Alább olvasható olvasónk líbiai beszámolójának következő felvonása:
A sorozat korábbi cikkei:
- Líbiában jártam a forradalom alatt" - olvasónk cáfolja az "összeesküvés-elméleteket
- Líbiában jártam a forradalom alatt - második rész
- Líbiában jártam a forradalom alatt" - olvasónk cáfolja az "összeesküvés-elméleteket
- Líbiában jártam a forradalom alatt - második rész
Tisztelt Olvasók, Kedves Matusz Máté!
"Neked se úgy kéne beállítanod az utazásodat, mint aki ott volt egy darabig egy adott területen és ez szerinte elég ahhoz, hogy mindent tudjon az adott országról, még az aktuális eseményekről is." - írtad a legutóbbi hozzászólásodban.
Megkérlek, hogy idézzél tőlem legalább egy mondatot, amiben azt állítom, hogy "mindent" tudok az országról, vagy akárcsak annyit, hogy a Nyugat, vagy pedig a líbiai emberek BIZTOSAN jobban, vagy rosszabbul járnak majd az új kormánnyal! Én ugyanis sosem írtam ilyeneket, mindig nyitva hagytam a lehetőséget, hogy esetleg máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogyan most látszanak, vagy akkoriban látszottak, amikor ott jártam. Idézek a múltkori cikkemből:
"Egyetértünk abban is, hogy nem lehet megjósolni, jól jár-e majd a Nyugat az új vezetéssel, vagy esetleg még rosszabbul, mintha Kadhafi maradt volna hatalmon........Természetesen azt sem tudhatjuk, hogy a líbiai emberek hogyan járnak majd az új kormánnyal. Simán elképzelhető az is, hogy egy Kadhafiénál is korruptabb és elnyomóbb rezsim kerül hatalomra, vagy állandósul a polgárháború - erről a múltkori levelemben már írtam - és a lakosság visszasírja majd az ezredes uralmát. Ezt ma legfeljebb egy jövőbelátó tudná megmondani, én biztosan nem."
Szerinted ez azt jelenti, hogy én kategorikusan kijelentettem, hogy a lázadók biztosan jobbak lesznek Kaddafinál?
Ezt pedig az első levelemben írtam:
"És mi az, ami miatt mégis a forradalmárok oldalán avatkozott be a Nyugat? Abban egyetértek a Kuruc.infóval, hogy biztosan nem humanitárius okokból, ugyanis a nagyhatalmakat kizárólag politikai érdekek mozgatják, tehát itt is ezeket kell keresnünk. A Nyugatnak pedig az az érdeke, hogy egy stabil, nyugatbarát rezsim kezébe kerüljön a stratégiai helyen fekvő, olajban gazdag ország irányítása."
Tehát én sem gondolom úgy, hogy Franciaország, az Egyesült Királyság, vagy Amerika "önzetlenül" bombázza Kaddafi állásait, pusztán kétlem, hogy a felkelést a nyugati hatalmak robbantották volna ki, szerintem csak beleavatkoztak abba, és azt sem tartom valószínűnek, hogy az új líbiai kormány a bombázások miatt automatikusan a Nyugat bábjává vált volna!
Érdekesek a cikkek, amiket belinkeltél, ám a drábikos videó sajnos csak az Echo TV szokásos színvonalát hozza. Ami pedig a lázadók által március 19-én, a légicsapások megindításáról és a rezsim intézményei vagyonának a befagyasztásáról szóló ENSZ BT határozat elfogadása után két nappal létrehozott bengázi székhelyű központi bankot és olajtársaságot illeti, azoknak a célja egyértelmű, ám nem valószínű, hogy az lenne, amit te írtál. A Biztonsági Tanács 1973-as számú határozata ugyanis március 17-én - a bombázások engedélyezésével egyidejűen - kiterjesztette a Kaddafi-rezsim prominensei befagyasztott vagyonának a zárlatát a rezsim intézményeire, így a Líbiai Központi Bankra és a nemzeti olajtársaságra is. ( Lásd a határozat legvégén az Annex II-ben) E két szervezet kezelte a rezsim legtöbb pénzét, így a lázadók, ha hozzá akartak jutni ehhez a vagyonhoz, azt úgy tehették a legkönnyebben, hogy megalapították a saját bankjukat és olajtársaságukat, ugyanis a határozat tartalmazza, hogy ezt a pénzt "amilyen hamar csak lehet a líbiai nép számára és javára elérhetővé kell tenni". Bízhattak benne, - és talán kaptak is erre vonatkozó ígéretet a nyugati kormányoktól - hogy a rezsim vagyonát átadják nekik, ám ez a mai napig sem történt meg teljes egészében. Márpedig az, hogy egy kormány pénzhez akar jutni, még nem jelenti azt, hogy egy másik hatalom befolyása alá került volna, bármelyik kormány ugyanezt tette volna a helyükben, különösen, ha háborút visel, ugyanis ez közismerten sok költséggel jár! Az olaj értékesítése az új olajtársaságon keresztül pedig szintén jövedelemhez juttatta őket, hát miért ne éltek volna a lehetőséggel? Szerinted az, hogy a lázadók minél több pénzt akarnak szerezni a rezsim vagyonából, miért jelentené automatikusan azt, hogy ők a Nyugat bábjai? A világ összes kormánya - Irántól Izraelig és Kínától az Egyesült Államokig - annyi pénzt szerez, amennyit csak tud! Miért pont az ÁNT lenne a kivétel? Majd ha valaki komoly bizonyítékkal áll elő, hogy az olajtársaságban, vagy a nemzeti bankban külföldi körök meghatározó befolyást szereztek, akkor elhiszem, de ilyen eddig még nem bukkant fel!
Az al-Kaida részvételét a líbiai polgárháborúban először Moammer Kaddafi emlegette, még februárban, közvetlenül a forradalom kitörése után. Nem tudom, hogy már ekkor is részt vettek-e az iszlamisták a harcban, - márciusban nekem mindenki azt állította, hogy egyet sem láttak közülük a lázadók soraiban, persze ettől még nem zárhatjuk ki a dolgot - vagy csak azért állította ezt az ezredes, hogy a Nyugat előtt indokolttá tegye a tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépését, "terrorellenes harcnak" állítva be azt. Most viszont úgy néz ki, hogy néhány iszlamista tényleg csatlakozott a felkelőkhöz, több mértékadó médium is cikkezett már erről, ahogy az általad belinkelt érdekes írás is ezt állítja. Az interjúban szó van huszonöt kelet-líbiai harcosról, akik korábban Irakban harcoltak az amerikai megszállók ellen, és találgatásokat is olvashatunk arról, hogy esetleg más iszlamista, az al-Kaidával szoros kapcsolatot ápoló lázadók is harcolnak a rezsim ellen.
Egyébként nem csoda, hogy ők is a forradalom oldalára álltak, ugyanis Kaddafi korábban számos iszlamistát elfogott, megkínzott és börtönbe vetett, akik közül sokan már korábban, a kilencvenes években is hajtottak végre rajtaütéseket a dzsamahíria hadseregén, néhányan pedig már a nyolcvanas években is a szovjet megszállók ellen harcoltak Afganisztánban, úgy mint a Tripolit elfoglaló csapatok parancsnoka, Abdel-Hakim Belhadzs, akit - hasonlóan a belinkelt cikkben szereplő al-Haszidihez - az angol, illetve az amerikai titkosszolgálatok adtak a hivatalosan ellenségnek kikiáltott, a felszín alatt azonban a Nyugat jó partnerének számító Moammer Kaddafi kezére. A börtönben megkínozták őket, majd több év után, 2009-ben szabadultak amnesztiával, sok más iszlamista harcossal együtt. Ők csatlakoztak most a forradalomhoz, ám azt kötve hiszem, hogy az al-Kaidával kapcsolatban álló fegyveresek a Nyugat bábjai, vagy akár csak a szövetségesei lennének! Ők csak kihasználják a NATO katonai támogatását, hogy elérhessék a céljukat, egy iszlám állam kikiáltását Líbiában, úgy, ahogy a nyolcvanas években is elfogadták az amerikai segítséget Afganisztánban a szovjetek ellen, ám 2001 után mégsem haboztak, hogy a saját fegyvereiket fordítsák szembe velük! Biztosak lehetünk benne, hogy Líbiában sem lenne más a helyzet, ha egy, a Nyugat által támogatott bábkormány kerülne hatalomra az országban. Arról is meg vagyok győződve, hogy az iszlamista harcosok csak egy nagyon kis csoportot képviselnek a Kaddafival szemben álló erőkön belül, - az idézett cikk is csak mintegy huszonöt emberről tesz említést - különben a Nyugatnak esze ágában sem lenne támogatni őket, ugyanis egy iszlamista rezsim hatalomra jutása még az ezredes uralmánál is rosszabb forgatókönyv lenne a nyugati hatalmi körök szemszögéből nézve.
Ami pedig a lázadókat segítő brit és amerikai zsoldosokat illeti, az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a nyugati kormányok katonai tanácsadókkal és kiképzőkkel támogatják az Átmeneti Nemzeti Tanácsot, már az első cikkemben is említettem ezt. ( Afganisztánban is létezik hasonló alakulata a NATO-nak, ott OMLT-nek hívják és a katonai szervezet keretein belül nyíltan működik, tehát nem "fedetten", mint Líbiában. Persze ott más a helyzet, hiszen a közép-ázsiai ország - Líbiával ellentétben - nyugati katonai megszállás alatt áll. ) Ám még ezzel és az őket segítő bombázásokkal együtt sem voltak elég erősek a lázadók ahhoz, hogy gyorsan legyőzzék Moammer Kaddafi csapatait, ugyanis már több, mint fél éve tartanak a légicsapások, ám ennek ellenére néhány város még mindig a rezsim kezén van. Mindezek ismeretében tehát bátran kijelenthetjük, hogy a lázadók még az őket segítő maroknyi nyugati zsoldossal együtt is gyengébbek voltak katonailag, mint Kaddafi csapatai, ugyanis a bombázások nélkül egészen biztos, hogy még ott sem tartanának, ahol most, hiszen a légicsapásokkal együtt is csak eddig voltak képesek eljutni. Sőt, a rezsim csapatai valószínűleg már elfojtották volna a felkelést és az ellenzék legfeljebb gerillaháborút vívhatna most a kormányerőkkel szemben. Nem érkezhetett tehát különösebben jelentős szárazföldi katonai segítség a nyugati hatalmaktól a zsoldosokkal és a Nafusa-hegységben a nyugat-líbiai berbereknek küldött francia könnyű fegyverzettel együtt sem, ugyanis még így sem lettek volna képesek a bombázások nélkül győzelmet aratni a dzsamahíria elavult, zömében harmincéves szovjet technikával felszerelt haderejével szemben. Márpedig ez a kicsiny, pártucat zsoldosból álló nyugati segédcsapat nem lenne elég erős önmagában ahhoz, hogy egy bábkormányt juttasson hatalomra az észak-afrikai államban, ahhoz ugyanis megszállásra volna szükség!
Valamelyik kommentelő hozzászólásában olvastam, hogy biztos azért támadják a nyugatiak Kaddafit, mert az nem volt hajlandó hiteleket felvenni tőlük, és a Nagy Mesterséges Folyónak nevezett, több ezer kilométeres ivóvízvezeték-hálózat építésébe sem vonta be a külföldi cégeket. Sajnálom, de megint csalódást kell okoznom az összeesküvés-elmélet hívő olvasóknak, ugyanis az említett projekt fő tervezője egy amerikai cég volt, a hozzávalókat pedig Olasz- és Német-, és Spanyolországból, valamint Japánból vásárolták, pénzt juttatva így az európai és a japán gazdaságnak. (Lásd itt) Ami pedig a hiteleket illeti, több olyan állam is található a világ országainak adósságlistáján, ahol a kormány még Kaddafinál is kevesebbet kölcsönzött más államoktól, mégsem mozdították el erővel az elnököt a nyugati hatalmak. Itt van mindjárt Líbia nyugati szomszédja, Algéria, ahol a GDP-arányos államadósság csak a harmada a líbiainak, az egy lakosra jutó rész pedig csak az egynyolcada annak, amit Kaddafi vett fel külföldről, sőt, még abszolút értelemben is kevesebb pénzzel tartozik Algéria, mint Líbia, pedig a lakossága több, mint az ötszöröse a dzsamahíria népességszámának! Itt a Nyugat miért nem avatkozott bele a forradalomba - mert itt is voltak ám tüntetések az arab tavasz részeként - és miért nem döntötte meg Abdelaziz Bouteflika rendszerét? Hiszen belőlük még annyit sem profitáltak a nyugati befektetők, mint Kaddafiból?
Ezen kívül, ha a GDP arányos államadósságot nézzük, az Nigériában és Azerbajdzsánban is alacsonyabb, mint Líbiában, és a Mubarak vezette Egyiptomban is alig volt magasabb, mint Kaddafi országában, pedig a Nílus mentén nincsen kőolaj, tehát még jobban rászorultak volna a hitelekre, mint Líbia, mégsem kölcsönöztek. Pedig a Mubarak-kormányzat Amerika- és Izrael-barát volt, hát miért nem adósította el teljesen az országát a Nyugat igényei szerint? Ami pedig az egy főre eső államadósságot illeti, az Líbiában magasabb, mint akár Egyiptomban, Algériában, Marokkóban, Jordániában, Jemenben, Szíriában és a fekete-afrikai országok többségében, tehát ezekben az államokban kevesebb hitelt vett fel egy főre számítva a kormányzat, mint Kaddafi Líbiában és mégsem bombázta őket a nyugati légierő. Megállapíthatjuk tehát, hogy a támadásnak nem a hitelfelvételek elmaradása volt az oka. (Az adósságlistát lásd itt)
Az Echo TV interjúját - amit szintén belinkeltél - direkt hagytam a végére, mert teljesen komolytalannak tartom. A felvételen ugyanis Drábik János TÉNYKÉNT adja elő, hogy a líbiai felkelők teljesen a nyugati hatalmak befolyása alatt állnak, hiszen központi bankot és olajtársaságot alapítottak, mintha ennek más oka nem is lehetne, és semmi egyéb bizonyítékot, vagy forrást nem jelöl meg az állításai alátámasztására. Komoly ember nem csinál ilyet. Szaniszló Ferenc pedig még csak nem is igyekszik vitatkozni vele, inkább még rá is kontrázik a vendége kijelentéseire. Utoljára Bánó Andrásnál láttam ilyet, amikor riportot készített Dore Gold volt izraeli ENSZ-nagykövettel az ATV-n. Az igazság sajnos az, hogy az Echo ezúttal is csak a szokásos szintjét hozta, kár is erre több szót vesztegetni, ám a dolognak megvan az a káros hatása, hogy a fiatalabb, vagy naivabb nézők "szentírásnak" tekintik az elhangzottakat, főleg, ha azok a már korábban kialakított világnézetüket támasztják alá.
És, hogy miért csak most, közel fél évvel a hazaérkezésem után írom meg mindezt? Az igazat megvallva először nem is akartam közölni, csak miután sok olyan hozzászólást és olvasói levelet találtam a Kurucon, mint amilyenek az én cikkemhez is érkeztek és amiket teljesen megalapozatlannak és az ismeretek hiányáról árulkodónak tartok, ezért határoztam el, hogy megosztom az élményeimet és tapasztalataimat az olvasókkal.
És most következzék az élménybeszámolóm második része:
Az előző részt Tobrukban fejeztem be, ahol egy törzsi elöljáró látott vendégül.
"Neked se úgy kéne beállítanod az utazásodat, mint aki ott volt egy darabig egy adott területen és ez szerinte elég ahhoz, hogy mindent tudjon az adott országról, még az aktuális eseményekről is." - írtad a legutóbbi hozzászólásodban.
Megkérlek, hogy idézzél tőlem legalább egy mondatot, amiben azt állítom, hogy "mindent" tudok az országról, vagy akárcsak annyit, hogy a Nyugat, vagy pedig a líbiai emberek BIZTOSAN jobban, vagy rosszabbul járnak majd az új kormánnyal! Én ugyanis sosem írtam ilyeneket, mindig nyitva hagytam a lehetőséget, hogy esetleg máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogyan most látszanak, vagy akkoriban látszottak, amikor ott jártam. Idézek a múltkori cikkemből:
"Egyetértünk abban is, hogy nem lehet megjósolni, jól jár-e majd a Nyugat az új vezetéssel, vagy esetleg még rosszabbul, mintha Kadhafi maradt volna hatalmon........Természetesen azt sem tudhatjuk, hogy a líbiai emberek hogyan járnak majd az új kormánnyal. Simán elképzelhető az is, hogy egy Kadhafiénál is korruptabb és elnyomóbb rezsim kerül hatalomra, vagy állandósul a polgárháború - erről a múltkori levelemben már írtam - és a lakosság visszasírja majd az ezredes uralmát. Ezt ma legfeljebb egy jövőbelátó tudná megmondani, én biztosan nem."
Szerinted ez azt jelenti, hogy én kategorikusan kijelentettem, hogy a lázadók biztosan jobbak lesznek Kaddafinál?
Ezt pedig az első levelemben írtam:
"És mi az, ami miatt mégis a forradalmárok oldalán avatkozott be a Nyugat? Abban egyetértek a Kuruc.infóval, hogy biztosan nem humanitárius okokból, ugyanis a nagyhatalmakat kizárólag politikai érdekek mozgatják, tehát itt is ezeket kell keresnünk. A Nyugatnak pedig az az érdeke, hogy egy stabil, nyugatbarát rezsim kezébe kerüljön a stratégiai helyen fekvő, olajban gazdag ország irányítása."
Tehát én sem gondolom úgy, hogy Franciaország, az Egyesült Királyság, vagy Amerika "önzetlenül" bombázza Kaddafi állásait, pusztán kétlem, hogy a felkelést a nyugati hatalmak robbantották volna ki, szerintem csak beleavatkoztak abba, és azt sem tartom valószínűnek, hogy az új líbiai kormány a bombázások miatt automatikusan a Nyugat bábjává vált volna!
Érdekesek a cikkek, amiket belinkeltél, ám a drábikos videó sajnos csak az Echo TV szokásos színvonalát hozza. Ami pedig a lázadók által március 19-én, a légicsapások megindításáról és a rezsim intézményei vagyonának a befagyasztásáról szóló ENSZ BT határozat elfogadása után két nappal létrehozott bengázi székhelyű központi bankot és olajtársaságot illeti, azoknak a célja egyértelmű, ám nem valószínű, hogy az lenne, amit te írtál. A Biztonsági Tanács 1973-as számú határozata ugyanis március 17-én - a bombázások engedélyezésével egyidejűen - kiterjesztette a Kaddafi-rezsim prominensei befagyasztott vagyonának a zárlatát a rezsim intézményeire, így a Líbiai Központi Bankra és a nemzeti olajtársaságra is. ( Lásd a határozat legvégén az Annex II-ben) E két szervezet kezelte a rezsim legtöbb pénzét, így a lázadók, ha hozzá akartak jutni ehhez a vagyonhoz, azt úgy tehették a legkönnyebben, hogy megalapították a saját bankjukat és olajtársaságukat, ugyanis a határozat tartalmazza, hogy ezt a pénzt "amilyen hamar csak lehet a líbiai nép számára és javára elérhetővé kell tenni". Bízhattak benne, - és talán kaptak is erre vonatkozó ígéretet a nyugati kormányoktól - hogy a rezsim vagyonát átadják nekik, ám ez a mai napig sem történt meg teljes egészében. Márpedig az, hogy egy kormány pénzhez akar jutni, még nem jelenti azt, hogy egy másik hatalom befolyása alá került volna, bármelyik kormány ugyanezt tette volna a helyükben, különösen, ha háborút visel, ugyanis ez közismerten sok költséggel jár! Az olaj értékesítése az új olajtársaságon keresztül pedig szintén jövedelemhez juttatta őket, hát miért ne éltek volna a lehetőséggel? Szerinted az, hogy a lázadók minél több pénzt akarnak szerezni a rezsim vagyonából, miért jelentené automatikusan azt, hogy ők a Nyugat bábjai? A világ összes kormánya - Irántól Izraelig és Kínától az Egyesült Államokig - annyi pénzt szerez, amennyit csak tud! Miért pont az ÁNT lenne a kivétel? Majd ha valaki komoly bizonyítékkal áll elő, hogy az olajtársaságban, vagy a nemzeti bankban külföldi körök meghatározó befolyást szereztek, akkor elhiszem, de ilyen eddig még nem bukkant fel!
Az al-Kaida részvételét a líbiai polgárháborúban először Moammer Kaddafi emlegette, még februárban, közvetlenül a forradalom kitörése után. Nem tudom, hogy már ekkor is részt vettek-e az iszlamisták a harcban, - márciusban nekem mindenki azt állította, hogy egyet sem láttak közülük a lázadók soraiban, persze ettől még nem zárhatjuk ki a dolgot - vagy csak azért állította ezt az ezredes, hogy a Nyugat előtt indokolttá tegye a tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépését, "terrorellenes harcnak" állítva be azt. Most viszont úgy néz ki, hogy néhány iszlamista tényleg csatlakozott a felkelőkhöz, több mértékadó médium is cikkezett már erről, ahogy az általad belinkelt érdekes írás is ezt állítja. Az interjúban szó van huszonöt kelet-líbiai harcosról, akik korábban Irakban harcoltak az amerikai megszállók ellen, és találgatásokat is olvashatunk arról, hogy esetleg más iszlamista, az al-Kaidával szoros kapcsolatot ápoló lázadók is harcolnak a rezsim ellen.
Egyébként nem csoda, hogy ők is a forradalom oldalára álltak, ugyanis Kaddafi korábban számos iszlamistát elfogott, megkínzott és börtönbe vetett, akik közül sokan már korábban, a kilencvenes években is hajtottak végre rajtaütéseket a dzsamahíria hadseregén, néhányan pedig már a nyolcvanas években is a szovjet megszállók ellen harcoltak Afganisztánban, úgy mint a Tripolit elfoglaló csapatok parancsnoka, Abdel-Hakim Belhadzs, akit - hasonlóan a belinkelt cikkben szereplő al-Haszidihez - az angol, illetve az amerikai titkosszolgálatok adtak a hivatalosan ellenségnek kikiáltott, a felszín alatt azonban a Nyugat jó partnerének számító Moammer Kaddafi kezére. A börtönben megkínozták őket, majd több év után, 2009-ben szabadultak amnesztiával, sok más iszlamista harcossal együtt. Ők csatlakoztak most a forradalomhoz, ám azt kötve hiszem, hogy az al-Kaidával kapcsolatban álló fegyveresek a Nyugat bábjai, vagy akár csak a szövetségesei lennének! Ők csak kihasználják a NATO katonai támogatását, hogy elérhessék a céljukat, egy iszlám állam kikiáltását Líbiában, úgy, ahogy a nyolcvanas években is elfogadták az amerikai segítséget Afganisztánban a szovjetek ellen, ám 2001 után mégsem haboztak, hogy a saját fegyvereiket fordítsák szembe velük! Biztosak lehetünk benne, hogy Líbiában sem lenne más a helyzet, ha egy, a Nyugat által támogatott bábkormány kerülne hatalomra az országban. Arról is meg vagyok győződve, hogy az iszlamista harcosok csak egy nagyon kis csoportot képviselnek a Kaddafival szemben álló erőkön belül, - az idézett cikk is csak mintegy huszonöt emberről tesz említést - különben a Nyugatnak esze ágában sem lenne támogatni őket, ugyanis egy iszlamista rezsim hatalomra jutása még az ezredes uralmánál is rosszabb forgatókönyv lenne a nyugati hatalmi körök szemszögéből nézve.
Ami pedig a lázadókat segítő brit és amerikai zsoldosokat illeti, az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a nyugati kormányok katonai tanácsadókkal és kiképzőkkel támogatják az Átmeneti Nemzeti Tanácsot, már az első cikkemben is említettem ezt. ( Afganisztánban is létezik hasonló alakulata a NATO-nak, ott OMLT-nek hívják és a katonai szervezet keretein belül nyíltan működik, tehát nem "fedetten", mint Líbiában. Persze ott más a helyzet, hiszen a közép-ázsiai ország - Líbiával ellentétben - nyugati katonai megszállás alatt áll. ) Ám még ezzel és az őket segítő bombázásokkal együtt sem voltak elég erősek a lázadók ahhoz, hogy gyorsan legyőzzék Moammer Kaddafi csapatait, ugyanis már több, mint fél éve tartanak a légicsapások, ám ennek ellenére néhány város még mindig a rezsim kezén van. Mindezek ismeretében tehát bátran kijelenthetjük, hogy a lázadók még az őket segítő maroknyi nyugati zsoldossal együtt is gyengébbek voltak katonailag, mint Kaddafi csapatai, ugyanis a bombázások nélkül egészen biztos, hogy még ott sem tartanának, ahol most, hiszen a légicsapásokkal együtt is csak eddig voltak képesek eljutni. Sőt, a rezsim csapatai valószínűleg már elfojtották volna a felkelést és az ellenzék legfeljebb gerillaháborút vívhatna most a kormányerőkkel szemben. Nem érkezhetett tehát különösebben jelentős szárazföldi katonai segítség a nyugati hatalmaktól a zsoldosokkal és a Nafusa-hegységben a nyugat-líbiai berbereknek küldött francia könnyű fegyverzettel együtt sem, ugyanis még így sem lettek volna képesek a bombázások nélkül győzelmet aratni a dzsamahíria elavult, zömében harmincéves szovjet technikával felszerelt haderejével szemben. Márpedig ez a kicsiny, pártucat zsoldosból álló nyugati segédcsapat nem lenne elég erős önmagában ahhoz, hogy egy bábkormányt juttasson hatalomra az észak-afrikai államban, ahhoz ugyanis megszállásra volna szükség!
Valamelyik kommentelő hozzászólásában olvastam, hogy biztos azért támadják a nyugatiak Kaddafit, mert az nem volt hajlandó hiteleket felvenni tőlük, és a Nagy Mesterséges Folyónak nevezett, több ezer kilométeres ivóvízvezeték-hálózat építésébe sem vonta be a külföldi cégeket. Sajnálom, de megint csalódást kell okoznom az összeesküvés-elmélet hívő olvasóknak, ugyanis az említett projekt fő tervezője egy amerikai cég volt, a hozzávalókat pedig Olasz- és Német-, és Spanyolországból, valamint Japánból vásárolták, pénzt juttatva így az európai és a japán gazdaságnak. (Lásd itt) Ami pedig a hiteleket illeti, több olyan állam is található a világ országainak adósságlistáján, ahol a kormány még Kaddafinál is kevesebbet kölcsönzött más államoktól, mégsem mozdították el erővel az elnököt a nyugati hatalmak. Itt van mindjárt Líbia nyugati szomszédja, Algéria, ahol a GDP-arányos államadósság csak a harmada a líbiainak, az egy lakosra jutó rész pedig csak az egynyolcada annak, amit Kaddafi vett fel külföldről, sőt, még abszolút értelemben is kevesebb pénzzel tartozik Algéria, mint Líbia, pedig a lakossága több, mint az ötszöröse a dzsamahíria népességszámának! Itt a Nyugat miért nem avatkozott bele a forradalomba - mert itt is voltak ám tüntetések az arab tavasz részeként - és miért nem döntötte meg Abdelaziz Bouteflika rendszerét? Hiszen belőlük még annyit sem profitáltak a nyugati befektetők, mint Kaddafiból?
Ezen kívül, ha a GDP arányos államadósságot nézzük, az Nigériában és Azerbajdzsánban is alacsonyabb, mint Líbiában, és a Mubarak vezette Egyiptomban is alig volt magasabb, mint Kaddafi országában, pedig a Nílus mentén nincsen kőolaj, tehát még jobban rászorultak volna a hitelekre, mint Líbia, mégsem kölcsönöztek. Pedig a Mubarak-kormányzat Amerika- és Izrael-barát volt, hát miért nem adósította el teljesen az országát a Nyugat igényei szerint? Ami pedig az egy főre eső államadósságot illeti, az Líbiában magasabb, mint akár Egyiptomban, Algériában, Marokkóban, Jordániában, Jemenben, Szíriában és a fekete-afrikai országok többségében, tehát ezekben az államokban kevesebb hitelt vett fel egy főre számítva a kormányzat, mint Kaddafi Líbiában és mégsem bombázta őket a nyugati légierő. Megállapíthatjuk tehát, hogy a támadásnak nem a hitelfelvételek elmaradása volt az oka. (Az adósságlistát lásd itt)
Az Echo TV interjúját - amit szintén belinkeltél - direkt hagytam a végére, mert teljesen komolytalannak tartom. A felvételen ugyanis Drábik János TÉNYKÉNT adja elő, hogy a líbiai felkelők teljesen a nyugati hatalmak befolyása alatt állnak, hiszen központi bankot és olajtársaságot alapítottak, mintha ennek más oka nem is lehetne, és semmi egyéb bizonyítékot, vagy forrást nem jelöl meg az állításai alátámasztására. Komoly ember nem csinál ilyet. Szaniszló Ferenc pedig még csak nem is igyekszik vitatkozni vele, inkább még rá is kontrázik a vendége kijelentéseire. Utoljára Bánó Andrásnál láttam ilyet, amikor riportot készített Dore Gold volt izraeli ENSZ-nagykövettel az ATV-n. Az igazság sajnos az, hogy az Echo ezúttal is csak a szokásos szintjét hozta, kár is erre több szót vesztegetni, ám a dolognak megvan az a káros hatása, hogy a fiatalabb, vagy naivabb nézők "szentírásnak" tekintik az elhangzottakat, főleg, ha azok a már korábban kialakított világnézetüket támasztják alá.
És, hogy miért csak most, közel fél évvel a hazaérkezésem után írom meg mindezt? Az igazat megvallva először nem is akartam közölni, csak miután sok olyan hozzászólást és olvasói levelet találtam a Kurucon, mint amilyenek az én cikkemhez is érkeztek és amiket teljesen megalapozatlannak és az ismeretek hiányáról árulkodónak tartok, ezért határoztam el, hogy megosztom az élményeimet és tapasztalataimat az olvasókkal.
És most következzék az élménybeszámolóm második része:
Az előző részt Tobrukban fejeztem be, ahol egy törzsi elöljáró látott vendégül.
 A Líbiából elmenekült vendégmunkások sokszor egy-két hetet is vártak a továbbutazásra a szállúmi határ egyiptomi oldalán. |
Este átmentünk a Mariam törzs vezetőinek a találkozójára, ahol a vendéglátóm bemutatott Hámid Júnisznak, egy másik elöljárónak, aki mesélte, hogy ő segítette Ben Wedeman-t, a CNN tudósítóját, aki elsőként jutott be az országba a külföldi újságírók közül azután, hogy pár nappal a februári forradalom kezdetét követően Kaddafi határőrei elhagyták a posztjukat és így megnyílt a határ Egyiptom felől. Ők szereztek neki szállást az egyik barátjuknál, körbevezették a városban és külön az ő kérésére elvitték a kórházba is, hogy a sebesültek és halottak száma felől érdeklődjön. Hámid elmondta, hogy már akkor értesült a jöveteléről, amikor még csak útban volt a határtól Tobruk felé, ugyanis itt a törzsi csatornákon keresztül sokkal gyorsabban áramlik az információ, mint nálunk, az individualizált Európában. Ezután "kézről kézre" adták Wedeman-t az útba eső városokban lakó kapcsolataikon keresztül, akik mindenhol segítették őt az informálódásban, amíg eljutott Bengáziba.
A város szélén láttam egy olajfinomítót is, aminek tűz égett a kéményén, tehát szemmel láthatóan működött. Megkérdeztem erről az egyik vezetőt, aki elmondta, hogy a lázadók most is exportálnak olajat, részben ebből finanszírozzák magukat, sőt abban az időben az Átmeneti Nemzeti Tanács csökkentette is az üzemanyag amúgy is nevetségesen alacsony árát az ellenőrzése alatt álló keleti országrészben, ezt később több helyi lakos is megerősítette. A Wikipédia szerint egyébként Líbiának öt olajfinomítója van, és ezek összkapacitásának alig több, mint egyhuszadát teszi ki a tobruki üzem. (lásd itt) Később olvastam, hogy Olaszország felajánlotta, hogy hajlandó nyersolajat finomítani az ÁNT részére, aki a szolgáltatás árát majd a jövőben fizetné ki olajban. (lásd itt) Ezalatt a kormányerők kezén lévő területeken üzemanyaghiány lépett fel, mert csak a záviai finomító maradt Kaddafiék kezén - egészen augusztus közepéig - és először fordult elő az olajban gazdag ország történelmében, hogy a tripoli benzinkutak előtt kígyózó sorok álltak. (lásd itt) A többi finomító a frontvonal környékén feküdt, olyan településeken, amik rendszeresen gazdát cseréltek a háború alatt, így egyik fél sem használhatta őket stabilan.
Másnap délelőtt továbbindultam nyugat felé, Derna és Bengázi irányába. Ahogy korábban már írtam, a stop remekül működik Líbiában, alig akadt néhány autó, ami megállás nélkül továbbhajtott. A több, mint száz országban, ahol eddig megfordultam a legtöbb helyen stoppal utaztam, így sok jó és kevésbé jó tapasztalatot szereztem már ezen a téren, ám Líbia vitathatatlanul az első helyen áll a listámon, mind a stopot, mind pedig az emberek kedvességét és vendégszeretetét illetően. Még tíz percet sem tudtam anélkül sétálni, - bármelyik városról legyen is szó - hogy meg ne állt volna egy addig sosem látott líbiai sofőr és fel ne ajánlotta volna, hogy ingyen elvisz bárhová a városban! A shawerma árusnál ( ez a gyros ottani változata ) nem fogadtak el pénzt a kajáért, sőt, még invitáltak, hogy legyek máskor is a vendégük, éjszakára pedig minden nap meghívott valaki, akivel akkor találkoztam életemben először! Szóval vendégszeretet terén még lenne mit tanulnunk nekünk, európaiaknak!
Pár autóval kijutottam Tobruk szélére, majd hamarosan megállt egy középkorú mérnök, aki - miután áthaladtunk néhány ellenőrzőponton, ahol a lázadók ismét örömmel pózoltak a fényképezőgépem előtt - elvitt a legközelebbi kisvárosig, Bombáig, ami a nevével ellentétben csöndes, nyugodt hely volt. Bevezetett a házába és bemutatott a családjának, még a női tagoknak is, amit a legtöbb muzulmán vendéglátóm nem tett meg, sőt, Afganisztánban és Ciszjordánia bizonyos városaiban voltak olyan élményeim is, hogy külön szobába zárták a nőket, ameddig a házban tartózkodtam, és amikor hazatértem, mindig egy férfi családtag nyitotta ki az ajtót, majd megkért, hogy várjak odakint, ameddig a nőket átküldik valamelyik hátsó házrészbe, ezután visszajött és bekísért a vendégszobába. Ám itt, Bombában egy kevésbé konzervatív család látott vendégül ebédre, így a nőkkel is találkoztam, de csak a férfiakkal foghattam kezet, ugyanis itt egy nő megérintése egy idegen, nem a családhoz tartozó férfi számára tabunak számít.
A muszlim vendéglátók természetesen nem várják el egy más kultúrkörből származó európaitól a saját szokásaik ismeretét, ezért türelmesen és mosolyogva figyelmeztetnek, ha valamit elhibázol, így nincs ok az aggodalomra, egy idegent nem fognak bántani, mert megszegett egy olyan szabályt, amit nem ismer. Azért van egy-két kivétel, például, ha valami csoda folytán nemi kapcsolatba kerül egy idegen férfi egy arab nővel - amit egyébként a konzervatívabb muszlim országokban, így Líbiában is a nemi erőszak esetét leszámítva lehetetlennek tartok - az halálos bűnnek számít! Vannak persze megengedőbb helyek is, mint Tunézia nagyvárosai, ahol az európai ruhába öltözött, szoknyás arab lányok leszólítgatják az utcán a nyugati fiúkat és ismerkedni, beszélgetni szeretnének, sőt, itt sokszor ők kérik el az európai srácok telefonszámát:) Több hasonló élményem is volt ott két évvel ezelőtt. Ez persze nem jelent automatikusan felhívást a keringőre, - az emberek azért itt is sokkal konzervatívabbak, mint Nyugaton - ám hosszabb-rövidebb ismeretség után ez sem lehetetlen, ahogy ezt egy Tuniszban élő francia srác mesélte nekem. Ott több családnál már nem követelmény, hogy a lányuk szüzen menjen férjhez, azonban Líbiában az ilyesmi elképzelhetetlen és ha mégis megtörténik, az vérbosszút von maga után. Érdekes ezen a téren Egyiptom, itt ugyanis a nagyvárosokban a lányok és a fiúk gyakran "járnak" egymással, - ami mondjuk Algériában, Líbiában, vagy Szaúd-Arábiában teljességgel lehetetlen lenne - ám a házasságig megőrzik a lány szüzességét. Az egyiptomi műemlékekben gyakran látni "turbékoló" párocskákat, a félreeső zugokban fejkendős lányokkal csókolózó srácokat.
De térjünk vissza Líbiába a bombai vendéglátóimhoz. Kedves emberek voltak, az általam ismert pár arab szóval és metakommunikációs jelekkel magyaráztam el nekik, hogy mit csinálok az országban és honnan jöttem, ők pedig ott marasztaltak ebédre. Itt is a földön ülve fogyasztottuk el a többfogásos ételt, először külön a férfiak, majd a nők. A ház berendezése egyébként szerény jólétről árulkodott. Tisztaság volt, a fürdőszobában modern mosógép, a padlón szőnyegek és az arab otthonokban megszokottak szerint kevesebb bútor és nagyobb belső terek, mint Európában. A legtöbb lakásban hasonlókat tapasztaltam, mint itt, tehát arab, és különösen afrikai mércével mérve jólét uralkodott az országban, ezért dolgozott itt több százezer egyiptomi, csádi és egyéb fekete-afrikai, valamint bengáli, filippínó és más vendégmunkás, azonban fényűző gazdagságnak a nyomát sem láttam, néhány törzsi vezetőtől eltekintve az emberek többségének vagy nem volt kocsija, vagy csak átlagautóra, sok esetben pedig szakadt verdára tellett nekik. Sőt, jártam olyan líbiai családnál is, akik határozottan szegénységben éltek, ők voltak azok, akik az utazásom elején Kaddafit éltették.
Ebéd közben különös zajra lettünk figyelmesek: egy helikopter húzott el alacsony magasságban a város fölött. Ez itt, Magyarországon nem keltene feltűnést, ám egy háborúban egészen más reakciót váltott ki a dolog és az emberek többsége kiszaladt az utcára megnézni, hogy ki repked a fejünk fölött. Vajon a NATO felderítői, Kaddafi légiereje, vagy esetleg a lázadók által zsákmányolt pár helikopter egyike szállt el errefelé? A választ nem tudtuk meg, a légijármű kerregve tovaszállt, egy elmosódott képet azonban sikerült készítenem róla. A vendéglátóim szerették volna, ha tovább is náluk maradok, én azonban ebéd után az indulás mellett döntöttem. Az egyik fia elvitt még pár kilométert egy benzinkútig és itt sikerült lestoppolnom egy kocsit, aminek az utasai Svédországban élő líbiaiak voltak, akik, miután lezárták a líbiai légikikötőket elrepültek Kairóba, majd a rokonaik kocsival elmentek értük és épp Bengázi felé tartottak, amikor felvettek a kútnál. Nemsokára megérkeztünk Dernába, ami egy közepes nagyságú város a Földközi-tenger partján. A központban megálltunk egy rövid időre, a mecsettel szemben. Az utca túloldalán egy nagy sátorponyva alatt férfiak egy csoportja teázott és ünnepelték a forradalmat, engem kitörő örömmel fogadtak, mint eddig bárhol az országban. Meghívtak, hogy üljek le közéjük, ezt azonban nem fogadtam el, mert a sofőr, aki hozott csak egy rövid pihenőt tervezett be itt, és ezalatt körbe akartam nézni a mecsetben. A fehér, kupolás épület tetején aranyszínű, majdnem kör alakúra hajlított félhold volt, az udvaron, az oszlopos árkádok alatt pedig képkiállítást rendeztek a forradalom áldozatait és a korábbi, tíz, tizenöt évvel azelőtti Kaddafi-ellenes zavargások során elesett embereket ábrázoló képekből.
Pár perc nézelődés és fotózás után egy civil ruhás lázadó lépett hozzám és megkért, hogy kövessem. Ez volt az első alkalom a határátkelés óta, hogy igazoltattak, így egy kicsit meglepődtem a dolgon. Felkísért az emeletre, majd elkérte az útlevelemet. Én megmutattam neki az egyiptomi kilépőpecsétet, mivel - ahogy már az első részben írtam - a líbiai lázadók senkinek sem adtak belépőpecsétet a határon, így ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy legálisan tartózkodom az országban. ( Ez persze nem volt igaz, mert - ahogy már írtam - a határról visszaküldtek Egyiptomba, ám én mégis beszöktem Líbiába, de ez az útlevelemből - pont a pecsét hiánya miatt - nem derült ki. ) A "katona" lefénymásolta az iratot, majd az itt természetes udvariassági szokások miatt magyarázkodni kezdett, hogy erre csak azért van szükség, mert nemrég, a határ megnyílása után bejött egy izraeli újságíró, akit a lázadók elfogtak. A kérdésemre azt is elmondta, hogy visszaküldték őt Egyiptomba, ahonnan érkezett, mert nem akarják, hogy az izraeliek idejöjjenek. ( Ahogy az első részben már írtam, később más verzióban is hallottam ezt a történetet al-Baidában, de erről majd annál a résznél számolok be. )
˙
A sofőröm még aznap délután továbbvitt Dernából a tengerparton fekvő Szúsza melletti Apollónia romjaihoz, ahol ők megszálltak egy ismerősüknél, ám én nem tarthattam velük, így nekiindultam, hogy megnézzem az ókori görög romokat. Belépőt persze a forradalom miatt senki sem szedett. A kapun átjutva gyönyörű látvány tárult a szemem elé: egy-másfél méter magasságban megmaradtak az épületek falai és közöttük antik oszlopok meredtek az ég felé. A romterület több száz méter hosszú volt és legalább száz méter szélességben terült el a Földközi-tenger mellett. Ezen a vidéken sivatag helyett zöld aljnövényzet borítja a sziklás, hegyes terepet, gyönyörű hátteret képezve a romok mögött. A helyet még biztosan nem tárták fel teljesen a régészek, ugyanis fél amforák (kétfülű ókori görög kancsó) lógtak ki a földből, elég sokat láttam belőlük, viszonylag ép állapotban! Aranybánya volna ez a hely a régészeknek, ha Európában lenne. Esteledett már és néhány lézengő kölyköt leszámítva senkit sem láttam a parton, ám hamarosan egy ötven év körüli férfi lépett hozzám. A szőrkabátjából ítélve először pásztornak néztem, ugyanis látszottak a nyomai, hogy állatokat is szoktak itt legeltetni, ám ő folyékony angolsággal kérdezte meg tőlem, hogy honnan jöttem és mit csinálok Líbiában. Már elegem volt a hazudozásból, így megmondtam neki, hogy turista vagyok, nem akartam továbbra is újságírónak kiadni magamat, nem is sejtve, hogy mennyi problémát okozok majd ezzel a jövőben mind neki, mind pedig magamnak.
T. Kristóf
_480.jpg) Líbiai és egyiptomi zászlók lengenek egymás mellett egy ellenőrzőpontnál Amsaad városa mellett. A két ország forradalmárai szimpatizálnak egymással. |
A város szélén láttam egy olajfinomítót is, aminek tűz égett a kéményén, tehát szemmel láthatóan működött. Megkérdeztem erről az egyik vezetőt, aki elmondta, hogy a lázadók most is exportálnak olajat, részben ebből finanszírozzák magukat, sőt abban az időben az Átmeneti Nemzeti Tanács csökkentette is az üzemanyag amúgy is nevetségesen alacsony árát az ellenőrzése alatt álló keleti országrészben, ezt később több helyi lakos is megerősítette. A Wikipédia szerint egyébként Líbiának öt olajfinomítója van, és ezek összkapacitásának alig több, mint egyhuszadát teszi ki a tobruki üzem. (lásd itt) Később olvastam, hogy Olaszország felajánlotta, hogy hajlandó nyersolajat finomítani az ÁNT részére, aki a szolgáltatás árát majd a jövőben fizetné ki olajban. (lásd itt) Ezalatt a kormányerők kezén lévő területeken üzemanyaghiány lépett fel, mert csak a záviai finomító maradt Kaddafiék kezén - egészen augusztus közepéig - és először fordult elő az olajban gazdag ország történelmében, hogy a tripoli benzinkutak előtt kígyózó sorok álltak. (lásd itt) A többi finomító a frontvonal környékén feküdt, olyan településeken, amik rendszeresen gazdát cseréltek a háború alatt, így egyik fél sem használhatta őket stabilan.
Másnap délelőtt továbbindultam nyugat felé, Derna és Bengázi irányába. Ahogy korábban már írtam, a stop remekül működik Líbiában, alig akadt néhány autó, ami megállás nélkül továbbhajtott. A több, mint száz országban, ahol eddig megfordultam a legtöbb helyen stoppal utaztam, így sok jó és kevésbé jó tapasztalatot szereztem már ezen a téren, ám Líbia vitathatatlanul az első helyen áll a listámon, mind a stopot, mind pedig az emberek kedvességét és vendégszeretetét illetően. Még tíz percet sem tudtam anélkül sétálni, - bármelyik városról legyen is szó - hogy meg ne állt volna egy addig sosem látott líbiai sofőr és fel ne ajánlotta volna, hogy ingyen elvisz bárhová a városban! A shawerma árusnál ( ez a gyros ottani változata ) nem fogadtak el pénzt a kajáért, sőt, még invitáltak, hogy legyek máskor is a vendégük, éjszakára pedig minden nap meghívott valaki, akivel akkor találkoztam életemben először! Szóval vendégszeretet terén még lenne mit tanulnunk nekünk, európaiaknak!
Pár autóval kijutottam Tobruk szélére, majd hamarosan megállt egy középkorú mérnök, aki - miután áthaladtunk néhány ellenőrzőponton, ahol a lázadók ismét örömmel pózoltak a fényképezőgépem előtt - elvitt a legközelebbi kisvárosig, Bombáig, ami a nevével ellentétben csöndes, nyugodt hely volt. Bevezetett a házába és bemutatott a családjának, még a női tagoknak is, amit a legtöbb muzulmán vendéglátóm nem tett meg, sőt, Afganisztánban és Ciszjordánia bizonyos városaiban voltak olyan élményeim is, hogy külön szobába zárták a nőket, ameddig a házban tartózkodtam, és amikor hazatértem, mindig egy férfi családtag nyitotta ki az ajtót, majd megkért, hogy várjak odakint, ameddig a nőket átküldik valamelyik hátsó házrészbe, ezután visszajött és bekísért a vendégszobába. Ám itt, Bombában egy kevésbé konzervatív család látott vendégül ebédre, így a nőkkel is találkoztam, de csak a férfiakkal foghattam kezet, ugyanis itt egy nő megérintése egy idegen, nem a családhoz tartozó férfi számára tabunak számít.
_480.jpg) Nicolas Sarkozy francia elnök volt az első európai államfő, aki elismerte a lázadók Átmeneti Nemzeti Tanácsát Líbia legitim vezetésének. |
A muszlim vendéglátók természetesen nem várják el egy más kultúrkörből származó európaitól a saját szokásaik ismeretét, ezért türelmesen és mosolyogva figyelmeztetnek, ha valamit elhibázol, így nincs ok az aggodalomra, egy idegent nem fognak bántani, mert megszegett egy olyan szabályt, amit nem ismer. Azért van egy-két kivétel, például, ha valami csoda folytán nemi kapcsolatba kerül egy idegen férfi egy arab nővel - amit egyébként a konzervatívabb muszlim országokban, így Líbiában is a nemi erőszak esetét leszámítva lehetetlennek tartok - az halálos bűnnek számít! Vannak persze megengedőbb helyek is, mint Tunézia nagyvárosai, ahol az európai ruhába öltözött, szoknyás arab lányok leszólítgatják az utcán a nyugati fiúkat és ismerkedni, beszélgetni szeretnének, sőt, itt sokszor ők kérik el az európai srácok telefonszámát:) Több hasonló élményem is volt ott két évvel ezelőtt. Ez persze nem jelent automatikusan felhívást a keringőre, - az emberek azért itt is sokkal konzervatívabbak, mint Nyugaton - ám hosszabb-rövidebb ismeretség után ez sem lehetetlen, ahogy ezt egy Tuniszban élő francia srác mesélte nekem. Ott több családnál már nem követelmény, hogy a lányuk szüzen menjen férjhez, azonban Líbiában az ilyesmi elképzelhetetlen és ha mégis megtörténik, az vérbosszút von maga után. Érdekes ezen a téren Egyiptom, itt ugyanis a nagyvárosokban a lányok és a fiúk gyakran "járnak" egymással, - ami mondjuk Algériában, Líbiában, vagy Szaúd-Arábiában teljességgel lehetetlen lenne - ám a házasságig megőrzik a lány szüzességét. Az egyiptomi műemlékekben gyakran látni "turbékoló" párocskákat, a félreeső zugokban fejkendős lányokkal csókolózó srácokat.
De térjünk vissza Líbiába a bombai vendéglátóimhoz. Kedves emberek voltak, az általam ismert pár arab szóval és metakommunikációs jelekkel magyaráztam el nekik, hogy mit csinálok az országban és honnan jöttem, ők pedig ott marasztaltak ebédre. Itt is a földön ülve fogyasztottuk el a többfogásos ételt, először külön a férfiak, majd a nők. A ház berendezése egyébként szerény jólétről árulkodott. Tisztaság volt, a fürdőszobában modern mosógép, a padlón szőnyegek és az arab otthonokban megszokottak szerint kevesebb bútor és nagyobb belső terek, mint Európában. A legtöbb lakásban hasonlókat tapasztaltam, mint itt, tehát arab, és különösen afrikai mércével mérve jólét uralkodott az országban, ezért dolgozott itt több százezer egyiptomi, csádi és egyéb fekete-afrikai, valamint bengáli, filippínó és más vendégmunkás, azonban fényűző gazdagságnak a nyomát sem láttam, néhány törzsi vezetőtől eltekintve az emberek többségének vagy nem volt kocsija, vagy csak átlagautóra, sok esetben pedig szakadt verdára tellett nekik. Sőt, jártam olyan líbiai családnál is, akik határozottan szegénységben éltek, ők voltak azok, akik az utazásom elején Kaddafit éltették.
_480.jpg) A Kaddafi-rezsim propagandatábláján taposnak a tüntetők Tobruk főterén. |
Ebéd közben különös zajra lettünk figyelmesek: egy helikopter húzott el alacsony magasságban a város fölött. Ez itt, Magyarországon nem keltene feltűnést, ám egy háborúban egészen más reakciót váltott ki a dolog és az emberek többsége kiszaladt az utcára megnézni, hogy ki repked a fejünk fölött. Vajon a NATO felderítői, Kaddafi légiereje, vagy esetleg a lázadók által zsákmányolt pár helikopter egyike szállt el errefelé? A választ nem tudtuk meg, a légijármű kerregve tovaszállt, egy elmosódott képet azonban sikerült készítenem róla. A vendéglátóim szerették volna, ha tovább is náluk maradok, én azonban ebéd után az indulás mellett döntöttem. Az egyik fia elvitt még pár kilométert egy benzinkútig és itt sikerült lestoppolnom egy kocsit, aminek az utasai Svédországban élő líbiaiak voltak, akik, miután lezárták a líbiai légikikötőket elrepültek Kairóba, majd a rokonaik kocsival elmentek értük és épp Bengázi felé tartottak, amikor felvettek a kútnál. Nemsokára megérkeztünk Dernába, ami egy közepes nagyságú város a Földközi-tenger partján. A központban megálltunk egy rövid időre, a mecsettel szemben. Az utca túloldalán egy nagy sátorponyva alatt férfiak egy csoportja teázott és ünnepelték a forradalmat, engem kitörő örömmel fogadtak, mint eddig bárhol az országban. Meghívtak, hogy üljek le közéjük, ezt azonban nem fogadtam el, mert a sofőr, aki hozott csak egy rövid pihenőt tervezett be itt, és ezalatt körbe akartam nézni a mecsetben. A fehér, kupolás épület tetején aranyszínű, majdnem kör alakúra hajlított félhold volt, az udvaron, az oszlopos árkádok alatt pedig képkiállítást rendeztek a forradalom áldozatait és a korábbi, tíz, tizenöt évvel azelőtti Kaddafi-ellenes zavargások során elesett embereket ábrázoló képekből.
_480.jpg) Macsetés tüntető Tobrukban. |
Pár perc nézelődés és fotózás után egy civil ruhás lázadó lépett hozzám és megkért, hogy kövessem. Ez volt az első alkalom a határátkelés óta, hogy igazoltattak, így egy kicsit meglepődtem a dolgon. Felkísért az emeletre, majd elkérte az útlevelemet. Én megmutattam neki az egyiptomi kilépőpecsétet, mivel - ahogy már az első részben írtam - a líbiai lázadók senkinek sem adtak belépőpecsétet a határon, így ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy legálisan tartózkodom az országban. ( Ez persze nem volt igaz, mert - ahogy már írtam - a határról visszaküldtek Egyiptomba, ám én mégis beszöktem Líbiába, de ez az útlevelemből - pont a pecsét hiánya miatt - nem derült ki. ) A "katona" lefénymásolta az iratot, majd az itt természetes udvariassági szokások miatt magyarázkodni kezdett, hogy erre csak azért van szükség, mert nemrég, a határ megnyílása után bejött egy izraeli újságíró, akit a lázadók elfogtak. A kérdésemre azt is elmondta, hogy visszaküldték őt Egyiptomba, ahonnan érkezett, mert nem akarják, hogy az izraeliek idejöjjenek. ( Ahogy az első részben már írtam, később más verzióban is hallottam ezt a történetet al-Baidában, de erről majd annál a résznél számolok be. )
˙
_480.jpg) Zászlót lengető srác a rendőrség tetején álló antennán, Tobrukban. |
A sofőröm még aznap délután továbbvitt Dernából a tengerparton fekvő Szúsza melletti Apollónia romjaihoz, ahol ők megszálltak egy ismerősüknél, ám én nem tarthattam velük, így nekiindultam, hogy megnézzem az ókori görög romokat. Belépőt persze a forradalom miatt senki sem szedett. A kapun átjutva gyönyörű látvány tárult a szemem elé: egy-másfél méter magasságban megmaradtak az épületek falai és közöttük antik oszlopok meredtek az ég felé. A romterület több száz méter hosszú volt és legalább száz méter szélességben terült el a Földközi-tenger mellett. Ezen a vidéken sivatag helyett zöld aljnövényzet borítja a sziklás, hegyes terepet, gyönyörű hátteret képezve a romok mögött. A helyet még biztosan nem tárták fel teljesen a régészek, ugyanis fél amforák (kétfülű ókori görög kancsó) lógtak ki a földből, elég sokat láttam belőlük, viszonylag ép állapotban! Aranybánya volna ez a hely a régészeknek, ha Európában lenne. Esteledett már és néhány lézengő kölyköt leszámítva senkit sem láttam a parton, ám hamarosan egy ötven év körüli férfi lépett hozzám. A szőrkabátjából ítélve először pásztornak néztem, ugyanis látszottak a nyomai, hogy állatokat is szoktak itt legeltetni, ám ő folyékony angolsággal kérdezte meg tőlem, hogy honnan jöttem és mit csinálok Líbiában. Már elegem volt a hazudozásból, így megmondtam neki, hogy turista vagyok, nem akartam továbbra is újságírónak kiadni magamat, nem is sejtve, hogy mennyi problémát okozok majd ezzel a jövőben mind neki, mind pedig magamnak.
T. Kristóf
