Gyakorlott szempár nem téveszti össze Netanjahut az utolsó keresztes hadjáratot vezető IX. Szent Lajossal

És mi lenne a bizonyíték a fenti állításra? Az iszlám radikális fegyveres csoportok kegyetlenkedései számos arab és afrikai országban. (Elsősorban Szíriában, Irakban, Szomáliában, Szudánban, Pakisztánban, Afganisztánban, újabban Nigériában.) Új elem a cionista propagandában a Nyugat-Európába bevándorolt muzulmánok részéről fenyegető veszély emlegetése. (Amiről korábban kizárólag a radikális jobboldal mert beszélni.) Arról persze bölcsen hallgat a hasbarakommandó, hogy az úgynevezett iszlám fundamentalizmust - saját politikai céljaik érdekében - éppen azok szabadították a világ nyakára, akik most a leghangosabban ajvékolnak ellene.

T. E. Lawrence az Oszmán Birodalom ellenében engedte ki a palackból az iszlamista szellemet - máig vitatják, hogy zsidókkal vagy nélkülük képzelte el a térséget

Az iszlám fundamentalizmusnak (vagy iszlám radikalizmusnak) nevezett jelenség válasznak tekinthető a nyugati hatalmaknak az arab-iszlám világba történő benyomulására. Az előzmények az 1920-as évekig nyúlnak vissza (ekkor történt például a Muzulmán Testvériség megalapítása), ugyanakkor hosszú időn keresztül nem a radikális iszlám, hanem a szocialista eszmékkel kevert nacionalizmus volt a nyugati gyarmatosítással szemben küzdő arab-iszlám népek legfőbb ideológiai fegyvere. Csakhogy az arab nacionalizmus végül milliók számára csalódást okozott, mivel nem volt képes biztosítani a Közel-Kelet népeinek függetlenségét a régi gyarmatosító hatalmak helyére lépő USA-val, illetve a Szovjetunióval szemben. Az 1967-es háborúban aratott izraeli győzelem (és nyomában Palesztina egészének, a Sínai-félsziget egy részének és a Golán-fennsíknak) elfoglalása további súlyos csapást jelentett az arab nacionalisták számára. A legerősebb arab állam, Egyiptom látványos behódolása az USA és Izrael előtt pedig sokak maradék illúzióit is szertefoszlatta.

Szovjetek ellen harcoló mudzsahedin

Az arab nacionalizmus hitelvesztése, valamint az 1979-es iráni iszlám forradalom eszmei hatása az iszlamizmus reneszánszához vezetett. A '80-as évek során egyre erősödött a meggyőződés mindenütt a Közel-Keleten: az iszlám vallásra épülő ideológia és politika képes lehet egységbe forrasztani és ellenállásra sarkallni a Közel-Kelet népeit az idegen hódítókkal szemben. Csakhogy ugyanerre a következtetésre jutottak az USA-ban és Izraelben is. Mindkét állam már a 80-as évek elején rájött, hogy milyen jelentős erő lesz a jövőben az iszlám, melyet ezért fel kell használni a céljaik érdekében. Az USA hozzálátott a szovjet megszállók ellen harcoló afganisztáni mudzsahedin mozgalom felfegyverzéséhez, Izrael pedig az akkoriban nacionalista alapokon álló palesztin ellenállási mozgalom iszlamista ellenpólusának kialakítására törekedett – az „oszd meg és uralkodj” jól bevált stratégiájának jegyében. A következmények pedig: az amerikai pénzen felhizlalt afgán mudzsahedin mozgalomból nőtt ki az al-Kaida, és számos más radikális iszlám csoportosulás, a palesztin iszlamizmusból pedig megszületett a Hamász és az Iszlám Dzsihád. Természetesen az al-Kaida és a Hamász nem említhetők egy lapon (habár a cionisták szeretnék összemosni a kettőt): az al-Kaida ugyanis eredetileg egyfajta pánarab mozgalomként szerveződött, a nagy arab kalifátus visszaállítására törekszik, és a nyugati hódítók területén is jogosnak tartja az erőszakos akciókat. A Hamász ezzel szemben kizárólag az izraeli megszállás ellen harcol, és nem hajt végre terrorakciókat a nagyvilágban. (Egy időben a Hamászhoz kötődő fegyveres csoportok öngyilkos merényletekkel próbálkoztak, válaszként a palesztin polgári személyek halálát okozó izraeli támadásokra. Azonban jó ideje felhagytak ezzel.) Mélységesen jellemző, hogy miként a tálibok Afganisztánból, úgy a Hamász a Gázai övezetből kiűzte az al-Kaidához (és alighanem a Moszadhoz) kötődő csoportokat. (Miután 2007-ben az izraeli-USA támogatással a Hamász-kormány ellen szervezett puccs kudarcot vallott, egyszer csak megkezdődött az al-Kaidához kötődő elemek beszivárgása az övezetbe. A Hamász fegyveres erővel számolt le velük.)

A CIA nélkül nem jöhetett volna létre

További óriási különbség még, hogy míg a Hamász a palesztin nép hiteles képviselőjévé vált (a 2006-os palesztin választásokon a szavazók győzelemhez is segítették a kiterjedt szociális hálózattal is rendelkező iszlamista szervezetet), addig az al-Kaida a CIA és a Moszad befolyása alá került. Egyes vélemények szerint Oszama bin Láden terrorszervezete kezdettől fogva nem volt más, mint a Moszad és a CIA fedőszerve. Én azért ennél bonyolultabban látom a helyzetet. Számos országban ragadtak fegyvert az idegen hódítók ellen elkeseredett, iszlamista szellemben nevelkedett muzulmánok, akiket azután az al-Kaida (vagy más hozzá hasonló) szervezet zászlaja alatt fogtak össze. Több helyen is (habár nem mindenütt) olyan célok érdekében vitték őket a harcba, amelyek egyértelműen a cionista birodalom érdekeit szolgálták. Hiszen gondoljuk meg: már a szeptember 11-i merényletekből is Izrael és az USA húzott hasznot, miként az „al-Kaida jelentette terrorveszély” volt az Afganisztán és Irak ellen indított nyugati agresszió egyik indoka. Néhány év elteltével pedig eljutottunk oda, hogy az USA és csatlósai Líbiában és Szíriában nyíltan támogatást nyújtottak azoknak az iszlamista radikális ellenzéki felkelőknek, akiknek a soraiban az al-Kaida harcosai is megtalálhatóak. (Megjegyzem egyébként, az egymástól független sejtek hálózataként működő al-Kaidába a világon nem túlságosan bonyolult „beépülni”: lényegében bárki, bármikor létrehozhat egy csoportot, amely magát al-Kaidának nevezi.)

A vérengző Boko Haram jeles képviselői

Az USA-val szövetséges Szaúd-Arábia, valamint a Nyugat nem is titkolt támogatását élvező szíriai szunnita felkelők soraiból verbuválódott Iraki és Levantei Iszlám Állam esetében a képlet még egyszerűbb. Mint arra napvilágra került titkos dokumentumok is utalnak, az ILIÁ-t a Moszad, valamint az amerikai és brit titkosszolgálatok hozták létre, fegyvereseik közül pedig többen amerikai támaszpontokon kaptak kiképzést. (Minden bizonnyal Jordániában.) Említésre méltó továbbá  a "kalifa" származása, háttere is. Felmerülnek továbbá az alábbi kérdések, melyekre semmiféle válasz sem született (sőt a cionista médiumokban még feltenni sem ajánlatos azokat). Hogyan lehetséges, hogy a világon mindent és mindenkit lehallgató, műholdak segítségével a Föld legeldugottabb sarkait is megfigyelés alatt tartó amerikai-izraeli titkosszolgálatok nem vették észre, hogy a stratégiailag oly fontos szíriai-iraki határvidékén egy sok ezer fős milícia szerveződik? Hogyan lehetséges, hogy sem a „mindent látó” Moszadnak, sem a CIA-nak nem tűnik fel, hogy micsoda hatalmas mennyiségű támogatás (fegyver, pénz, hadianyag, ellátmány) áramlik a keresztényeket és ártatlan irakiak tömegeit legyilkoló ILIÁ-hoz, elsősorban Szaúd-Arábiából és más Öböl-menti államokból? És amennyiben az izraeli és nyugati vezetőknek ténylegesen fel vannak háborodva az ILIÁ rémtettei miatt, miért nem követelik a Nyugathoz ezer szállal kötődő Szaúd-Arábiát és az Öböl-menti monarchiákat, hogy azonnal hagyjanak fel az ILIÁ felfegyverzésével és pénzelésével?

A szokásos moszados megtévesztő manővert látjuk: az ILIÁ vezére tesz néhány bombasztikus kijelentést, mely hitelesíti a szervezet Izrael- és nyugatellenességét az iszlám világban („Jeruzsálemig meg sem állunk”, „feltámasztjuk az egykori arab kalifátust”, „felszabadítjuk a palesztinokat” stb.), ténylegesen azonban csupa olyasmit tesznek, amely kizárólag a cionista világhatalom számára előnyös. Hiszen az ILIÁ az Iránnal jó viszonyt ápoló iraki síita rendszer ellen küzd, ezzel a Nyugat fő ellenségének tekintett Iránt is gyengíti, továbbá hozzájárul a hőn áhított izraeli cél megvalósulásához: az egységes iraki állam részekre szabdalásához. (A Közel-Kelet nagyobb államainak kisebb részekre bontása révén az USA és Izrael zavartalanabbul tudná uralni a káoszba zuhanó, „balkanizálódott” térséget.)

Az ILIÁ katonája zsákmányolt Scud rakétával

Talán nem véletlen az sem, hogy az ILIÁ iraki harcai és vérengzései éppen Izrael gázai agressziójával egy időben zajlanak. A cionista propagandisták ugyanis megpróbálják összemosni az ILIÁ-t a palesztin ellenállással, és újfent a falra festik a „vérengző, fanatikus iszlám” ördögét, mellyel szemben csakis „Izrael védheti meg a világot”. Micsoda szemforgató, képmutató, aljas propagandafogás!

Ugyancsak roppant visszatetsző, hogy az a cionista-liberális politikai és értelmiségi elit, amelyik az Európába történő tömeges bevándorlás és a multikulti egyik legfőbb ösztönzője és híve, most egyszeriben a kontinensen élő muzulmánok részéről fenyegető veszélyek miatt ajvékol. Persze jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a cionista-liberális elit a saját uralmát féltik a muszlimoktól, a nemzeti erők viszont Európa őshonos népeinek fennmaradása miatt aggódnak. A bevándorlók tömegeit – köztük a muzulmánok millióit – tehát a cionista oligarchia és kiszolgálóik hozták a nyakunkra. Számításukba azonban hiba csúszott, mert a multikulti rothasztó hatása a muzulmán vallást egyelőre nem tudta tönkretenni.

Az ILIÁ (valamint a hozzá hasonló szervezetek, pl. a nigériai Boko Haram) előretörésének, vérengzéseinek bemutatása, valamint az európai muzulmán „szélsőségesek” jelentette veszedelmek élénk színekkel történő ecsetelése a legfontosabb cionista „projekt” napjainkban. Melynek célja pedig nem más, mint a nyugati világ közvéleményének felsorakoztatása Izrael és a nemzetközi zsidóság világuralmi törekvéseinek szolgálatában.

Perge Ottó - Kuruc.info