesz az utasítás!

– Én meg el fogom ítélni ezért!

– Várjon egy kicsit, bírónő! (A „tisztelt” szót ekkor már nem tettem hozzá...) Látta ön két hete a Brüsszelből, a Heysel stadionból közvetített futball-tömegtragédiát a tévében?

– Mi köze annak ehhez?

– Csak annyi: ott is, az Almássy téren is kevés volt a kijárat. Harmincezer vendéghez különösen kevés, és ennek a kétharmada asszony és gyerek volt. Ha ott egy verekedésből, de pláne késelésből pánik tör ki, és a szűk kijárati utcákon egymást tapossa le a tömeg, ugyanúgy, mint Brüsszelben, akkor hány tucat nő és gyerek haláláért feleltem volna én, mint főrendező, és az embereim? Hányan ülhetnénk érte életünk végéig? Ezért mondom újra: ameddig én felelek egy ilyen tömegrendezvény biztonságáért, tűzzel-vassal fogjuk megtörni azokat, akik balhét, pánikot keltenek!

Érdekes módon felmentettek. Még szerencse, hogy egy másik bíróság viszont a roma kölyköt csukta le a rendező leütéséért. Igaz, ott normális ember bíráskodott...

A Romano Nyevipétől a „fajüldözésig”

Amikor vidéken rendeztünk hasonló tömegműsorokat, okulva az esetből, mindig én kértem az akkori országos cigánytanácstól olyan izmos roma rendezőket, akik beszélték is a cigány nyelvjárásokat. Jöttek is velünk mindenhová. Így ismertem meg a Farkas családot is, Palit, az újságírót, unokaöccsét, a költőt, és Flórit, aki később az egyik legnormálisabb roma politikus lett. És ha cigány-balhé volt, mint Százhalombattán, ahol a beloianniszi görögökkel akartak egymással a helyi mórék a búcsún leszámolni, elég volt az is, hogy saját nyelvükön szóltak rájuk, és a balhénak már vége is volt...

Viszont amikor a nyolcvanas évek második felében elkezdték szervezni az első roma lapot, a Romano Nyevipét, illetve az elején még Előszó volt a címe, magához hivatott a drága jó Siklósi Norbi bácsi, a Lapkiadó Vállalat nemrég elhunyt, áldott emlékű igazgatója, és rákérdezett:

– Jenő, te jól ismered már a cigánytanács pár fiatal srácát. Indul most ez a kétnyelvű új lapjuk. De nincs olvasószerkesztőjük, azt sem tudják, hogy mi az? Kellene valaki, aki segít nekik, aki betanítja őket. Vállalod egy fél évre?

Miért is ne vállaltam volna?... Jó fejek voltak, szívesen dolgoztam velük. A kapcsolat aztán később kamatozott. Például amikor egy jó pajtásomat, Izabellát – a felesége megöléséért lecsukott dömsödi vajda, a Csuli lányát – segítettem R. M. révén lakáshoz jutni, miután kijött a fóti gyermekvárosból. És még iparosokat is szereztem a szép lánynak, akik felújították ezt a lakást. Ebből lett a baj.

Mert az egy emelettel lejjebb, a Szabolcs utcai házban lakó másik cigány családból felment egy nagydarab állat, és, sokallva a munka zaját, leütötte a mesterembert. Iza zokogva rohant hozzám: segítsek! Hónom alá csaptam, és kivittem a régi kollégához és baráthoz, Ruva Farkas Palihoz, aki akkor már vajdának számított Dél-Pesten. Pali örömmel fogadott. A lányt „megrótta”, hogy miért nem hozzá ment előszörre is, ő ösztöndíjat akart Izának szerezni, és külföldön taníttatni, kárpótlásul hányatott sorsáért, de nem tudta, hol is keresse. Ja, és hogy ez a mostani balhé? Hát kiküldi négy polgárőrét, élükön egy pici, de annál keményebb stílusú középkorú nővel, „és azok majd megtanítják azt a barom dakotát emberként viselkedni”. Az asszonyka villámló szemekkel még hozzátette: „Ha pofázni mer, lehúzom a cipőmet, és annak a tűsarkával verem ki a fogait!”

Csuklottam kettőt: cigány polgárőrök? Pali nevetett: pontosítsunk, a név roma–magyar polgárőrség, gádzsó tagjai is vannak. Mesélt hosszan róluk, majd kezembe nyomta a hetes számú tagsági igazolványt, és közölte, hogy felképel, ha nem fogadom el, és nem írom alá a belépést... Mert ilyen romák is vannak, így is lehet élni! Aztán hosszan elbeszélgettünk egy szociológus kutatóról, bizonyos Réger Zitáról, aki az ELTE-n romakérdésekkel foglalkozik, és akihez szemináriumra odajárt akkori élettársam, egy szép egyetemista lány is tanulni. (Iza pedig később férjhez ment egy jómódú görög sráchoz, ma Hellászban él, ott nyugodtabb az élet. Még tüntetésekkel is...)

Három vagy négy év telhetett el ezek után. És egyszerre csak beüt a ménkű: írtam az egyik horgászlapban egy cikket arról, hogy Dömsödön az „etnikum” kirabol minden halat egy addig halgazdagnak ismert vízből. A cikk félig humoros volt. Aztán váratlanul arról kapok egy értesítést, hogy a MÚOSZ, ez az SZDSZ-es fiókszervezet, távollétemben etikai tárgyalást tartott ellenem, és megrovásban részesített „fajgyűlölő cikkem miatt”.

Híjnye, hogy azt a jó édesanyátokat! Távollétemben? Csak azért, mert az SZDSZ és a hozzá közel álló körök minden módon ki akarnak készíteni az 1995-ös Halott újságíró nem hazudik című könyvem miatt? Kedvem lett volna elküldeni őket a jó édesanyjukba, de volt jobb ötletem is: fellebbviteli tárgyalást kértem. És az elején közöltem, hogy csak akkor veszek ott részt, ha egy bekapcsolt magnetofont az asztalra tehetek. Amilyen marhák voltak, elfogadták ezt a feltételt. Szép kis társaság gyűlt egybe: Avar János, Rákosi Mátyás unokaöccse (nem én mondom, nagyanyám mesélte el, aki ismerte jól és személyesen az egész Róth-Avar családot). Kartal Zsuzsa, akit a hetvenes években néhai Fekete Sándor barátom, az egyik legtisztább magyar író, akit valaha is ismertem, kegyelemkenyérre odavett az Új Tükörhöz, bár tudta jól, hogy a hölgy a legvadabb maoista-guevarista szövegeket nyomja baráti társaságban – no hát ők akartak ítélkezni felettem, a „fajgyűlölő” felett. Igen, az a Kartal Zsuzsa, aki ezt azzal is „megköszönte”, hogy telefonon azt ordibálta nekem, miszerint „elvtársi vadászatokra jártatok a Fekete Sándorral, a Szász Imrével meg a Sára Sándorral”. Vadászatokra. És elvtársiakra. Mi, akik soha puskát a kezünkbe nem fogtunk. Fekete Sanyi, aki 9 évet kapott 56 után, mert leírta az igazat Kádár rendszeréről, és aki később egy sor 56-os dolgai miatt üldözött embert vett oda lapjához. Sára Sándor, aki amióta az eszét tudta, „elvtársi köröknek” a közelébe sem ment. És Szász Imre, aki leleplezte az egész magyar „elvtársi vadászatot”, hatalmas erejű és igen jól megírt könyvében. (Ez elment vadászni...) Más kérdés, hogy pecáztunk együtt e csodálatos emberekkel, sokat. De Kartal nagyságos asszonynak mindegy volt, hogy puskacső vagy horgászbot. No, ha a roma jogvédelemhez is ennyit és így ért, akkor tiszteltetem a roma jogvédő mozgalmak egyik vezetőjeként... (Ha jól emlékszem, e beszélgetés magnószalagja is megvan még.)

Szóval a tárgyalás lement. Elmondtam nekik mindent, amit fentebb leírtam, kérdezve, lehetek-e ezután cigányellenes fajüldöző? És idéztem két könyvemből is, ahol leszögeztem (igaz, zsidóügyekben), hogy minden nemzetnek, népnek, nemzetiségnek van egy becsületes többsége és egy aljas kisebbsége. És ha a becsületes többséget üti valaki csak azért, mert az zsidó, cigány, hottentotta vagy albán, akkor én zsidó, cigány, hottentotta vagy albán leszek! A válasz? Nem érdekes, hogy mit írtál eddig az életedben, az a fontos, hogy most cigányoztál! Megkérdeztem, hogy akkor nyilván elítélik nyilvánosan Jókait, Mikszáthot is, amiért itt-ott leírták, hogy a Gazsi cigány tyúkot lopott... A válasz? Az akkor volt, most más a politikai helyzet! Ja, az más... Akkor már megértettem. Bűnbak kell, de mindenáron, és most! Mert választások jönnek, és kellenek a cigányok szavazatai is...

De amikor Kartal már elkezdett áttérni arra, hogy zsidóellenes is vagyok nyilván, és Avar ehhez is kontrázni kezdett, közöltem, hogy aki ezt így folytatja, azt igen csúnyán szájon fogom vágni! Méghozzá a gettóban agyonlőtt nagyapám, Fischer Lázár nevében! A végén az is kiderült, hogy az ítélet már készen is van, megszövegezték, csak alá kell írnom. Mert ezzel igen jó szolgálatot teszek az „ügynek”. Itt untam meg, de nagyon. És közöltem: a MÚOSZ-ból való kilépési nyilatkozatomat már 4 órával korábban leadtam a titkárságon, most csak azért voltam itt, mert kíváncsi voltam az egész kutyakomédiára. És még azért sem ütöttem pofon senkit, mert utánam szóltak: gyáva vagy? Azért léptél ki előre? A magnószalag teljes tartalmát meg szépen leírtam, és megjelentettem az Új Magyarországban. Utána megkeresett ötvennél több cigány barátom, ismerősöm, megkérdezve: megvárják e „bíró urakat” az utcán, és kiverjék mindnek a fogait? Békére intettem őket: nekem ez az elégtétel is elég volt...

Napi harcok a gettó szívében

De még mindig nem volt vége. Éldegéltem a Dob utcában, a hajdani gettóban, öreg zsidók, romungrók, azaz muzsikus cigányok, és mások között, a legnagyobb békében. Amíg egy Kisvárda környékéről felszivárgó beás horda el nem kezdte erőszakkal elfoglalni az üres lakásokat, és attól kezdve elszabadult a pokol. Amiből elege volt magyarnak, romungrónak és zsidónak egyaránt. A mi házunk megúszta. Talán azért, mert az első nagypofájú cigány srácot, aki üvöltve berontott az udvarba, és közölte, hogy mától kezdve ő a meghalt 96 éves Takács Pali bácsi lakásában fog élni, mert annak unokaöccse volt, helyre nem raktam. Ordítottam én is, hogy a vakolat is pergett, így derült ki, hogy a nevén kívül mit sem tud a színmagyar Pali bácsiról, azt is érdekes lett volna megtudni, hogy a nevet honnan kapta... De amikor tovább üvöltött, hogy ő bizony beköltözik, és ezt ki tudja megakadályozni – megmutattam neki: én és az önvédelmi nagy fekete Magnum, amit az orra alá tartottam. Akkor már meggondolta magát, és erre biztatta a mögötte ágáló tarka szoknyás csaja is: „Gyéré mán, itt nem seretnek minket!” Mit mondjak, igaza volt. Közben már gyűltek körém a házbeliek; elsőnek roma házmesterünk, a korábbi minisztériumi portás Gábor barátom gratulált, mondván: ilyen szomszédokból ők sem kérnek.

Amikor a sarokban egy délelőtt meghalt nyitott ajtónál az öreg prímás, senki se mert bemenni hozzá. Én fogtam le a szemét, én hívtam mentőt, halottszállítót, szegény öreg beteg feleségének én intéztem a temetési segélyt és a többi adminisztrációt, amit a rokonság csak köszönni tudott azzal, hogy „ritka rendes ember vagy, ha gádzsó is”.

A balhék központjává a Skála-csarnok vált. És, tetszik, nem tetszik, az a cigány tini galeri volt ebben az éllovas, amelyhez a hírhedt Fekete Vonat zenekar is tartozott, élükön a debella nagy csajjal, Fatimával. A srácok a bódékat rugdosták szórakozásból, karaterúgással, és csóró öregasszonyok pénztárcáit lopkodták ki a bevásárlókosárból, aki meg tiltakozni mert vagy próbált, azt üvöltözve leugatták, leköpdösték. (Kár tagadni, igen sokan emlékeznek még erre az akkori csarnokjárókból.) Egyik nap elszakadt nálam a cérna. A pénztárnál, két hellyel előttem a sorban, járt így egy néni. És a roma kölyök még ordítani is kezdett vele. Nem kellett volna. Mert én is kiengedtem a hangom, úgy, hogy a Keleti pályaudvarnál is hallották. És igen elküldtem a suhancot a jó kurva anyjába, közölve, hogy ha vissza nem teszi az erszényt, hát úgy vágom bele a padlóba, hogy a fűnyírógép fog neki hajat vágni. Erre rohant oda Fatima, rikácsolva, mert rohadt hordának mertem nevezni a galerijét. Eszelősen üvöltött, hogy én egy rohadék fajüldöző fasiszta vagyok. Több se kellett. Túlordítottam a csajt, és beígértem, hogy a megölt zsidó nagyapám emlékére verem szét a pofáját! Végül még hozzátettem, hogy rájuk ijesszek: ha nem lesz vége az anyókák zaklatásának, hát én holnap ötven fekete ruhás kopasz, kétméteres sráccal jövök vissza... (Egyet sem ismertem ilyet, de ez más dolog. Ettől még az emberek – a csarnok közönsége – megtapsoltak, hogy végre valaki ki mer állni értük.)

Másnap megyek be a csarnokba, és én lepődök meg a legjobban: egy csomó kigyúrt, kopasz, fekete ruhás srác ügyel a rendre. A hátukon Niklas felirattal. Nem tudtam, hogy Bánk Bandi, az áruház-igazgató éppen az előző héten állapodott meg a Niklas biztonsági irodával, és kért tőlük embereket a rendet megteremteni. A roma banda meg egyik sarokban sunyított, sunnyogott. Annyit ki tudtam venni a dumából: „Vigyázz! Az író beváltja az ígéretét! Innen menni kell...” Hát így lett „félelmetes hírem” egy véletlen kapcsán...

Persze, ott, az egykori gettó szívében sem volt minden romával bajom. Vahur, aki a Kertész utcában lakott, például komoly bűnöző volt. Jogerős, börtönre szóló ítélettel. Egyik nap odajött hozzám: „Jenő bátyám! Tudom, hogy gyűlöli a kábszereseket! Ha segítek párat feldobni közülük, beszél a jardokkal, hogy ne kelljen most bevonulnom? Pár hét múlva jön a gyerek, nem akarom az asszonyt egyedül hagyni...” Beszéltem egy-két ismerős rendőrtiszttel. Vahur tényleg segített. És együtt lehetett szülő asszonyával. Úgy mellesleg meg a Kertész utcát éjjel heroinos fecskendővel teleszóró szép fiúknak is lett pár jó napjuk...

De aztán elszabadult a pokol. 2001 tavaszán egyik éjjel a Dob utcai lakásom ajtaját kezdték két órakor feszegetni. Pisztoly a kézbe, és váratlanul ajtót nyitottam. Három nagyon rossz arcú cigány állt az ajtó előtt, nyitott késsel. „Beszélgetni” kezdtünk. Arról, hogy mit is akarnak itt? Zagyva mese jött egy adósukról, akit agyonverni jöttek. Csakhogy ilyen névvel senki sem lakott a 64 lakás egyikében sem. De hogy nekik akkor is „joguk van itt lenni”. És ezt a tévében is megmondta az egyik roma vezető! Végül is fegyverrel vertem ki őket még az udvarból is, miközben az egyik megígérte, hogy fültől fülig vágja át a torkom. Miközben 45 kilós, beteg feleségem mögöttem állt.

Ezután költöztem vidékre. Csak előtte még megírtam az esetet a Népszabinak és a Magyar Fórumnak egyszerre. Hangoztatva a levélben, hogy Horváth Aladárnak, a nagy roma jogvédőnek a felelősségét is tisztázni kellene végre: milyen alapon jelenti ki, hogy az ekkor már tömeges roma lakásfeltörőknek is igazuk van, mert „valahol nekik is lakni kell”? Persze, egyik lap sem közölte a levelet. Felolvasta viszont a rádióban, a Vasárnapi Újságban Lovas Pista barátom. És bírósági ügy lett belőle. Igen érdekes tárgyalással. A nyíltan és egyoldalúan elfogult kedves bírónő Horváth urat „tiszteletre méltó elnök úrnak” szólította, méltatva annak múltját, engem viszont szóhoz sem engedett jutni. Csak egy dolog érdekelte: voltak-e már korábban is ott lakásfeltörések, támadások? Megmondtam, mert soha nem hazudok: volt, csak jóval kevesebb! Ennyi elég is volt. Már jött is az ítélet: velem nem is foglalkoznak, de Lovast jókora pénzbüntetésre ítélik, sajtó útján elkövetett rágalmazásért. Pista barátom a belőlem a bírónő által kiprovokált egyetlen igaz mondatomért, amelynek alapján őt elítélték, még meg is szakította a baráti kapcsolatot... Kimentemben megkérdeztem a kedves jó bírónőt, bár ő nem akart velem szóba állni még akkor sem: hogy ha előtte hadonásznak késsel, borotvával, és az ő háta mögött áll beteg hozzátartozója, ő mit tett volna? Vigyorgott, és nem válaszolt. Kell még magyarázat, hogy ilyen „elfogulatlan bírói gyakorlat” után miért tart ez az ország ott, ahol tart? És ezt most már kimondom, hatszori szívműtét után, három mű-szívbillentyűvel, és egy alig két hónapja végzett áttétes rákműtéttel! Ítéljenek el érte, ha mernek. Leszek, ha kell, az első halottja az ország megtisztulásának! Várom Önt, bírónő, minden tisztelet nélkül! De nem mint bírót, az én ügyemben, mert ahhoz van még elég tisztességes bíró ebben a szegény országban... Peres felek egymás ellen viszont lehetünk, ha akarja...

Amúgy a tárgyalóterem előtt volt egy érdekes közjáték. Horváth úr odacsődítette a Roma Sajtóközpont néhány fiatal munkatársát „tanulni”. Az egyikkel beszélgetni kezdtem. Először megkérdeztem: a lovári vagy a beás nyelvjárást beszéli-e? Nézett rám, mint borjú az új kapura: az mi? Tovább kérdeztem: melyik dolmutába tartozik, vagy tartoztak a szülei? Azt se tudta, hogy mit jelent a szó... Megkérdeztem, hogy ismeri-e Réger Zita kutatásait? Fogalma se volt róla, hogy ki az, és mit csinál... Na ja... Ha ilyen „roma öntudattal nevelnek valakit”, hát egy percig sem csodálkozom az egész társaság eddigi hozzáállásain és nyilatkozatain...

De vidéken sem lett vége. Igaz, a falumban élő becsületes romákkal a létező legjobb viszonyban vagyok. A rákbeteg Rózsikával és családjával, akik egy alapítványnak gyűjtötték a fémet. Alapítványnak, amely a bevételből betegeket segít. És nem lopott fémet, de nem ám! Forgalomból kivont öreg Opel autómat nem vittem bontóba, nekik adtam, hátha az is hoz pár ezret az alapítvány javára. És ha az utcán találkozunk, Rózsika megcsókol, megölel, egymás egészségi állapotáról beszélgetünk. De itt is van, sajnos, másféle roma is. Mint az a kis gizda maffiózó, akin több arany szokott lógni, mint a saját súlya. Megint egy orvhalász bandával gyűlt meg a bajom. Az ürge neve szóba se került, egy pesti taxiscsoport került gyanúba. De ő magára vette, mert ő volt a kérdéses időben és helyen jelen, amit nem is tudtam. Megszerezte a titkos telefonszámomat, és elkezdett halállal fenyegetni. Előbb a K-i rendőrséghez fordultam védelemért. Érdekes tapasztalatokra tettem szert. Előbb közölték: bizonyítanom kell azt, hogy tényleg az illető hívott fel. A telefontársaság viszont megtagadta a hívó számának megadását, mondván: azt csak a bíróságnak köteles kiadni. És a bíróság meg csak akkor kéri ki a számot, ha bűncselekmény történt. De a halálos fenyegetés nem bűncselekmény, csak szabálysértés. Ezt a rendőrség is megerősítette. Tehát nincs még bűncselekmény, nem kérik ki a számot, de ha nem tudom igazolni, hogy ki hívott, akkor ügy sincs, és védelem sincs. (És elhangzott még egy cinikus mondat is: Ja, Szatmári úr, manapság a pénz beszél... Még jó, hogy nem tették hozzá: az arany...)

Hát kénytelen voltam újra a saját módszereimmel védekezni. Előzetes nyilatkozatot tettem le a rendőrség asztalára: ha a vízparton a kis „aranyos fiú” vagy emberei megtámadnak, a hatszor összefércelt bordáim miatt már azt is jogos önvédelemként fogom fel, ha bármelyik két méternél közelebb jön, mert onnan egy rúgással szét tudja nyitni a mellkasomat. Ezért azt, aki túl közel jön, engedélyes önvédelmi fegyveremmel lelövöm, és hogy az éppen gázra lesz töltve, vagy másra, majd megtudja ott. De ha halottakat találnak a vízparton, és nem csak én leszek ezek között, hát tudják, hogy mi történt. (Mármint a rendőrség.) Hogy visszamondták-e a szépfiú baráti körének, vagy nem, azt nem tudom. De több fenyegetés nem jött. Illetve jött még egy. Azt viszont nejem vette fel. Aki korábban vendéglátós volt, és e korszakából volt egy ismerőse, aki csak azért ült több évig, mert a 150 kilójával túlságosan nagyot talált ütni, és a támadója belehalt. Ez a behemót tisztelte Andit, a pici lányt, mert az egyszer szólni mert neki, amikor illetlenül viselkedett a vendéglőben. Kinevette, de megszerette a „csöppséget”. És Andi nem volt túl udvarias a fenyegető kis maffiózóval. Megmondta neki: ha kell, lehívja ezt a tisztelőjét, meg még annak pár barátját, de hogy attól kezdve sokáig nem fog fenyegetni, mert se szája, se pedig foga nem lesz már hozzá, az is biztos!

Három éve a halállal fenyegető „aranygyerek” hallgat.

*

Hát itt tartunk, így élünk húsz éve, és most, Pannóniában. Mi már tudjuk: nem pofázni kell, és nem jogokról, mert az nekünk nincs, csak a támadó hordáknak. Legalábbis egyesek így értik. A saját politikai érdekeik, túlélésük miatt. Mi védekezünk, és minket sem érdekel, hogy hol lépjük át a törvényt. Ha ezért belénk köt valaki, egyszerű a válasz: alapítunk egy kis szektát, új vallást, és attól kezdve a kisebbségek védelme ránk is vonatkozik! Ha tévednénk, szóljanak idejében...

***************

Nádor István: Vigyázzatok !

A [Cozma-]tragédiát követő vasárnap reggeli első informátorom szerint  Veszprém legbiztonságosabb szórakozóhelyén,  szombat éjjel  egy csapat cigány tévedésből megölte a 211 cm magas, sportos felépítésű Marian Cozma kézilabdást, a veszprémi csapat nagy jövőjű reménységét.                                                                                      

Egy magas szőke férfit akartak megleckéztetni, és a leírás ráillett Cozmára….

Előrebocsátom, hogy nem vagyok szakértő, csupán egy gondolkodó állampolgár, aki a rendszerváltás környékén  évekig dolgozott a  bűnügyileg legfertőzöttebb magyarországi régió főkapitányságán sajtófőnökként. Akkoriban a bűncselekmények 40-45%-át követték el a fővárosban és környékén, Pest megyében. A napi eseménytörténet alapján viszonylag könnyen átláthattam a főkapitányság fokozatosan szűkülő anyagi helyzetének,  ellátmányának és ebből következően lehetőségeinek, valamint a rendőrség és a bűnszervezetek kapcsolatának alakulását is. Sorozatot írtam a Kapuba A rendszerváltás nyertesei címmel. Ebből egyértelműen kiderült, hogy már a kilencvenes évek elején a rendőrségnél és a határőrségnél jóval szervezettebb, országos hálózattal rendelkező, politikai támogatottságot élvező bűnözői gárda veszélyezteti az országban a közbiztonságot, az állami vagyont és az állampolgárok életét. Ha másként állt volna a dolog, miképpen fordulhatott volna elő, hogy hónapokon keresztül teljes vasúti szerelvények adózatlan olajszállítmányai köröztek az ország vasútvonalain, míg egy mellékvágányon valahol megállt  egy-egy mozdony, és onnan a tartálykocsik tucatjai ismeretlen helyre szállították – akár egyetlen éjszaka alatt is – a sok százmilliót érő üzem- vagy fűtőanyagot? Miképpen fordulhatott volna elő, hogy az újonnan alakult önkormányzatok polgármesteri hivatalaiban –  több tucatszor – sorra törték fel vagy vitték magukkal a pénzzel teli páncélszekrényeket? Mindvégig ismeretlenek! Miképpen fordulhatott elő, hogy a százhalombattai olajfinomító és a Ferihegyi reptér közötti benzin-, kerozin- és olajvezetéket 72-szer fúrták-csapolták meg ismeretlenek... Mindannyiszor éppen akkor, amikor a nekik megfelelő fűtőanyag volt benne, hatalmas környezeti kárt okozva a csőrendszer nyitva hagyásával… Miképpen fordulhatott elő, hogy a Duna fővárosi szakaszán egy kft. kibérelt karácsonyra egy 700.000 literes tartályuszályt – a hozzá tartozó motoros vontatóval, célfeladat nélkül –, és a kapitányt egy parton haladó személykocsiból irányította telefonon a megrendelő, karácsony este, éppen a Budától délre eső  battai olajfinomító bejárati zsilipjéhez, s ott beengedték az üres vontatmányt. Vételeztek és máris vitte tovább a vontató délnek, de előbb ki kellett engedni a kikötőből. Ment simán minden, azután lehorgonyzott Dunaújváros felett egy rég nem használt kikötőnél, s jöttek a tankerek. Vitték a benzint Pécsre, Szegedre, Kecskemétre. Rendőr, pénzügyőr, polgárőr sehol. A lakosok telefonáltak be a távoli őrsre, hogy már túl erős a benzinszag a levegőben! A kiérkező két rendőr csupán egy tatabányai fedélnélkülit talált a gumicső végénél, ami az uszályból a partra vezetett…

Hogy képzelhető el mindez egy országosan szervezett – a lakosságot figyelembe sem vevő –, évtizedes kapcsolati tőkével rendelkező apparátus nélkül? Bizony sehogy. Nem véletlenül írtam apparátust! A rendőrök már akkor is sejtették, csak kimondani nem lehetett, hogy ez az apparátus nem más, mint a  több évtizede szerveződött politikai hatalmi  érdekszövetség. Ők állnak a végrehajtók mögött. És amikor egy-egy gazdaságvédelemre szakosodott rendőrosztag utolért egy fölülről irányított hálózatot, a BM – „saját kérésére” – nyugdíjba küldte a megyei főkapitány bűnügyi helyettesét, a gazdaságvédelmi osztály vezetőjét pedig (az ORFK épületében, a BM engedélyével!) csempészett aranyat áruló ügynöktől való ékszervásárlás ürügyén mentették fel, távolították el, szerelték le, bélyegezték meg országosan, és nyúltak utána a médiájukon keresztül is, amikor új állásába helyezkedett el. Igen! Ez a Pelikán-ügy! Pelikán László alezredest, gazdaságvédelmi osztályvezetőt  évek múlva a bíróság felmentette. Ki tud róla? Pedig kiváló rendőr volt. Ő adta nekem is az ötleteket és a háttér-információt a sorozat megírásához. Azután – egyenesen a főkapitánynak a BM-ből jött utasítással – engem is azonnal elküldtek „közös megegyezéssel”. Figyelmeztetés nélkül. Mert legalább a gazdaságvédelmi osztályvezetőt figyelmeztették: egy délelőtt személykocsiját a megyei főkapitányság és a megyei ügyészség parkolójából nyomtalanul ellopták… Az egyirányú, szűk Aradi utcából!

Egy haszna mégis volt ezeknek az éveknek: megismertem sok jól képzett rendőri vezetőt, többek között Bolcsik Zolit, a váci kapitányság akkoriban egyetemre járó, az országban legfiatalabb városi kapitányát, és a jóképű, de hízásra hajlamos Bencze Józsit, a tanácselnökből lett nagykátai rendőrkapitányt. De fontosabb volt ennél, hogy feltérképezhettem a rendőrség belső működését, tempóját, felszereltségét.  Főkapitányunk minden hó elején az állománygyűlésen elmondta, hogy  jelenleg l50 vagy l90 millióval tartozunk az áram- és gázszolgáltatónak, a benzinkutaknak, a szerelőknek, az egészségbiztosítónak és a nyugdíjintézetnek.  Mindez Kuncze Gábor belügyminisztersége  idején! Utána jött még Lamperth Mónika is! És  ki tudja összeszámolni, hogy azóta hány tízmilliárdot vontak el a rendőrség költségvetéséből, és hány ezer  kiképzett rendőrtiszt és tiszthelyettes hagyta oda a főkapitányságokat, hogy helyük legyen az őrző-védő cégek tulajdonosi vagy irányítói-kiképzői garnitúrájában. Ami természetesen sokkal jobban fizet, mint a csontra aszalt BM. De erről később!

VESZPRÉM, 2009. FEBRUÁR 8.

Nem tudom, hogy ezen az éjszakán hol aludt dr. Bolcsik Zoltán, a ma is fiatal – ismeretségünk kezdete óta igencsak hosszú utat megtett –, immár Veszprém megyei rendőrfőkapitány, de az biztos,  hogy hajnalban riadóztatták. Jelentették neki, hogy az évtizedek óta békés hangulatú érseki székhely centrumában, a korábbi megyei pártbizottság és a Napló  szerkesztőségétől, valamint a Városi Tanács épületétől alig l00 méterre lévő Patrióta lokálban egy 25-30 fős „társaság” összeverekedett a kézilabdacsapat kiválóságaival, és három játékos megsérült.  Nem is akárkik: Marian Cozma, Ivan Pesic és Zsarko Sesun, a csapatban legfontosabb posztok Európa-hírű játékosai. Ebből tudhatta a főkapitány, hogy hamarosan egy asztalnál fog ülni miniszterével, Draskovics Tiborral, mert ez európai, sőt világbotrány! És tudta azt is, miképp alakult Draskovics és a miskolci rendőrkapitány (cigány bűnözőkkel kapcsolatos) nézetkülönbsége…

Az eseményeket azóta nagyjából ismerhetjük. Legrészletesebben természetesen a megyei lapból.  Amint a rádióban meghallottam a hírt, azonnal felhívtam a csapat megszállott vidéki szurkolóját, mit tud. Meglepetésemre igen sokat. Elmondta, hogy a Balaton északi partjának zsarolásáért vetélkedő alvilági bandák háborúja tört ki. Egy közel  30 fős, eddig ismeretlen cigánybanda tért be késő este a Patrióta lokálba, s vacsora után nem fizetett. Ez volt a szokásos botránykeltési akció kezdő lépése. Majd a pultoslányt megütötték, erre álltak fel a sportolók, hogy leállítsák a Cozmánál fél méterrel alacsonyabb, ám izmos, barna bőrű kopaszokat... Nem számítva arra, hogy azok hátterük birtokában mindenre elszánt késelők. És nem is egy kis verekedésért jöttek a városba Enyingről, hanem hogy  a megfélemlített tulaj ezentúl nekik fizesse a védelmi pénzt… A szintén enyingi lakos tulaj félt is, hiszen azt nyilatkozta utóbb: a dolgozók közül senki nem sérült meg, a pultoslány sem. A rendőröknek kötelességszerűen – érthetően –, ám a sportolóknak és más szemtanúknak is megtiltották, hogy elmondják, amit láttak, tapasztaltak. Az legyen a hivatalos információ, amit majd Draskovics miniszter fog mondani a sajtótájékoztatón. A biztonság kedvéért ő lehozta magával az országos rendőrfőkapitány helyettesét is. No és mivel kezdte Draskovics? A bűnnek nincs bőrszíne, csak áldozata és tettese...

Bolcsik Zoltán dandártábornok rendkívül óvatosan feltárhatta a lényeget: A BIZONYÍTÉKOK ÉS A SZEMTANÚK VALLOMÁSAI FÉNYÉBEN KOMOLY FELTÉTELEZÉSEK VANNAK AZ ELKÖVETŐKET ILLETŐEN, ÁM A NYOMOZÁS ÉRDEKEIRE HIVATKOZVA TOVÁBBI RÉSZLETEKET NEM KÍVÁN ELÁRULNI. Aznap este a romániai lapok Bukarestben már a nyomdagépek alatt voltak, és a román internethálózaton órák óta olvasható volt, hogy a veszprémi Patrióta bárban   ma hajnalban egy cigánycsoport megölte Cozmát!

A magyar játékostársuk gyermekének születését ünneplő horvát, szerb és román sportolók azért váltak a pillanatok alatt elmenekülő 30 fős roma horda áldozatává, mert a Fejér megyei zsaroló banda a somogyi Balaton-part után Veszprémet is a „bűvkörébe” akarta vonni. Épp ezt mondta vasárnap reggeli informátorom is… Ezt mindenki tudta, csak a rendőrség nem? Utólag sem? Vagy nem szabad tudniuk, hiszen itt a főnök, és ki akar pellengérre kerülni az ezredesek, tábornokok közül azért, mert olyasmit hoz nyilvánosságra, amit mindenki tud már.

Vagy megfenyegették a rendőröket is? Nem  lentről, hanem…?

Akik ismerik a helyszínt, tudják, hogy a Patrióta lokál  egyirányú utcára nyílik, amelyben „megállni tilos” táblák sorakoznak. Az utca meredeken emelkedik a városcentrum felé. Innen 25-30 embernek szervezetlenül  elmenekülni a távoli kocsikhoz, melyekkel menekülni szintén csak egy irányba lehet: a kiérkező rendőrökkel szemben! – szinte lehetetlen annyi idő alatt, míg kiérkeznek az 1100 méterre lévő városi és megyei  rendőrkapitányságról. Ha a verekedés kezdetén hívják őket…  Az enyingi fiúk utóbb azt állították, hogy ők egy szülinapról hazafelé ugrottak be – közel harmincan – az éjszakai mulatóba. Vacsorázni. Milyen szülinap volt az, ahol éhen maradtak? És hol tartották azt Enyingtől ekkora távolságra? Ezt a kérdést utólag bizonnyal felteszik nekik Bolcsik beosztottai. De az ember elbizonytalanodik ebben is, amikor olvassa a Kázmér Judit irányította öt dunántúli napilapban, hogy a nyomozás jelenlegi állása szerint az ügynek – a három körözöttön kívül – nem lesz több gyanúsítottja. A többi 25 tanú! Honnan tudja azt a rendőrség, hogy a bandaháborúban az erődemonstráció nem a bűn előkészítési eszköze?

*                          

Bandaháború? Igen, az! A gyilkosság másnapján arról  írt a megyei lapban Ármás János Várpalotáról, hogy „nem szabad feltételezésekbe bocsátkozni. Ami azonban régóta tény: bűnöző bandák között dúl a harc a Balaton feletti uralomért, finoman fogalmazva az ellenőrzésért. A vendéglátó-és szórakozóhelyeken szedik a védelmi pénzt. Aki fizet, azt alapvetően békén hagyják, aki nem, azt( figyelmeztetésként) megverik, majd az üzletét összetörik, felgyújtják, felrobbantják. A bandauralom nem áll meg egy szinten, hanem bandaháborúvá válik. Mindenki többet, nagyobb karéjt akar. A Balaton déli partját is uralja egy banda, miként az északit is. Ez nem titok.”

Amit csak dr. Bolcsik Zoltán és az érintett városok rendőrsége nem tud, illetve nem mer felfedni. Évek óta? Mint anno az olajmaffia szervezőapparátusát. Csak nem ugyanazok szedik le a sápot legfölül?  Mert nem szabad felednünk az egykori MSZP-s titokminiszter határozott állítását az alvilág és a politika összeéréséről.

És most jön a felháborító végkövetkeztetése a bölcs várpalotai újságírónak: „Marian Cozma és sporttársai rossz időben és rossz helyen tartózkodtak.” Arról már hallottunk, hogy valaki jó időben jó helyen tartózkodott, azért vált hirtelen milliárdossá, de az is igaz lehet, amit a tapasztalt tollforgató  nem  gondol:  szegény sportolók rossz helyen állapodtak meg, mikor a Gyurcsány-kormány idején Magyarországra jöttek. (Dél-Afrikában vagy Kongóban is biztonságosabb lett volna.) Hiszen végül is egy szőke, magas fiatalembert kellett a bandának elintézni. Fénykép és azonosítás nélkül.  A tettesek nem tudták, kiket támadtak meg...

Utóbb a megyei lap szerkesztőségében önként jelentkezett egy magas, szőke férfi, aki elmondta, hogy azon a szombaton este 9 és l0 óra között részese volt egy atrocitásnak, ahol egy ismerősét megvédte, akit Raffael Zsolt a földön ütlegelt. Ő lerántotta róla, s Raffael nekiesett egy autónak, beverte a fejét és a könyökét.

– Kijött a rendőrség, bevittek, kihallgattak, azután elengedtek. Az újságból tudom, hogy garázdaság miatt eljárást indítottak ellenem – mondta el a magas szőke.

Nem hasonlít Cozmára.

De ez nem számít...

*

Istenem,  a gyilkosoknak is joguk van tévedni. Emberi dolog: tévedtek!

***************

Magyarország gyermekei: Románia és Romaország

Idősebb vargyasi Daniel István báró (az 1744. évi országgyűlés tagja, Micu-Klein püspök kortársa) emlékiratában már magát a folyamatot követhetjük nyomon. Az emlékíró ideges figyelemmel kíséri a románságnak, „ennek a jövevény és idegen népnek példátlan és túlságos elterjedését és elszaporodását”, mely olyannyira elárasztotta szinte egész Erdélyt, hogy úgy látszik, három bevett nemzete közül kettőt, ha nem is felülmúl, de már felér vele.

Csodálatos ennek a népnek a szaporasága. Látjuk ugyanis, hogy számos falu, melyet még 50 évvel ezelőtt részben oláhok, részben magyarok vagy szászok vegyesen laktak, ma pedig a kihalt régi lakosok helyét az idegen oláhok termékeny sarja tartja megszállva. Azon kívül számos falu látható, melyeknek csak templomai és az őket körülvevő falak és tornyok árulják el, hogy valamikor magyarok vagy szászok birtokában voltak. Mai lakosai valamennyien oláhok, akiknek ha idejében gátat nem vetnek, még inkább elszaporodnak. Pedig ha zablájukat megeresztik, és erejük megnövekedik, félő, hogy az idegeneknek ekkora sokaságából és annak féktelenségéből és eltűréséből, mint egykor a trójai lóból, a bevett és ősi nemzetségekre, végül az egész erdélyi népre pusztulás és végromlás tör elő. (Forrás: Kocsis István: A meztelen igazságért)

Történelmi tapasztalatot nem ismerünk, korszakok és nemzedékek számunkra eredménytelenül peregtek le. (Kapu, 2007/5. Önismeret nélkül)

„S vajon mi megint ezen elfogultság oka, mely a közönséget e tárgy körül tökéletes sötétségben tartja? Semmi egyéb, mint országos embereink legnagyobb részének járatlansága a reactiók törvényi körül – mely, mint fentebb érintém, felette fájdalmas s a közönségre nézve kimondhatatlan káros... Minden engedékeny s lágy törvény okvetetlenül éppen ezen most említett effectust szüli. Tíz bűnöst s gondatlant directe kímél, ellenben száz ártatlant és szorgalmatost indirecte büntet... a rosszat, lágyvelejűt, tanulatlant s gondatlant ápoló törvény, midőn e szép társaságnak néhányit tán megmenti – s csak tán, mert ez is kérdés –, minden bizonnyal számtalan jót, okost, tanultat s gondost szüntelen büntet, s ekképp nem az élet elvének, de a rom Istenének állít oltárt.”

De hát ezt a korszerűtlen és tudatlan Széchenyi István írja a Stádium lapjain. Ellentétben a mai felvilágosult politikusainkkal, akik az említett lágyvelejűt ápoló törvényt működtetik.

Mindenki által tudott, hogy a civilizációkat mindig a barbárok győzték le. A Római Birodalom kultúráját a sötét és mosdatlan középkor követte, és ezer évbe tellett, míg a civilizáció újra kifejlődött.

Ez lesz a mi jövőnk is?

De ha még hátrább nézzük, az iráni sivatagban találhatunk a homokban 300 m átmérőjű üveglencséket, amely korabeli nukleáris robbantásokat feltételez. Melyeket a magyar népmesék üveghegye őriz az emlékezetben. Tehát feltételezhető, hogy az emberiség egyszer már elpusztította önmagát, melynek emlékeit a jégkorszak hatvanméteres jege gyalulta el.

Ha hozzátesszük a jelen globális válságát: bank, népesség-túlszaporodás, energia, ivóvíz, élelmiszer, és azt, hogy ez mindenkor háborúkhoz vezetett, akkor igen rosszak a kilátásaink. A Trianont siratók felejtik azt is, hogy a háború végi „rendezés”, a többségi népesség vette el Magyarország területének kétharmadát. Most ismét a betelepültek túlszaporodása történik a magyarság pénzén, és nem figyel oda senki.

A magyar (mint az anekdotabéli ló), ha nekimegy a falnak, nem vak, csak bátor.

(Békés)