Nagy a dilemma, hiszen a történésznek, újságírónak feladata az események dokumentálása – de ha kártékony, helytelen magatartásról ír, óhatatlanul reklámot csinál neki. Ezért sokáig vártam, hozzászóljak-e a szivárványos zászlók kapcsán ismét az érdeklődés középpontjába került homoszexualitás problémájához. Mivel ez a cikk megszületett, azt is jelenti, hogy a provokációjuk az én esetemben is sikerrel járt, magam is hozzájárulok a hírveréshez. Az egyik céljuk ugyanis nekik is az, hogy középpontba kerüljenek, napirenden tartsanak egy, a többség számára teljesen érdektelen témát.

Emellett a megosztás, a köznyugalom rombolása, a háborús helyzet kiélezése már kifejezetten politikai üzenet, nem véletlen, hogy az ellenzék lelkesen karolja fel minden kezdeményezésüket. Pedig az egyszeri ember nem érti, miért kell erről beszélni, miért kell ebben mindenkinek állást foglalnia?

Kevesen vannak, önmagában a szexuális irányultságuk nem hordoz semmiféle többletet. (Egyénként persze lehetnek kiváló emberek; orvosok, művészek vagy villanyszerelők.)

Addig heccelnek azonban (zászló kitűzés, pride-felvonulás, filmbéli karakterek, mesékbe beleerőszakolt leszbikus szál), amíg ki nem borulunk. Úgy tűnik, a többségi társadalomnak most egy kicsit tényleg elege lehetett, de hát ez is a terv része. (Ld. Hérosztratoszt.)

A túlzott figyelemnek is megvan az átka. Oscar Wilde, a neves író rágalmazási pert indított partnere apja ellen, amiért annak nem tetszett a fia fura viszonya a művésszel. Mivel a per során bizonyítást nyert Wilde vonzalma a saját neméhez, két év fegyházra ítélték. Mert akkoriban, a XIX század végén ilyesmiért börtönbe zárták az embert Angliában. Még ha híres író volt, akkor is.

Sokan megírták már, hiszen adja magát az analógia: más, hasonló arányú kisebbségek (cukorbetegek, AB vércsoportúak, Fradi-drukkerek, 190 centi felettiek; vagy, ha minden áron szexualitással kapcsolatos különbözőséget keresünk: csak a szőkéket kedvelők; csak a kopasz férfiakhoz vonzódók stb.) nem csináltatnak maguknak saját zászlót, nem követelik a Disney-től, hogy a legközelebbi rajzfilmjükben szerepeljen egy Fradi-drukker.

A nyelvet sem próbálják átformálni: nem alkotnak külön szót azoknak a megbélyegzésére, akik összerezzennek, ha egy kétméteres alak belép a szobába, és nem uszulnak rá agresszíven azokra, akik nem hajlandók „édes”-nek nevezni a diabéteszeseket.

A liberálisok persze mindig előhozzák a dolog keresztény vetületeit. (Elfogadás, szeretet, milyen keresztény az, aki megbélyegzi felebarátját stb.) A válasz nagyon egyszerű.

A homoszexuális gyakorlat az egyház tanítása szerint bűn. Mi akkor a megoldás? A tisztaság, a bűntől való tartózkodás. Ha valaki észreveszi magában a hajlamot, megpróbálja elfojtani. Ahogyan a feleség megcsalásának vagy a lopásnak a hajlamát is elfojtjuk. Persze, az emberi törvények szerint sok minden megengedett (még a gyerek megölése is).

Az azonban nem tekinthető keresztény embernek, aki tudatosan elpusztítja a magzatát, aktív homoszexuális életet él, vagy akár ellenkező nemű szeretőt tart.

Hérosztratosz egyetlen templomot gyújtott fel, és csak saját dicsvágya vezérelte. Talán elmebeteg is volt. Ma is gyújtanak fel templomokat Európa-szerte, ez azonban már annak a világnak a végét jelképezi, amit mi fontosnak tartunk. Ez már háború, aminek egyik mellékhadszíntere a szivárványos zászlók alatt található, így mégsem tehetjük meg, hogy hallgatunk róla.

Nem baj, ha Hérosztratosz neve fennmarad. Mert az ellenséget is ismerni kell.

Az Artemisz-templom felgyújtását nem sikerült megakadályozni, de abban egyetértettek a kortársak és az utókor, hogy nem volt helyes cselekedet. Mert az sose jó, ha a deviancia normává válik.

Ungváry Zsolt - Vasárnap.hu