A férj, Simon, 52 éves, ingatlan ügyekkel foglalkozik, sikeres üzletember. Felesége, a 49 esztendős Honey a reklámszakmában tevékenykedik. Fiúk, Arron 18, lányuk, Angel 16 éves. Barátaik, rokonaik mind a környéken laknak.

Azonban ezen a nyáron nagy változás fog bekövetkezni a család életében: úgy döntöttek ugyanis, hogy elköltöznek Nagy-Britanniából. Hátrahagyják szép házukat, barátaikat, felszámolják Simon jól jövedelmező vállalkozását. És azért cselekednek így, mert nem érzik biztonságban magukat. A Gould család ugyanis zsidó. Az Egyesült Államokban, Arizona államban szeretnének letelepedni.

„Büszke vagyok arra, hogy brit vagyok. Szüleim Londonban élnek. Simon egész életét Manchester északi részének két utcájában élte le. A mi házunk a lányunk és fiunk egyedüli otthona. Azonban most el kell mennünk, nem utolsó sorban a gyermekeink érdekében” – vázolja sanyarú sorsukat a feleség, Honey.

A Nagy-Britanniában élő 300 ezer zsidó közül sokan gondolkodnak a kivándorláson. A brüsszeli Zsidó Múzeum előtt történt tavalyi lövöldözés, valamint az év eleji párizsi merényletek óta a zsidók egyre jobban rettegnek. Maureen Lipman színésznő a közelmúltban szintén elárulta, hogy a szigetország elhagyását fontolgatja a zsidók elleni támadások növekvő száma miatt.

Az Antiszemitizmus Elleni Kampány elnevezésű szervezet a múlt hónapban végzett közvélemény-kutatása szerint a britek közel fele az eléjük tárt „antiszemita vélemények” közül legalább az egyikre azt mondta, hogy az „egyértelműen vagy valószínűleg igaz”.

A Community Security Trust (CST), az antiszemitizmus szintjének mérésére szakosodott szervezet pedig a napokban közölte: 2014-ben minden korábbinál több antiszemita incidens történt Nagy-Britanniában. (Állításuk szerint tavaly egészen pontosan 1168 esetben, míg 2013-ban 535 alkalommal bántalmaztak szóban vagy tettlegesen zsidókat a szigetországban.)

A legveszélyeztetettebbek a Londonban és Manchesterben és annak környékén élő zsidók. Manchesterben például tavalyhoz képest 79%-kal nőtt az "antiszemita jellegű" cselekmények száma. Olyan szörnyűségek fordultak elő, mint például hogy zsidó sírkövekre horogkereszteket rajzoltak, illetve gyalázkodó szövegeket írtak. A város rendőrsége több járőrt küldött a „veszélyeztetett” övezetekbe.

A szigetország elhagyására készülő Gould házaspár saját tapasztalatai alapján megerősíti a közvélemény-kutatások eredményeit és az ismertetett statisztikai adatokat. Honey elmeséli, hogy az egyik héten egy nagy szupermarketban vásárolt, és éppen sorban állt, amikor az előtte álló férfi közölte vele: „Ba...ák meg a zsidók, mindenütt ott vannak, tolvajok, elrabolják a vagyonunkat”. Honey nem tudta megállapítani, hogy a dühös férfi tisztában volt-e azzal, hogy ő zsidó, de ettől függetlenül halálra rémült, és elszaladt. Az egyik zsidó szomszédjuk fiáról azonban tudni lehetett, hogy zsidó: a fején kipát viselt, amikor odaugrott hozzá egy „fehér lengyel ember” (!), és megütötte őt.

„Tudom, hogy nagyon sok ember békésen akar egymás mellett élni. Azonban nagyon jelentős mértékű az antiszemitizmus Nagy-Britanniában, és ez a jelenség minden oldalról fenyeget. A mi helyi zsidó iskolánk úgy néz ki, mint egy börtön. Drótkerítéssel van körülvéve, őrök járőröznek a közelében, nem egy esetben kutyákkal. Én nem akarok rettegve ülni otthon, amíg a férjem a zsinagógába megy. Én csak békében szeretnék élni” – kesergett Honey.

Férje, Simon is úgy véli, hogy nem egyedül a radikális iszlám az oka a növekvő antiszemitizmusnak. Mint mondja, a szélsőbaloldal is hagyományosan azonosítja a zsidókat Izraellel és a cionizmussal. A szélsőjobboldalról pedig úgy vélekedik, hogy az ugyan „boldogan szórja átkait a muszlimokra, de mi is csak egy lépésre vagyunk attól, hogy gyűlölete ránk irányuljon”.

„Ki vagyunk téve a fokozódó antiszemitizmusnak, és jól megismertük azt” – fejtegeti Simon, majd a következőképpen vázolja a szigetországban kialakult állapotokat: „Tojásokat dobnak ránk az elhaladó autókból, horogkereszteket, gyűlölködő üzeneteket pingálnak zsidó sírokra. Az elmúlt nyáron Manchester központjában – egy olyan helyen, amit szeretek, és ahol mindig is éltem – erőteljes Izrael-ellenes tüntetéseket tartottak. Félelmetes volt látni ezt a saját szülővárosomban”. A zsidó üzletember dicsérte ugyan a kormánynak az egyre súlyosbodó helyzetben tanúsított magatartását, azonban kétségeit hangoztatta azzal kapcsolatban, hogy lehetséges-e gátat vetni a folyamatnak.

De hogyan lesz képes a Gould család egy olyan helyen új életet kezdeni, ahol alig ismernek valakit? (Honey-nek van egy nagymamája Kaliforniában, de a család tőle is sok száz mérföldre szándékozik letelepedni.) És vajon miért nem Izraelben kívánnak biztonságos otthont találni? Miért az Arizonában található Scottsdale-ben kívánnak élni? A házaspár abban reménykedik, jól fogják érezni magukat, mivel azon a vidéken több mint 100 ezer zsidó él.

Honey és Simon elismeri, hogy nem lesz egyszerű Amerikába költözni, részben a vízummal és a zöld kártyával kapcsolatos nehézségek miatt. Simon több órás kutakodás után azonban felfedezte a kevéssé ismert EB-5 Visa programot, mely zöldkártyát biztosít azoknak a nem amerikai polgároknak, akik az USA elmaradott vidéki régióiban, illetve magas munkanélküliséggel sújtott vidékeken fektetik be pénzüket. Simon megfelel a feltételeknek, mivel kölcsönt nyújtott egy hotelfejlesztéssel foglalkozó vállalkozás számára Vermontban.

„Létezik egy hallgatólagos megegyezés arról, hogy a zsidók számára Izrael az egyedüli hely, ahol a zsidók eredményesen ténykednek és virulnak” – elmélkedik Honey. De mint mondja, „Amerikában mindenféle típusú amerikait meg lehet találni: afroamerikaiakat, kínai-amerikaiakat”. „Mi brit amerikaiak leszünk. Én magammal viszem a patriotizmusomat” - fogadkozik az asszony.

Honey nem az első alkalommal kényszerül teljesen új életet kezdeni valahol messze idegenben. Az asszony Manchesterben született. Nyolc éves korában azonban szüleivel Iránba költözött, ahol az édesapja kereskedőként dolgozott. Családjuk egy tágas házba költözött Teheránban. Szabadon barátkoztak az ottani, virágzó zsidó közösség tagjaival. Azonban az életük egyik napról a másikra megváltozott, amikor 1979-ben megdöntötték a sah rendszerét, és rendkívüli állapotot vezettek be. Egyik nap, amint az akkor 12 éves Honey és 9 esztendős öccse megérkezett az iskolába, azt mondták nekik, hogy azonnal haza kell menniük. Édesanyjuk sírva várta őket otthon, és rögtön el is kezdett csomagolni. A gyerekek néhány órán belül a Londonba tartó repülőgépen ültek. Az angol fővárosban egy bentlakásos iskolába íratták be őket. Honey hosszú évekig nem látta a szüleit.

„Nagyon jól tudom, milyen érzés félelemből menekülni valahonnan” – mondja Honey. „Nem akarom, hogy még egyszer ez megtörténjen velem. Én a saját kívánságom és feltételeim alapján akarom elhagyni Nagy-Britanniát”- fogalmazza meg vágyát Honey, szomorúan téve hozzá, hogy a szigetország volt eddig az a hely, „ahol végül biztonságban érezte magát, és amit otthonának nevezhetett”.

A házaspár Angel nevű, körültekintő és meggondolt lánya, a 16 éves Angel is a távozás mellett van. „Természetesen nem lesz könnyű a költözés, de a Facebook mindig ott lesz, hogy tartsam a kapcsolatot a barátaimmal” – közli Angel, majd kijelenti: „Én a lényeges dolgokat tekintem, a dolgok változására figyelek. Olyan helyen akarok élni, ahol nem a vallásom alapján ítélnek meg, ahol büszkén vállalhatom önmagam.”

A 18 éves fiú, Arron, már biztosította a helyét a kaliforniai Berkeley Egyetemen, ahol politológiát fog tanulni. Honey a reklámszakmában kíván elhelyezkedni, Simon pedig üzleti lehetőségek után fog kutakodni az Egyesült Államokban. A férfi másoknak is segíteni kíván: már létre is hozott egy weblapot (www.emigrate-to-america.co.uk), ahol tanácsokkal szeretné ellátni az USA-ba emigrálni szándékozókat.

Simon a következőképpen foglalja össze a saját és általánosságban a szigetországban élő zsidóság helyzetét: „Én a családomban a Nagy-Britanniában élő zsidók negyedik generációjához tartozom. Nagy-Britannia biztonságos, nagyszerű helynek ígérkezett, lehetőséget biztosított a zsidók számára, ahol felnevelhették gyermekeiket, felépíthették otthonaikat. Örökre hálás leszek Nagy-Britanniának és kormányának azért a menedékért, amit a zsidóknak biztosított. Azonban sajnos úgy érzem, itt nekünk nincs jövőnk. Az egyik zsidó barátom nagyapja a következőt mondta: Akkor jön el az ideje a távozásnak, amikor nem ülhetsz le szabadon egy parkban a padra. Úgy gondolom, ez a pillanat nagyon gyorsan közeledik. Még azelőtt el fogok menni, még mielőtt valaki azt mondja nekem, hogy menjek el innen.”

Perge Ottó - The Telegraph nyomán