Néhány nappal a Károlyi eltávolítását követelő jobbikos tüntetés után "antifasisztáink" is megtartották előre ígért ellen-demonstrációjukat a vörös gróf Kossuth téri szobránál. A nagy médiacsinnadratta ellenére a meglehetősen csekély számú antifát izgalomba hozó, s a helyszínre vezérlő rendezvény vezérszónoka a MAZSIHISZ elnöke, Feldmájer Péter volt.

A hitközségi elöljáró beszéde a történelemhamisítás, valamint féligazságok kimondásának és a történeti tények ügyes csúsztatásának mesteri elegye volt. Mindjárt a szónoklat kezdetén Feldmájer sietett leszögezni, hogy a Károlyi-ellenesek, illetve a november 16-ai tüntetés résztvevői valójában nem is a hazaáruló "köztársasági elnököt", hanem a zsidóságot gyűlölik mérhetetlenül. Károlyi személye számukra csupán ürügy volt annak kinyilvánítására, hogy a zsidók, illetve a velük egy nótát fújó, tehát valójában zsidó szellemiségű gójok mind árulók voltak, s csak rosszat kapott tőlük ez a haza. Nem sokkal ezt követően ünnepélyesen és megfellebbezhetetlenül az is kinyilatkoztattatott, miszerint a "faji alapú gyűlölet legveszélyesebb formája az antiszemitizmus". Nos, valóban csúnya, rossz emlékeket idéző és eléggé el nem ítélhető politikai megnyilvánulás a fajgyűlölet, ám hogy ennek miért éppen az antiszemitizmus a legveszélyesebb formája, az számomra valóságos rejtély. Vajon az amerikai indiánok, az azték, maja és inka civilizációk elpusztítása, az ukrán holodomor, az afrikai népirtások, a ruandai genocídium, a kongói bennszülöttek nagy részének a belga gyarmati időkben történt lemészárlása, Pol-Pot vörös khmerjeinek tömeggyilkosság-sorozata miért nem minősíthető a fajgyűlölet, illetve a genocídium legordasabb megnyilvánulásainak? Titok, de haladjunk tovább.

Feldmájer rögtönzött történelemóráján megtudhattuk, hogy valójában Károlyi Mihály volt a nemzetéért felelősen cselekvő államférfi, Horthy ellenben egy kártékony, tömeggyilkos hazaáruló gazember. A mazsihiszes vezető fals fénytörésű történelmi prizmáján keresztül tekintve az eseményeket, Károlyi gróf meg akarta őrizni az országot úgy, ahogyan azt a dicső '48-as és '67-es nemzedékektől átvette, a hadsereg leszerelésével több százezer magyar katona életét mentette meg, Trianonért pedig semmilyen mértékű felelősség nem terheli. Amikor pedig a nagy múltú, eredetét Kond vezérig visszavezető arisztokrata család dicső sarja látta, hogy immár nincs esély a történelmi Magyarország integritásának megőrzésére, inkább lemondott a hatalomról, mert úri, nemesi becsülete nem engedte, hogy asszisztáljon ősei honának feldarabolásához. Ez a nagy formátumú nemzeti hős hatalmát a népnek köszönhette, viszonzásképpen még a vagyonát is feláldozta, hogy kiragadja a szegénységet a nyomorból, s földet osztott számukra.

Milyen szép is lett volna, ha egy ilyen felelős magyar kormányfő, illetve köztársasági elnök adatik a nemzet számára 1918-1919 viharos fordulójának időszakában! Nézzük ezek után a kozmetikázatlan tényeket, s a vörös gróf valóságos történelmi szerepét, ezúttal csupán epigrammatikus tömörséggel. (Károlyiról korábban már több alkalommal tettem közzé részletes, elemző írásokat itt, a Kuruc.info hasábjain.) Károlyit a magyar állampolgárok törvényes választás alkalmával soha nem hatalmazták fel semmiféle hatalom gyakorlására. Egy szűk budapesti "értelmiségi" klikk nyilvánította őt az ország vezetőjévé a Monarchia széthullásának kaotikus időszakában, amelyet József főherceg, a nádor kényszeredetten tudomásul vett, s kinevezte őt miniszterelnöknek, maga az uralkodó, IV. Károly pedig november 13-án lemondott a magyar trónról és felségjogainak gyakorlásáról. A magyar katonákat korántsem azért szereltette le bolsevik "grófunk", mert olyannyira szívén viselte életük megóvását, hanem elvi, pacifista megfontolások, illetve antantmániája okán kívánt "jó pontokat" szerezni a győztes Franciaország és Nagy-Britannia vezetőinél, hogy helyén maradhasson, illetve valóban hitt abban, hogy ennek következtében az antanthatalmak nem vagy kevésbé fogják majd büntetni hazánkat. Ez azonban a legkevésbé sem menti őt és politikáját. Naiv, infantilis lélek ne lépjen politikusi pályára, különösen nem egy kiélezett válsághelyzetben, egyébként is, jó szándékkal a pokolba vezető út van kikövezve a nagypolitikában. Trianonért pedig igenis Károlyit terheli a fő felelősség, hiszen az ő pacifista és demilitarizáló, tehetetlenkedő, impotens politikájának volt köszönhető, hogy a szomszédos, már korábban létező, illetve az akkoriban születő új államok hadseregei megszállták országunk azon területeit, amelyeknek birtoklását Trianonban szentesítették másfél évvel később. Végül: Károlyi valóban megkezdte kápolnai birtokainak felosztását a parasztok között 1919. február 24-én, egy szépséghibája volt a dolognak csupán: a szerencsejáték-függő gróf ezen uradalmát tetemes összegekre rúgó kártyaadósságai fejében ekkor már hitelezői tartották kezükben. A hatalomról pedig nem úri becsületből, netán azért mondott le, mert mélységes, igaz hazaszeretettől vezérelve nem volt hajlandó végignézni ősei szülőhazájának idegenek általi szétrablását. Nem, korántsem erről volt szó. Amikor Károlyinak szembe kellett néznie azzal a totális csődhalmazzal, amit politikájával maga idézett a magyarság fejére, egyszerűen - miként a patkányok a süllyedő hajóról - kereket oldott hazájából.

Vessünk végül egy röpke pillantást mindarra, amit Feldmájer Horthy Miklósról elmondott az őt mesterükként vallásos áhítattal hallgató ellenállóknak, antifasisztáknak, partizánoknak és másság-felekezetűeknek. A MAZSIHISZ szónoka kifejtette, miszerint Horthy a hatalmat senkitől sem kapta, hanem fegyverrel, erőszakosan ragadta magához, s az ő nyakába kellett volna akasztani az "én felelek Trianonért" feliratú táblát. Egész karrierjét, rangját, a katonai pályán történő előrejutását a császárnak köszönhette, rá esküdött fel, s azért kapta előjogait, fizetését, hogy fegyverrel védje az uralkodóház hatalmát. Az ő kormányzósága idején írta alá hazánk a trianoni békediktátumot, kizárólag önérdekből, hogy hatalmi pozícióját megtarthassa. Elárulta törvényesen megkoronázott királyát, IV. Károlyt, gondolkodás nélkül megszegte a neki tett esküjét, s két alkalommal rátámadt a trónja visszaszerzésére Magyarországra érkező uralkodóra, hogy lopott kormányzóságát megtarthassa. Ugyancsak Horthy mániákus hatalomimádatával magyarázza Feldmájer, hogy magyar katonák és munkaszolgálatosok százezreinek életét áldozta fel a Szovjetunió elleni háborúban, továbbá hozzájárult ahhoz, hogy 1944. március 19. után az egész (sic!) magyarországi zsidóságot haláltáborokba deportálják. A kormányzóra felesküdött csendőrség pedig a tömeggyilkosságok közvetlen résztvevőjévé vált a gettósítás végrehajtásában, majd a deportálások lebonyolításában a németeknek nyújtott segítség folytán. Nem rajta múlott, hogy a magyarországi zsidóság töredéke a vészkorszakot túlélte.

Íme egy mai zsidó hitközségi vezető veretes összegzése a kormányzóról és a korszakról Ezek után ismét csak vázlatosan, szembesítsük Feldmájert a valós históriai tényekkel. (Horthy politikai és katonai életpályájáról e hasábokon korábban már szintén több alkalommal részletesen írtam.) Mindenekelőtt: Horthy a hatalmat alkotmányos felhatalmazással, törvényes keretek között szerezte meg. Először a Károlyi Gyula vezette szegedi kormány hadügyminisztere volt (persze Feldmájer nyilván a bolsevik terrorlegények egyidejűleg regnáló budapesti Forradalmi Kormányzótanácsát tekinti legitim kormánynak), majd valóban önállósította Nemzeti Hadseregét a szegedi kormánytól, s ezt akár erőszakos, törvénybe ütköző cselekedetnek is lehet tekinteni, ám egy felelőtlen, idegen hatalmi központok politikai ágenseit tömörítő, gyülevész kompánia országpusztító egy esztendős garázdálkodása után, felelős magyar államférfi egyféleképpen cselekedhetett: kemény kézzel, erős hadsereget szervezve végre helyreállítja az alkotmányos rendet és a normális közállapotokat hazájában. Horthy elvitathatatlan történelmi érdeme, hogy ezt megtette. Ezt követően pedig az általános választójog alapján hivatalba lépő nemzetgyűlés törvényesen megválasztotta kormányzónak Horthy Miklóst, vagyis ő közjogi méltóságát és felhatalmazását - ellentétben Károlyi Mihállyal - valóban a néptől, a választóitól kapta az általuk delegált nemzetgyűlési képviselők voksai alapján. Sajátos, szelektív történelmi látásmódra vall, hogy amikor - Horthyt befeketítendő - mondandója és prekoncepciója úgy kívánja, Feldmájer a közös monarchia uralkodóját egyszer császárként, másszor királyként definiálja. Tehát a tisztánlátás végett: Horthy mint kiváló tengerésztiszt, karrierjét saját tehetségének, kitartásának és intelligenciájának köszönhette. A közös hadsereg magyar katonájaként mindenekelőtt hazáját, Magyarországot védte elsősorban, s csak ez után a közös államalakulatot, az Osztrák-Magyar Monarchiát, valamint a királyi-császári dinasztiát. A kormányzó számára nagy lelki válságot és dilemmát jelentett az a tragikus helyzet, hogy szembe kellett szállnia királyával, IV. Károllyal. Ám Feldmájer óriásit csúsztat akkor, amikor azt állítja, hogy az államfő ezt önző, hatalmi érdekből tette. Épp ellenkezőleg: a gondjaira bízott csonkolt ország területi épségének, az önálló magyar államiság megőrzésének érdekében. A kisantant államok az esetleges Habsburg-restauráció esetére azonnali hadüzenettel feleltek volna, melyet támogatott a legerősebb egykori antant nagyhatalom, Franciaország is. A Barbarossa-hadműveletből pedig Magyarország egyszerűen nem maradhatott ki. (Módfelett üdvös lenne, ha Feldmájer felemelné a szavát a magyar katonák afganisztáni és iraki jelenléte ellen.) Itt Horthy Magyarországánál sokkalta nagyobb hatalmi erők működtek a háttérben. Közönséges történelemhamisítás végül a zsidó vallási vezető azon állítása, hogy a kormányzó hatalma megtartása érdekében hozzájárult ahhoz, hogy az egész magyarországi zsidóságot haláltáborokba deportálják. Távol álljon tőlünk, hogy emberi tragédiákkal és pokoli szenvedésekkel összefüggésben ironizálni akarnánk, de amennyiben Feldmájernek az 1944-es eseményekkel kapcsolatos közlését hitelesnek és megcáfolhatatlanul igaznak fogadjuk el, az esetben vajon hogyan lehetséges, hogy ő mondhatott beszédet 66 esztendővel eme tragikus események után a hazaáruló Károlyi gróf szobránál? Minthogy Feldmájer a tényeket igazítja saját prekoncepciójához, természetesen bölcsen hallgat arról, hogy Horthy megakadályozta a több mint 200 ezres budapesti zsidó közösség deportálását. S persze az sem lepheti meg a nyájas olvasót, hogy miközben megemlíti a kormányzóra felesküdött csendőrség aktív szerepvállalását a zsidók állítólagos legyilkolásában - ez akkora orbitális hazugság, mint az, amelyet a MÁV elleni keresetlevelükben a hazánkból elszármazott chicagói zsidók fogalmaztak meg, azt tudniillik, hogy a vasúti alkalmazottak számtalanszor lőttek agyon a nem létező fegyvereikkel deportálandó személyeket - , ugyanakkor mélységesen hallgat a hazai Zsidótanácsnak a gettósításban, illetve a deportálások zavarmentes lebonyolításában, hitsorsosainak megtévesztésében játszott szerepéről. S hallgat elődeinek, Stern Samunak, Berend Bélának és társainak felelősségéről is.

Befejezésül mit is mondhatnánk e szánalmas antifa-happeningről és az ott elhangzott orációkról? Mindössze annyit: pontosan erre számítottunk, így ezúttal sem ért csalódás bennünket.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Feldmájer: A Jobbik szerint a legfőbb gond a világgal, hogy zsidók is élnek benne, ezért őket valamilyen módon el kell távolítani