Az év utolsó hónapjai a folytatások jegyében telnek a mozivásznon. Ezt jól jelzi, hogy az én két utolsó kritikám is folytatásokkal foglalkozott és annyit elárulhatok, hogy ebben a tekintetben nem a Gladiátor zárja a 2024-es sormintát a rovatban. A Joker 2 esetében már a címben is érzékeltettem, hogy a második rész finoman szólva sem sikerült acélosan, és ha a Gladiátor 2 esetében nem is beszélhetünk ekkora zakóról, azért azt egyértelműen érezni lehet, hogy valami nem stimmel – legalábbis a Gladiátor léptékeivel mérve.

Kr. u. 200-ban járunk, Numidiában, ahol rögtön egy impozáns csatajelenettel nyitunk, a rómaiak Marcus Acacius (Pedro Pascal) vezetésével éppen elfoglalnak egy numida erősséget. Itt esik fogságba Hanno (Paul Mescal) is, akinek a szintén harcoló feleségét meggyilkolják a rómaiak. Hanno a fogság után Rómába kerül, ahol Macrinus (Denzel Washington), egykori rabszolgából lett nemes és politikus gladiátort farag belőle, mert meglátja benne a féktelen dühöt, amely miatt Hanno kiváló harcos lehet az arénában. Hanno bosszút kíván állni Acaciuson felesége haláláért, ez élteti, ezért küzd.

Noha a Gladiátor második része minden szálon táplálkozik elődje örökségéből (idézetek, rövid jelenetek, de még a zene terén is), ezúttal jóval több intrikát és hatalmi harcot kapunk a főszereplő bosszúhadjárata mellett. Persze, a 2000-es első részben is Marcus Aurelius „Mi Róma?” kérdése állt az egyik középpontban és intrikákból sem volt hiány, ellenben ez utóbbi sokkal inkább kiegészítette Maximus egyéni tragédiáját és küzdelmeit, semmint elvett abból. A második részben – annak ellenére, hogy itt is Hanno egyéni tragikuma a kiindulópont – a cselekmény a rendezésnek köszönhetően nagyjából a film felétől teljesen más irányt vesz, és Róma sorsa, a várost övező politikai helyzet kerül előtérbe, melyet kiegészít Hanno személye és sorsa, valamint a csatajelenetek.

Önmagában ez még egyáltalán nem lenne baj, csakhogy Ridley Scott alkotása egész egyszerűen nem áll össze, pedig a recept már adott, és látszott, hogy az alkotók mindent megtesznek azért, hogy legitimáljanak egy olyan folytatást, mely rendkívül nehezen adja magát, és amelyet senki nem kért. Őszintén, ön gondolt valaha arra, hogy ez a klasszikus folytatást kapjon? A gordiuszi csomót végül úgy vágták át Scotték, hogy Hanno valójában Lucius Verus, Marcus Aurelius császár unokája, aki kisfiúként szerepelt az első részben és csodálta Maximust. Anyja, Lucilla (a még most is gyönyörű Connie Nielsen) azonban messzi földre küldte Rómából még gyermekként, hogy ezzel óvja őt. Szerintem érdemes lett volna még egy kicsit boncolgatni, miként került Numidiába Lucius, de kétségkívül még ez bizonyult a legkreatívabb forgatókönyvnek, ha már mindenképpen ki akartak csikarni egy folytatást, azonban ez is felvet egy érdekes kérdést, de erről majd később.

Azonban a Gladiátor 2-nek több gyermekbetegsége is van. Paul Mescal egyáltalán nem jó Hanno, nem ér Russel Crowe, illetőleg Maximus nyomába. Ez leginkább – számomra – a csatajelenetek idején nyilvánult meg, például egyenesen fájdalmas volt összehasonlítani, Hanno miként lelkesíti embereit, s hogyan lelkesítette Maximus.

A „régi” karakterek közül Lucilla és Gracchus szenátor hozta az eredeti formáját (szerencsére ugyanazokkal a színészekkel), jó volt őket viszontlátni, ahogy számos, az eredeti filmben klasszikussá vált idézetet, mint Maximus örökségét is jó volt újra hallani („Amit életünkben teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik”). Libabőr futott végig rajtam, mikor újra hallottam felcsendülni a Now We Are Free-t, amely zene elválaszthatatlanná vált a Gladiátortól. Azonban szembetűnő, hogy mind olyan elemeket soroltam fel az imént, melyek az eredeti alkotást idézik meg.

A Gladiátor 2 időszakában Róma még rosszabb állapotban van, mint Marcus Aurelius halálát követően, az uralkodói székben Commodus helyett ezúttal két lökött társcsászárt, Caracallát és Getát találjuk (pontosabban csak Caracalla volt infantilis elmebajos, Geta pusztán kegyetlen), akik még Commoduson is túltesznek, ha a romlást nézzük. Adja magát a párhuzam a mai kor Európájával, de ettől függetlenül Joseph Quinn (Geta) és Fred Hechinger (Caracalla) játéka messze a legjobb volt az egész filmben, sajnálom, hogy kevés időt kaptak a vásznon. Hanno (vagy Lucius) ebbe a fertőbe csöppen bele bosszúszomjas harcosként, mi sem áll tőle távolabb, mint a politika. Egyéni bosszúja fokozatosan vált át egyfajta „népmesei hős” szerepbe, ahol végül „nagyapja Rómáját” keresve naivan, de mindenképpen jó szándékkal harcol vélt vagy valós igazságáért.

Mint említettem, ez az egyéni vívódásait háttérbe szorítja, majd egy ponton össze is forr velük, azonban – és ez szerintem Hanno karakteréből fakad – a monumentalitás és abszolút heroizmus, ami az első részt jellemezte, elmarad, sőt, mivel a történet már-már nagylelkű módon szerteágazó, kissé sutának is érezzük a nagy Rómához képest.

De akkor nézzük tovább, mi fájt még a Gladiátor 2 kapcsán.

Ridley Scott alkotásáról beszélünk, tehát a történelmi hűséget senki ne várja el a filmtől, és aki minden ponton tűpontos történelmi passzolást vár el, az – történészként mondom – nézzen dokumentumfilmet, vagy forgassa a középiskolai törikönyvét, ne játékfilmmel szórakoztassa magát, de Scott sokszor értelmetlenül túllő a célon. Nem zavaró, hogy a valóságban is létező karakterek valódi sorsa kisebb-nagyobb mértékben eltér a filmben látottakkal, de hogy mi szükség volt zombiszerű páviánokra az arénában, arról fogalmam sincs (tudom, cápák sem úszkáltak a Colosseumban, de az rohadt látványos volt), de ha már itt tartunk, Kr. u. 200-ban Numidia már rég római fennhatóság alatt állt, szóval nem tudom, mit hódítottak ott, ráadásul még a várost sem nevezték meg, amit elfoglaltak. (Numidiával kapcsolatban más baklövést is elkövettek, hiszen amíg a többi valós karakter nagyjából akkor élt, amikor a film játszódik, a numida uralkodóval, Jugurthával elkéstek 300 évet.)

Említettem továbbá, hogy a folytatást úgy oldották meg, hogy Hanno valójában a gyerekként elküldött Lucius. Itt viszont nem tiszta, erre egyáltalán miért volt szükség rögtön Maximus halála után, de az már végképp furcsa, hogy Lucius valójában Maximus gyereke. Értem én, hogy még ez volt így is a legvállalhatóbb folytatás, de ezzel lerombolták a felépített Maximus-képet, aki az első részben halott családját akarta megbosszulni és mintaapaként ábrázolták. Mivel Maximus meggyilkolt fia és Lucius egyidősek voltak (az első rész elején, egy Maximus és Lucilla közötti párbeszédben el is hangzik, hogy mindkettő majdnem 8 éves), így feltételezhető, hogy Maximus hadjáratai során szeretőre lelt Lucilla személyében és így született meg Lucius, esetleg közvetlenül azelőtt fogant, hogy családot alapított, de már mindenképpen együtt kellett lennie a feleségével (és Lucillának is volt férje). Ez a megoldás pedig alapjaiban kezdi ki az első rész tanulságait.

Mindezektől függetlenül a 2000-es Gladiátor iskolát teremtett. A 2000-es évek első fele bővelkedik a minőségi történelmi filmekben, ám a Gladiátor nélkül valószínűleg nincs Spartacus, Trója, vagy éppen Az utolsó szamuráj. A Gladiátor hatása akkora volt az iparra, hogy még a Pepsi is csinált 2004-ben egy innen ihletődő reklámot Beyoncé, Britney Spears, Pink és Enrique Iglesias közreműködésével a We Will Rock You dallamaira, amely mind a mai napig a cég legismertebb és legnépszerűbb reklámanyaga. (Nem véletlen, hogy idén is bepróbálkoztak hasonlóval – szintén a We Will Rock You-t felhasználva, hogy népszerűsítsék a Gladiátor folytatását, ám jelezvén, hogy mennyit romlott 20 év alatt a reklámipar is, az eredmény katasztrofális lett.)

Amennyire azonban a Gladiátor iskolát teremtett, annyira nem tudott hozzá felnőni a folytatása, ami azért érdekes, mert az emberek viszont valósággal zabálják. Ridley Scott egyetlen filmje sem debütált eddig olyan erősen, mint a Gladiátor második része, igaz, az első résszel nem ildomos ezt összehasonlítani, lévén akkor még mások voltak a moziba járási szokások, hovatovább, attól, hogy a közönség kíváncsi egy filmre, az nem jelenti azt, hogy tetszik is neki.

A Gladiátor 2 tehát az örökségéből táplálkozik, és valljuk be, sokkal kevésbé lennénk vele elnézőek, ha nem találkoznánk lépten-nyomon az első rész klasszikus elemeivel. Minden bizonnyal az embereket is a név csalta el a moziba, ugyanakkor a kritikusok túlzott szigorúságát is túlzásnak tartom. A „nagy név” azonban nem csak áldás, de átok is, hiszen éppen ezért sokat is vár tőle az ember. Ezeket a magas elvárásokat semmi esetre sem teljesíti, de rászánni az időnket igazából megéri, ha nincs más dolgunk. Ha másért nem, a nosztalgia miatt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

- Amerika romokban - Polgárháború

- Újra támad a vigyordémon - Mosolyogj 2.

- Pesti kaland - Most vagy soha!

- Ritka csillag Hollywood egén - A passió