A galamb a keresztény és európai történelemben, mitológiában (fehér galamb repül olajággal csőrében Noé bárkájára, szárazföldet jelezve a tengeren hánykolódóknak) és a magyar nyelvben (galambepéjű, galamblelkű) egyaránt a béke, az ártatlanság jelképe.

Ha kissé tárgyilagosabban szemléljük ezt a madarat, bizony sok hasznot nem hajt az embernek, azonban számos betegség terjesztője lehet és ha csapatostól odapiszkít valahová, az bizony elég nagy bosszúság (bár egyesek szerint utóbbi szerencsét hoz).

De a Szent Márk térhez hozzátartoznak; mindenki eteti őket, a szárnyasok pedig a biztos táplálék reményében és a bántatlanság tudatában szívesen időznek e helyen. Persze a teret, minden köztisztasági erőfeszítés ellenére – az utóbbi időben talán már a galambétkeztetést is tiltják – jócskán összepiszkítják ezek a turbékoló jószágok; van is mivel, hiszen kapnak magot bőven a jóakaratú emberektől.

Ugyanez a helyzet mostanság Európával is. A messziről ideáramló, többségükben tanulatlan, az európai kultúra és nyelvek terén tájékozatlan bevándorlók elözönlik kontinensünket, mint a galambok Velence Szent Márk terét. A jólelkű emberek – ki meggyőződésből, ki félreértelmezett szolidaritásból, ki felsőbb utasításra – pedig etetik (elszállásolják, ruházzák, pénzelik) őket. A migránsok pedig, a galambokhoz hasonlóan felfalják a nekik juttatott eleséget, a piszkukat pedig Európára bocsátják.

Alapvető különbség persze, hogy a galamb tudatlan állat, ösztönből cselekszik. Míg azon emberek többsége, akik e tollasokhoz hasonlóan az etetőhöz gyűlnek, sokszor nem zsigerből, hanem valamilyen kecsegtető ajánlat hatására, vagy kifejezett parancsra érkeznek a vén kontinensre, hogy aztán sáskaként letarolják azt.

Állatbarátként persze senkit nem akarok arra biztatni, hogy szegény galambokra csúzlizzon, de legalább jó néhány komolyabb madárijesztőt érdemes volna elhelyezni… Mert egyelőre az e folyamatot elkezdő Richard Coudenhove-Kalergi nevet a markába a pokolban, lelkes követői pedig róla elnevezett díjat osztogatnak egymásnak.