Neve mellőzését kérő olvasónk „csak egy magyar apuka”, aki családjával az Egyesült Államokban él az ország egyik kertvárosában. Saját elmondása szerint, ha nem is minden nap, de rendszeresen olvassa portálunkat, melyet nagy örömmel konstatáltam.

Olvasónk gyermeke most 11 éves, 5. osztályba jár, s az egyik nap hazavitt az iskolai könyvtárból egy kötetet, amely egy ajánlott – vagyis kötelező – házi olvasmány volt. Boldogan újságolta otthon, hogy a könyvben Magyarországról is szó van, így olvasónk is kíváncsian belelapozott. Hamar megállapította, hogy ez nem 11 éveseknek való – például többször írnak benne részletesen vérről, de, hogy ezen kívül még miért nem való gyereknek, arra majd hamarosan visszatérünk –, ám saját elmondása szerint „igazán akkor nyílt a bicska a zsebében” mikor elérkezett a Magyarországról szóló részhez.

A magyar apuka leírta azt is, hogy otthon gyakran megbeszélik a gyerekkel, hogy „nem minden úgy van, ahogy a suliban tanítják” (erre valóban nagy szükség van, kiváltképp igaz ez a történelemre, ugyebár) és hát igen... amint a mellékelt ábra majd mindjárt mutatja, valószínűleg itt is lesz miről beszélgetni, mert arra sajnos kevés esélyt látok arra, hogy az iskolában is úgy állnak majd a kérdéshez, mint mi most.

A levél tartalmazott még pár beszkennelt oldalt is a könyvből – azt a rövid részt, amely Magyarországra vonatkozik. Alan Gratz Refugee (Menekült) című könyvéről van szó, amely a borító szerint „New York Times Bestseller” – milyen meglepő. De nyugodjon meg, semmit nem vesztett, ha nem hallott még róla.

A regény három különálló történetet mesél el, amelyek lazán (bizonyos személyek mentén) összekapcsolódnak, de egyedül is teljesen értelmezhetőek. A címből nagyjából sejteni lehet, milyen nyomvonalat követ Alan Gratz. Az első történet egy németországi zsidó család életéről szól a Harmadik Birodalom idején (ez külön kötetben is folytatódik, melynek Prisoner B-3087 a címe), a második a 90’-es években, Fidel Castro Kubájában egy kubai családról, akik emigrálnak az Egyesült Államokba, a harmadik pedig 2015-ben a szíriai Mahmudról és családjáról, akik, miután lerombolták az otthonukat, Európa felé indulnak.

Akár az első novellában is helyet kaphattunk volna mint „bűnös nemzet”, de a napi holokauszt-adag helyett most új szelek fújnak, így a harmadikban szerepelünk. Mahmudék útja természetesen Magyarországon át vezet, ahol a magyar rendőrség „brutális módszerekkel” gyűjtőtáborba erőszakolja őket, miután összefogdosták a családot a déli határnál. Persze az író mindezt igyekszik „fasizálni”, de így elolvasva ezt a rövid részt inkább egy olyan bánásmód tárul a szemünk elé, amely teljesen általános kellene hogy legyen minden illegálissal szemben. Sok helyen valóban ez a gyakorlat, ám az író rendesen mellélőtt a dologgal, mert Magyarországon pont, hogy nem ilyen olajozottan mentek a dolgok, főleg nem 2015-ben, de nyilván ne ettől a fazontól számítsunk hiteles ábrázolásra.

A részlet ezen túlmenően nem sok figyelmet érdemel. A pár oldalon keresztül tartó nyivákolásról („menekültek vagyunk, csak vigyenek Ausztriába”, „ha szeretnék sem maradnánk Magyarországon”, „ennyi erővel Ausztriába is elvihettek volna” stb.) ordít, hogy a szerző csak azért adta őket a karaktere szájába, hogy rajta keresztül a saját véleményét elmondhassa. Alapjában véve ez egy létező írói fogás, és nem is mindig sül el rosszul, de ebben az esetben rendkívül erőltetett, egysíkú és kellemetlen. Egyébiránt a „fasiszta hozzáállás” nagyjából abban merül ki, hogy nem virágesővel köszöntötték őket a határnál, valamint nem taxiztatták őket rögtön az osztrák határhoz. Amúgy valamilyen oknál fogva délről egészen Győrig szállították őket (főleg furcsa mindez úgy, hogy az író „little town”-ként, magyarul kisvárosként hivatkozik rá), ami eléggé különös, de igazából ezt csak az én túlzott alaposságom diktálta, hogy megemlítsem, amúgy kit érdekel. Volt egyébként egy kedvenc részem is, nevezetesen amikor a „kegyetlen börtönben” Mahmud apja AZ IPHONE-JÁN NÉZI MEG, merre járnak (innen derül ki, hogy Győrben). Ennél az írói önvallomásnál szerintem nem is kell több az állítólagos „elnyomásról” (hogy miként jutott a telefonhoz, ebből a részletből természetesen nem derül ki, de már önmagában az is abszurd, hogy ha akkora volt a terror, akkor miért mobilozgathatott a cellájában). Röhej.

Nos, ennyi lenne. Köszönjük a magyar apukának az anyagot és mellékelt történetet is. Mivel otthon átbeszélnek mindent, bizonyára nem hat majd az agymosás a gyermekre sem, sőt, alkalomadtán az iskolában is el tudja mondani a valós, nem propagált álláspontot. Nyugodtan hozzáteheti azt is, hogy a valóságban, etnikai értelemben sokkal nagyobb bajban vagyunk mi itthon, mint az Egyesült Államok.

Egyébiránt Mahmudék végül eljutottak Németországba, és ahogy már az elején említettem, a szálak végül összeérnek, hiszen az első történetben megismert egyik holokauszt-túlélő és férje adnak menedéket a bevándorló családnak. Bájos.

„2017 kötelező olvasmánya” valami ismeretlen, tragikus oknál fogva magyarul is megjelent Menekültek címmel, így aki olthatatlan vágyat érez a részletesebb ismerkedésre, akár saját anyanyelvén is pótolhatja ezt a „borzasztó hiányosságot”.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info