Börtönévek

1937. október 17-e és 20-a között folyt a bírósági per. Október 22-én ideiglenesen szabadlábra helyezték. Az ítélet közlésén 1938. március 11-én nem jelent meg. Miután megtudta, hogy szabadságvesztésre ítélik, tisztán látta, hogy politikai pályája végéhez ért. Az ügyész 10 évi fegyházat követelt számára az 1945. április 23-ai visszaemlékezése alapján, ezért döntött amellett, hogy inkább elhagyja az országot.¹ Eredetileg Jugoszláviába akart szökni, de erre nem volt módja, így Bécsbe ment.² 

A bécsi hatóságoknál mint politikai menekült jelentkezett, és letelepedési engedélyt kapott.³ Böszörmény már 1933-ban szoros kapcsolatot alakított ki az osztrák nemzetiszocialistákkal. 1933 húsvétján 100 osztrák nemzetiszocialista érkezett hozzá látogatóba, majd ő ment Bécsbe.⁴ Ilyen előzmények után érthető, miért Bécsbe menekült. 1939. október 25-én a Kúria másodfokon 2 év 8 hónapra módosította Böszörmény Zoltán büntetését.⁵ 1939/1940-ben régi bajtársai, Károlyfi és Lászki, akik a sikertelen puccs következtében az elmúlt időszakot börtönben töltötték (előbbi 2, utóbbi 1 évet), bosszúvágytól vezérelten Bécsben a német hatóságokat arról tájékoztatták, hogy Böszörmény a nemzetiszocializmus rendje ellen tevékenykedik. Apró érdekesség, hogy leveleikben még ekkor is a néptárs megszólítást alkalmazták.⁶ Számos levél igazolja, hogy Böszörmény támogatói még 1940-ben is keresték vezérüket, tehát Bécsből aktív kapcsolatot tartott a hazai hívekkel. 

1941. április 17-én azonban az elhangzott vádak következtében megbilincselve tették át a határon Hegyeshalomnál. A visszatoloncolt Böszörmény csendőrkísérettel érkezett Budapestre, onnan fegyőrökkel a szegedi Csillag-börtönbe, ahol másnap megkezdte büntetésének letöltését. 180 cm magas, barna haj, barna szem – olvashatjuk fogolytörzskönyvében. 1942. november 19-én a feltételes szabadlábra helyezése iránti kérelmét végleg elutasították. 1943. július 18-án szabadult a XII. kerületi Ágnes utca 22. fsz. 2. szám alatti budai lakásába.⁷

Folyamatos rendőri felügyelet alatt tartották ezt követően is, hogy ne gyakorolhassa politikai jogait, így „irodalmi munkáimnak sajtó alá rendezésén dolgoztam” – emlékezett vissza 1945. április 23-ai vallomásában.⁸

Vadász Ferenc „A kaszáskeresztes vezérelnök nagy nemzeti eposza” című visszaemlékezésében a szegedi Csillag börtön korábbi „lakójaként” ír Böszörmény Zoltánról, aki koránál fogva apja lehetett volna. 1941-1942-ben Vadász a 10-es zárkába került, Böszörmény a 11-esben volt. Az ötvennél nem több politikai elítélt közül a következő személyeket emelném ki: az egyes számú cellából Rákosi Mátyás éppen néhány héttel azelőtt szabadult, hogy Vadász odakerült volna. Helyére a legrégebb óta ott raboskodó, tízéves büntetését töltő Horváth Imrét tették, aki az osztályírnoki teendőket látta el. Horváth Imre nevét olvashatjuk Böszörmény 1945-ben Rákosinak írt levelében is, ezért fontos megemlíteni. A kaszások közül Cs. Szabó Péter és Lászki Ferenc raboskodtak itt, akik mindketten meggyűlölték volt vezérüket, amiért ide jutottak. Pedig annak idején egészen másként gondolkodtak… Szabó Péter „Ki az a Böszörmény?!”, Lászki Ferenc „Eljött már az idő” címmel írt Böszörményt dicsőítő verset.

„Zárkaszomszédom a 11-esben egy nap, beleunva az egyhangúságba, »kérelmi lapot« írt a börtön igazgatójának. A sajátságos dokumentum szövege szó szerint járt szájról szájra.

Méltóságos Igazgató Úr!

Alulírott mély tisztelettel kérem, méltóztassék megengedni, hogy a – még Németországban írni kezdett – Főméltóságú Kormányzó Úrról szóló nagy nemzeti époszomat szabadidőmben tovább írhassam és befejezhessem.

Előre is köszönetet mondva, maradok kiváló tisztelettel:

dr. Böszörmény Zoltán.

A nyilasok hahotáztak, megjegyzéseket tettek a kaszások levitézlett vezérére, aki ilyen szánalmasan meghunyászkodott, s aki ilyen átlátszó módszerrel keresi a hatalmon levők kegyeit.
Úgy mondogatták egymásnak, hogy Böszörmény is meghallhassa:
– Úgy bizony, testvér, készül már a nagy nemzeti éposz…
– Egy legújabb Zrinyiászért manapság miniszterelnöki kinevezés jár…
– Böszörmény-kormány a láthatáron!
– Képzeljétek, Keresztes-Fischer is szerepel majd a halhatatlan műben.

Szomszédom élvezte a helyzetet. Törődött is ő a rosszmájú megjegyzéseikkel. Fontos, hogy elérje a célját, aztán fütyül az egész nyilas bandára.
Néha kirobbant azért belőle a bosszúság:
– Nézd csak… Maguk talán heccelni akarnak engem?… Jó vicc… Hogy jönnek maguk énhozzám?… Hitler életrajzát talán maguk írták?… Kihallgatásokon maguk voltak nála?… Magukkal fogott kezet?… Nézd csak… Ők akarnak gúnyolódni velem… Miért ne írnék a kormányzóról?… Miért?… Tudják maguk, ki vagyok én?… Hajaj!… Nem is sejtik, én mondom, sejtelmük sincs maguknak arról, hogy ki vagyok én… Jó vicc – ismételgette és mosolygott az orra alatt –, engem akarnak fölheccelni. Nagyon kis fiúk maguk ahhoz…

A nyilasokat a könyv, a kihallgatások meg a kézfogás egy kicsit gondolkodóba ejtette, de aztán Grúber ösztönzésére – aki látszólag komolyan vette Böszörményt, és elég jóban volt vele, pedig a háta mögött még bolondabbnak tartotta, mint a többiek – újból kezdték a kötekedést:
– Tudod testvér, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vezér. Ennek a vezérnek volt néhány alvezére, de nem volt katonája… És ország-világ előtt ezernyi fegyveresével kérkedett, szédített és kilincselt…
Erre Böszörmény már komolyabban megharagudott:
– Nem tudják, mit beszélnek… Szerencsétlenek… szerencsétlenek… – ezt elmondta tízszer is egymás után és sajnálkozón csóválta a fejét –, szánalomra méltó politikai analfabéták…
Összekaptak és kibékültek, aztán újra összeugrottak, és megint kibékültek.

Egy reggel a kérelmi lap visszatért. Az őrmester hozta, lobogtatta, Böszörmény szeme felvillant, a gépét leállította, diadalmasan nevetett. Mohón emelte a fény felé a papírt, aztán elég egy tekintet, és már adta is vissza, ábrázatán a csalódottság és düh hirtelen fellobbanó kifejezésével.
Igyekezett közömbösséget erőltetni magára, még egy rosszul sikerült nevetéssel is megpróbálkozott. Újra elindította a rokkáját, mintha ez mindennél fontosabb lett volna most a számára, gondosan kezdte igazgatni kerekén a hajtózsinórt, és motyogott valamit az orra alatt.

Kenyeres volt az első, aki ráhintett egy kis paprikát Böszörmény sajgó sebére:
– Also, Herr Doktor, ha a föltevésem nem csal, holnaptól kezdve ön már nem vesződik tovább ezzel az átkozott rokkával. Durva fonál helyett halhatatlan gondolatainak ezüstszálait eregeti majd, nemdebár?!…
Böszörmény úgy tett, mintha nem értette volna:
– Nem magyarázná meg világosabban, hogy mire céloz?
– Ugyan… hát mire másra, mint a nagy nemzeti époszra? Neki méltóztatik fogni a közeljövőben?
Böszörmény nem akarta meghallani a gúnyolódást, közömbösen mondta:
– Nem csinálom meg. Nem lesz semmi belőle…
– Jaj, csak nem? – kapott a szívéhez Kenyeres. – Miért, az istenért?
– Az igazgató nem engedélyezte – vallotta be Böszörmény rezignáltan. Egyetlen szót írt a kérőlapomra. Csak ennyit: nem!
– Hallatlan! – mondta Kenyeres, és arca lila lett a visszafojtott nevetéstől. – És maga ezt tűri? Hogy tűrheti az ilyesmit?
– Tudja, Kenyereském, itt semmi másról nincs szó, mint hogy időtöltésből akartam megírni azt az époszt. Különben fütyülök az egészre! – Szélesen elhúzta a száját és nevetett. – Nekem igazán nem fontos. Ha nekik nem kell, nekem a legkevésbé.”⁹