A hegyi csapatok egyik alapelve az volt, hogy több lőszert és élelmet vittek magukkal. Ez azért volt lényeges, mert hegyvidéki karcokban a harcoló egységeket nehéz volt utánpótlással ellátni, mivel a második világháború idején a hegyvidéki területeken nem volt jól kiépített úthálózat. Ennek következtében a hegyekben harcoló csapatoknak több lőszert kellett magukkal vinni, hogy eredményesen harcolhassanak és kevésbé függjenek az utánpótlástól. Nemcsak a hegyi gyalogságnak, hanem a hegyi tüzérségnek is ez volt az egyik alapelve: hatásosabb volt egy löveget feljuttatni sok lőszerrel, mintsem egy egész üteget kevés lőszerrel. Az utánpótlással való ellátás problémái miatt a hegyivadász egységekben kisebb volt a gyalogság aránya és nagyobb volt az utánpótlást szállító egységek aránya.

Nemcsak a szállított lőszer mennyiségében, hanem a használt fegyverek területén is volt eltérés a síkvidéki harcokhoz képest. Mivel a hegyvidékek korlátozták a harckocsik és a tüzérség mozgathatóságát, ezért a fő fegyverek a gyalogság által szállítható géppuskák és aknavetők voltak, amik nemcsak kiegészítették, hanem egyes esetekben teljesen helyettesíthették a hegyi tüzérséget. Ez a németek számára abban a tekintetben előnyös volt, hogy a második világháború idején nekik voltak a legjobb géppuskáik. A hegyi harcokban az előbbiek mellett szerepe volt a gyalogság egyszerű távcsöves puskáinak is a nagy lőtávolságok miatt és a hegyivadászoknál nagyobb hangsúlyt kapott a lőkiképzés is.

A hegyivadászok kézifegyverei általában ugyanolyanok voltak, mint az átlagos gyalogos egységek esetében, amiben mást kaptak, az a tüzérség volt. Mivel a hagyományos tábori tüzérségi ágyúkat nehezen lehetett mozgatni hegyvidékeken, ezért a hegyivadászok speciálisan hegyi harchoz tervezett ágyúkat kaptak. A hegyi lövegek jellegzetessége az volt, hogy szét lehetett azokat bontani több teherre, hogy hegyvidéki körülmények között is lehessen mozgatni.

A hegyivadász egységeknél a zászlóalj volt a harc fő egysége: egy hegyivadász hadosztálynak 6 hegyivadász zászlóalja volt, melyek nagyobbak voltak, mint az átlagos gyalogos zászlóaljak, ugyanis kiegészítették őket utász, tüzérségi és páncéltörő egységekkel, aminek következtében jelentős mértékben önállóakká váltak.

Hegyvidékeken nagy jelentősége volt az utászoknak, mivel segítették az utánpótlást és a csapatok mozgatását az által, hogy utakat javítottak, hidakat építettek. A hegyi utászoknak megtanították, hogy láncfűrészek segítségével helyi anyagokból hidakat tudjanak építeni. Az utászok előretöréskor az élen harcoló egységekhez csatlakoztak a támadás gyorsabb haladása érdekében.

A hegyekben az utak és terep felderítése a menet és a harc számára ugyanolyan fontos volt, mint a taktikai felderítés. Gyakran a manőverezés terve és az emberek elosztása az egyes utakra ezen felderítés eredményein múlott. A parancsnok ritkán tudott személyes felderítést kivitelezni; főleg a felderítés által nyert adatokra kellett hagyatkoznia.

Az utakat és a terepet felderítő járőrök szorosan követték az ellenséget felderítő egységeket. Megjelölték a felderített utakat és meghatároztak, hogy a málhás állatok meddig mehettek nehéz teherrel és hol tudtak csak teher nélkül haladni; azt is meghatároztak, hogy szükség volt-e útjavításokra és biztosításra, mikortól kell a csapatoknak kézzel szállítani a fegyverzetet és hogy az utak mely szakaszait láthatta az ellenség. A terep taktikai felderítésnek, hogy találjanak egy utat a parancsnok különleges utasításaira, hogy szétosszak a csapatokat, ugyanakkor kellett történnie, mint az útfelderítésnek. Csak sürgős helyzetekben küldte előre a parancsok az embereit felderítés nélkül: ebben az esetben válogatott járőröket küldtek előre málhák nélkül.

A harci teljesítménye a tüzérségnek és a nehézfegyvereknek nagy mértékben függött a kemény munkától, a tüzelés tudományától, a taktikáktól és a felderítők hegymászó képességeitől. A felderítés a tüzérségi, aknavető és nehézgéppuskás egységeknek ugyanakkor kezdődött, mint a taktikai és az útfelderítés. Az erő parancsnokának korán el kellett döntenie, hogy küldjön-e tiszteket rádióval felszerelve olyan tereppontokhoz, ahol jól belátták az a terepet, amin keresztül közelítettek. Mind ő maga, mint a nehézfegyverek parancsnokai hasznot húzhattak előre küldött megfigyelőkből.

Az elővéd teret és időt biztosít a fő seregtestnek, hogy felfejlődjön és elfoglaljon olyan pozíciókat, ahonnét a leghatékonyabban támadhat. Rendszerint hosszú időbe telt a hegyekben, amíg a támadás lendületbe jött. Amíg az be nem következett, a parancsnoknak látnia kellett, az előőrs elég erős-e ahhoz, hogy elbírja a harc súlyát.

Amikor az ellenség elhelyezkedése ismeretlen és a terep nehéz volt, akkor az elővédnek lépcsőzetesen kellett előrehaladnia; vagyis pontról pontra a nehézfegyverek és a tüzérség támogatása alatt. Nyílt terepen, amikor az oldalirányú mozgás kockázatos volt, az elővédnek felfejlődve kellett haladnia, azért, hogy jobban kész legyen a harcra egy meglepetésszerű találkozásra az ellenség esetén.

Az elővédet nehéz volt visszavonni, még az előtt is, mielőtt az ellenség lefogta azt, súlyos veszteségek nélkül. Csak akkor volt lehetséges visszavonni mérsékelt veszteségekkel, hogyha a parancsokat gyorsan szét lehetett osztani és a terep megfelelő volt a visszavonulásra.

A megindulási vonalra tartó gyalogságnak muszáj teljesen kihasználnia a terepet és felfejlődnie, amilyen halkan csak lehet. Nehéz terepviszonyok esetén a megerősített zászlóalj általában a legnagyobb formáció, ami egységként tud támadni. Amikor a hadművelet éjjel zajlik le, akkor a megközelítési útvonalakat gyakran és gondosan megjelölik; előfordulhatott, hogy lámpákat se használtak, és a parancsokat suttogva adták tovább. Napközben amikor lehetett, akkor kézi jeleket használtak. Átkelni még rövid ellenség által figyelt szakaszokon is elárulta a hadművelet tervét. Minden rohamozó katonának muszáj volt információt kapnia az ellenséggel kapcsoltban és ismernie annak a helyzetét pontosan.

Szisztematikus megtévesztési intézkedéseknek kellett takarnia a megindulási vonal elfoglalását és a fő erőkifejtést is, hogy az ideje, helye és az iránya a támadásnak meglepje az ellenséget. Ezen megtévesztési intézkedéseknek sokféléknek kell lenniük, muszáj volt több napig tartaniuk, ha szükséges és összességében határozott trendet kellett mutatniuk. Annak ellenére, hogy nem vonták az ellenséges tartalékokat mindig a rossz szárnyra, fontos volt, hogy az ellenséges bizonytalanságban tartsák amíg csak lehetett.

Egy lejtőn mozgó egység gyorsan akcióba tudott lendülni, de az emelkedő egységeknek volt lehetőségük használni a nehézfegyvereiket a nyílt terepre ereszkedő ellenséggel szemben. Amikor mindkét fél felfelé mozgott, hogy megszerezzenek egy hegyhátat kettejük között, akkor a magaslatok váltak a harcok gócpontjaivá és a parancsoknak muszáj volt a műveletet irányítania és a befolyásolnia a továbbfejlődését döntő fontosságú pontok elfoglalásával.

Meredeken emelkedő terep esetén a támadó erőknek gyakran hosszú ideig tűztámogatása volt. Jó géppuskások a nehézgéppuskákkal lefoghatták a védőket, amíg a támadó erők áttörték a védők állásait. Viszont a rosszul irányzott tűz, ami a baráti csapatokat érte, pont mielőtt azok elérték az ellenséges állásokat, súlyosan visszaütött. A támadás nehézfegyverekkel való támogatásának gondos összeköttetést igényelt a frontvonallal és szigorú figyelmet a fegyverek ballisztikai jellemzőire és a lőszer hatására a terepre. A gyalogsági aknavetők és a tüzérség együtt működése a támadás előkészítésében különösen fontos volt, amikor a terep nehéz volt és az ellenségnek volt ideje, hogy megszervezze az állásait és kedvezően szétossza a nehézfegyvereit. A csapatoknak, amiket veszélyeztetett a tüzérség szórása és a kövek kilazulása, mindenképpen oldalról kellett előretörniük, hogy a szárnyak felől göngyölítsék fel az ellenséget, amit a tüzérség lefogott.

Gyakran nagyon kicsi egységeknek sikerült áttörni az ellenséges állásokat. Sikerük kihasználása nagy jelentőségű; viszont ha egy sikeres áttörés után nincs elég erő, hogy kihasználják a támadást, akkor az elfoglalt terepet mindenképpen tartani kell. Ehhez a célhoz minden nehézgéppuskát előrehoztak és beástak. A tüzérségi támogatás ilyenkor többé-kevésbé félbeszakadt, mivel az ütegek közül sok nem tudott az újonnan elfoglalt hegyeken keresztül tüzelni előretelepülés nélkül. Habár az előretolt tüzérségi irányítók gyorsan elérték az új állásaikat, az ütegek áttelepítése jelentős időbe telt. Eközben az aknavetők biztosíthattak támogatást.

Egy lejtőnek irányuló támadás esetén, terepviszonyok okozta problémák nélkül a mozgás könnyebb volt a támadó csapatoknak, és egy ilyen támadás olyan tekintetben is előnyös volt, hogy jók a megfigyelési lehetőségek. Viszont a holtterek a tüzérség helyzetbe mozgatását megakadályozhatták, hogyha az ütegek nem tudtak fennsíkokról tüzelni, hanem mély keresztirányú völgyekből kellett tüzelniük. A védő teljesen kihasználhatta a terepet, amit tartott. Egy ilyen szituációban egy merész, meglepetésszerű támadás kínálta a legjobb lehetőséget a sikerre, de a parancsoknak először meg kellett határoznia, hogy egy roham nem volt-e célszerűbb az ellenséges állások másik része ellen, amik sebezhetőbbek lehettek.

KépH5: sziklát mászó hegyivadászok. A németek csak szakértőknek engedték, hogy sziklát másszanak, viszont úgy tartották, hogy nagy jelentősége lehetett a harc kimenetelére. Bátor csapatok a terepet és az időjárást kihasználva észrevétlenül megszerezhettek hegycsúcsokat, ahonnét az ellenséget meglepve tüzet nyithattak. Hogyha a csapatok megszereztek uralkodó magaslatokat, akkor a német doktrína szerint nagyon nehéz volt kiűzni őket

Egy támadás megszervezett védelmű ellenség ellen csak szisztematikus felderítés és parancs szerinti felkészülés után volt lehetséges. A csapatoknak a gyülekezési körzetekbe hullámokban kellett feljönniük. Ez néha napokig tarthatott a terep nehézségei és az ellenség tevékenysége miatt. Mivel a terep a megindulási vonal és az ellenséges állás között gyakran nehéz volt és néha ellenséges tűz alatt volt, a csapatoknak a lehető legközelebb kellett az ellenséghez felvonulniuk, hogy gyorsan áthaladjanak a köztes terepen. A gyalogsági nehézfegyvereknek és a tüzérségnek ebben az esetben olyan állásokat kellett kialakítaniuk, amikből fedezhették a rohamcsapatokat a tűz áttörési szakaszra koncentrálásával, amíg az áttörés be nem következett. Szabály szerint, hogyha a támadó csapatok több fázisban vonultak fel, akkor a tüzérség egy része nem támogathatta azokat egy időigényes helyváltoztatás nélkül.

Erős támadó erők általában egyszerre haladtak a völgyekben és a szomszédos hegyek mentén. Az, hogy a fő erőkifejtés a völgyben vagy a hegyekben történt, a körülményektől függött. Nagy méretű műveletekben mindenesetre a fő erőkifejtés a völgyekben volt, ahol nagy erők felvonulhattak, hatékonyan ki lehetett használni a tűzerőt, és az utánpótlást mennyiségben lehetett szállítani. A kísérő támadásnak a magaslatok felett több feladata is lehetett: hogy megsemmisítsék az ellenséges fegyverek hatását, hogy elfoglaljanak oldalazó magaslatokat, hogy lefogjanak ellenséges oldalazó támadásokat, vagy pedig hogy a völgyi támadást támogassák egy támadással az ellenség oldalában és hátában. A magaslatokon keresztüli támadás döntő lehetett, hogyha a völgyön keresztüli támadásnak már nem volt esélye, abban az esetben az vált a fő erőkifejtéssé. Viszont hogyha más esetben a völgyön keresztüli támadás gyorsan haladt, akkor fontosabb volt, hogy a hegyhátakon keresztül küldött erők a hegyekben tartsák az ellenséget és megakadályozzák, hogy cselekedjen a völgyekben küldött oszlopok ellen.

Kis méretű műveletekben elsődleges fontosságú volt a magaslatok megszerzése és ezzel a figyelés hatékonyságát,a tűzerő hatásosságát és az erők bevetésének hatékonyságát fokozni, de alacsonyabban lévő területeket sem lehetett elhanyagolni. Minden hegyi műveletben a leghatékonyabb támadás az ellenség oldala és háta ellen irányult. Habár egy ilyen művelet hatásosságát limitálta a nehéz terep, egy ilyen támadás, hogyha elérte az ellenség hátsó összeköttetéseit, akkor a megsemmisüléséhez vezethetett.

Egy támadás az ellenség szárnyai és háta ellen kialakulhatott az ellenség frontjának áttörése után, vagy pedig átkarolva és bekerítve egy szárnyát; ezekhez mindig merész és energikus hadvezetés kellett. Amikor egy ilyen támadás nagy méretű, akkor komoly erőknek, jól szervezett és védett utánpótlási vonalakkal mindenképpen mély áttörést kellett végrehajtaniuk, mivel egy határozott ellenség vadul küzdött az utánpótlási vonalainak nyitva tartására.

A tüzelés egy visszavonuló ellenségre hamar megszűnt hatékonynak lenni, amint a frontális nyomás is; a terep mindig felkínált az utóvédeinek kedvező lehetőségeket, hogy ellenálljon és időt nyerjen. Ahhoz, hogy hatásos legyenek, az üldöző erőknek túl kellett szárnyalnia az ellenséget és a visszavonulási útvonalait támadva gyorsan le kellett győznie az utóvédjeit.

Az egyik jellegzetes hegyi támadó hadművelet, amit a Gebrigsjägerek végrehajtottak, a Görögország határait védő Metaxas-vonal áttörése volt. A Metaxas-vonal hegyekben épített betonerődítmények rendszere volt, amiket elsőosztályú görög csapatok védtek. A németek a vonal ellen frontális támadást indítottak, amiket egy gyaloghadosztály és a megerősített 5. és 6. hegyivadász-hadosztály vitelezett ki.

Április 6-án reggel 5 órakor az 5. hegyivadász-hadosztály emberei készek voltak a támadásra. Röviddel 5 óra után a tüzérek elkezdtek lőni, ami után pedig a Stukák támadták az ellenséges állásokat. Még miközben a bombázás folytatódott, a csapatok elhagyták az erdők fedezetét és elkezdtek felkapaszkodni a havas hegyekre, amiket a görögök megtisztítottak a fáktól, hogy a lövészeik lőhessenek a közeledő ellenségre. Tűz zúdult az előretörő német csapatokra, mivel a görög erődök kibírták a tüzérségi előkészítést. A következő néhány órában erős ellenállás mellett a hegyivadászok réseket vájtak a vonalba. Az utászok szisztematikusan robbanószerekkel felnyitották az erődöket, vagy elhamvasztották a védőket lángszórókkal. A nap közepén a görögök azzal válaszoltak, hogy tüzérségi tüzet kértek a saját állásaikra. A hegyivadászok az elhagyott görög lövészárkokba kuporodtak és a tüzérségi gránátok által vájt kráterekbe húzódtak. A délután és az este folyamán a görögök sporadikusan megpróbálták kiszorítani a németeket az állásaikból. Viszont az 5. hegyivadász-hadosztály katonái nem adták fel a nehezen nyert talplatnyi terülteiket a Metaxas-vonalban.

Az éjszaka folyamán megerősítették őket és hajnalban újra támadtak. Csúszós sziklákon felküzdve magukat, egyik erődöt robbantották vagy gyújtották a másik után. A nap folyamán az egyes erődöket fokozatosan kiiktatták frontális és átkaroló támadások kombinálásával és a Luftwaffe támogatásával. Ezekkel a módszerekkel az 5. hegyivadász-hadosztály élegységei, a 125. gyalogezreddel együtt április 7-én délután végre áttörték a Metaxas-vonalat, nagy réséken keresztül hatolva be a vonaltól délre lévő sík területekre.

Eközben a 6. hegyivadász-hadosztály tagjai átkeltek egy 2300 méter magas hófedte hegyvidéki területen és a vonalat egy olyan ponton ütötték át, ami a görögök járhatatlannak tartottak. A hadosztály elérte a Szalonikibe tartó vasúti vonalat a Dojran-tótól keletre április 7-én délután.

Miután több vad ellentámadást visszavetett, az 5. hegyivadász-hadosztály Neon Petritihez ment, ahonnét hozzáférése volt a Rupul-szurdokhoz. A 125. gyalogezred, ami északról támadta a szurdokot, olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy ki kellett vonni a harcból a céljának elérése után.

A Metaxas-vonal egyes erődei napokkal a vonal áttörése után is kitartottak és nehéztüzérség beérkezéséig nem is lehetett azokat kiiktatni. Viszont a 2. páncélos hadosztály nyugat felé ment a Jugoszláviai Sztrumica városhoz április 6-án, kevés ellenállással találkozva útközben. A páncélosok ezek után dél felé fordultak, elűztek egy görög motorizált hadosztályt a Dojran-tó közelében és harc nélkül elfoglalták Szalonikit. A XVIII. hegyi hadtest mozdulatával együtt sikerült a görög második hadsereg jelentős részeit elvágniuk, és a görög ellenállás összeomlását okozták. Április 9-én a görög második hadsereg feltétel nélkül megadta magát.

(Olvasónktól)

- German Mountain Warfare

- German Mountain Troops

- Hans Roshmann: Mountain Warfare

Kapcsolódó: A Wehrmacht és a Waffen-SS álcázási módszerei és felszerelése