- Igen, a HVG ezt az egy tényt interpretálta viszonylag helyesen. 1985. augusztus 20-ától 2003. december 31-ig a Magyar Honvédség hivatásos tisztje voltam, őrnagyi rendfokozatban. Ekkor megunva a folyamatos át- vagy inkább leszervezéseket, 29 év szolgálati viszonnyal a hátam mögött a nyugállományba vonulást választottam. Ma nyugállományú honvéd őrnagy vagyok.

- Hivatásos katonai pályafutásom 1985-ben kezdődött, ekkor avattak hadnaggyá és kezdtem meg szolgálatomat Lentiben az ottani, azóta felszámolt gépesített lövész dandárnál. Hadnagyként gépesített lövész szakaszt és századot vezettem. Úgy gondolom, Lenti minden ott szolgált hivatásos katona számára embert próbáló, kemény iskola volt. Én is megvívtam a magam küzdelmeit. 1987-ben kerültem Szolnokra a felderítő zászlóaljhoz, ahol hadmûveleti tisztként dolgoztam. Ez ugyan adminisztratív beosztás volt, de azzal az előnnyel járt, hogy folytathattam a korábbi civil életben megkezdett ejtőernyőzést, és megismertem a mélységi felderítés alapjait.

- 1992-ben új fejezet nyílt az életemben. Ekkor a Délvidéken dúló háború hatásaival kellett szembenéznie a Magyar Honvédségnek. Az akkori Honvédség elsősorban a globális konfliktusra felkészített lassan mozduló, túlbürokratizált szervezet volt, amely nem tudott hatékonyan reagálni a határon átsodródott, kis fegyveres csoportok jelentette kihívásokra. Gyors és - lássuk be! - kényszer szülte, ideiglenes megoldásként hozott döntést a katonai felső vezetés, miszerint a három felderítő zászlóalj állományából egy-egy szakaszt fel kell készíteni az ún. lövész harc alapjaira. Az elképzelés az volt, hogy ezeket a „kettős rendeltetésû” egységeket helikopteren szállítják ki, és miután felszámolták a kiserejû fegyveres csoportokat, ugyanígy térnek vissza a bázisukra. Bajtársaimmal együtt ezeket az egységeket kellett felkészítenem. Akkori munkámat azzal ismerték el, hogy soron kívül előléptettek századossá. A szerzett tapasztalatok alapján még '92 őszén megalakult az első légimozgékonyságú század, amely akkor egyedülálló volt a maga nemében. Ennek lettem századparancsnoka. Pályafutásom legeredményesebb időszaka volt. Senki nem szólt bele a dolgomba, sok mindent kipróbálhattunk, kísérletezhettünk, hiszen ilyen addig nem volt. Szerintem minden hivatásos katona vágyik arra, hogy valamiben első legyen, és ez annak a csapatnak ott megadatott. Csaknem nyolc évig álltam a század élén, ami hosszú idő, de nem bántam meg. Katonák generációit neveltük, és amikor találkozom velük, mind azt mondja, megérte ott szolgálni. Nem az udvart sepregették, hanem rendszeresen lőttek, helikopterből lőttek és ereszkedtek, menetgyakorlaton, vízkiképzéseken, helységharc kiképzésen, hegyi kiképzésen vettek részt. Ma abból az állományból sokan szolgálnak szerződéses, sőt hivatásos katonaként a zászlóaljnál.

- 1997-től lett volna alkalmam békefenntartóként kimenni különféle missziókba, de azt akkor nem tartottam kihívásnak. 2000-ben döntöttem úgy, hogy elég volt, tovább kell lépni. Beültem a Nemzetvédelmi Egyetemre, amit 2002-ben végeztem el katonai vezetői szakon. Ezt követően a Hadkiegészítő és kiképző parancsnokságra kerültem, de a felajánlott adminisztratív beosztás nem igazán kötött le. Talán ezért nem taglózott le, hogy egy év után a szervezetet feloszlatták, én pedig az átszervezések miatti menekülés helyett a nyugállományba vonulást választottam. Hivatásos katonai pályafutásom legfontosabb tanulsága az volt, hogy a parancsnokká válás soha nem a kinevezésen múlik. Az lesz igazi vezető, aki képes felelősséget viselni beosztottai sorsáért, személyes példamutatással tudja őket irányítani, együtt van velük jóban-rosszban.

- 2006-ig nem igazán politizáltam. Bár megvolt a véleményem az engem körülvevő világról, katonaként ezt korábban nem tehettem, később pedig a polgári életben kerestem a helyemet. Értékrendemet némileg talán alakította, hogy humán beállítottságú emberként érdeklődtem a történelem, ezen belül is a magyar hadtörténelem iránt, tiszteltem nemzetünk múltját és hőseit, de ez nem vezetett volna a Gárdáig. Számomra a fordulópontot a 2006. szeptember-októberi események jelentették. Az, amit 23-án az utcákon láttam, szembe ment mindennel, amit egykori hivatásos katonaként, de akár egyszerû polgárként is alapvetőnek tartottam. Én az ország, a nemzet védelmére esküdtem fel, ugyanúgy, ahogy gondolom azok a rendőrök, akik egy sötét hatalom parancsára, nőkre, gyerekekre, fiatalokra és öregekre lőttek ki könnygázt, gumilövedéket, kardlapoztak, gumibotoztak, ártatlanokat hurcoltak el és kínoztak meg. Máig vallom, hogy annak a hatalomnak, amely kezet emelt ártatlanokra, pusztulnia kell. Október egyik tanulsága volt számomra, hogy a nemzet jövőjére nézve a jelenleg regnáló parlamenti pártok egyike sem jelent megoldást, mert akkor ősszel végképp hiteltelenné váltak. Az MSZP-SZDSZ a népellenes bûntett elkövetése miatt, a Fidesz azért, mert vezetői cserbenhagyták azokat, akik az ő hívó szavukra vonultak az utcára, az MDF pedig megélhetési árulók gyûjtőjévé vált. Az őszi események másik tanulsága volt, hogy nincs a társadalomban olyan erő, amely szervezetten, alulról szerveződő közösségként, ha kell, a hatalom mindenhatóságát megkérdőjelezve, védelmezze az alapvető társadalmi és emberi értékeket.

- A Magyar Gárda megjelenését ilyen értékmentő és védő vállalkozásnak tekintem, amely a társadalom egyik utolsó ösztönös önvédelmi reflexe volt. Mivel soha nem voltam fotelhuszár, és október óta kerestem a cselekvési lehetőséget, nem sokat gondolkodtam, az elsők között beadtam a jelentkezési lapomat. Szerencsés véletlen folytán kapcsolatba kerültem a szervezőkkel, így túl egy őszinte beszélgetésen, megtisztelő lehetőséget kaptam arra, hogy az első 56 között avassanak fel a Budai Várban.

- A balliberális, de úgy gondolom, a jobboldali sajtó is ki fogja vesézni ezt a kérdést. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy fogják-e zaklatni szüleimet, hiszen a hatalom érdekei átgázolnak bárkin és bármin. Édesapám valóban a Munkásőrség utolsó parancsnoka volt, vezérőrnagyi rendfokozatban. Úgy gondolom, vállalt feladatát becsületesen, meggyőződése és legjobb tudása szerint végezte az utolsó percig, a Munkásőrség felszámolásáig. Sokat tett azért, hogy a megszûnés gyorsan, konfliktusmentesen menjen végbe. A Magyar Gárdába történt jelentkezésemkor sejtettem, hogy ez a lépés nem marad következmények nélkül a családban, hiszen az októberi események megítélése is nehezen oldódó nézetkülönbséghez vezetett.

- Augusztus 25-én délután édesapám rövid telefonbeszélgetésben közölte sommás véleményét, azóta sajnos nem beszéltünk, és egyelőre nem látok esélyt arra, hogy ez belátható időn belül változna. Ettől függetlenül, túl azon a keresztényi alapvetőségen, hogy egy gyermek soha nem tagadhatja meg a szüleit, folyamatosan ott az örök kérdés, elfogadhatjuk-e, hogy a szülő életútja, politikai identitása nem kötelező érvényû örökség, arról le lehet-e térni, ha a bennünket körülvevő világ kihívásai, értékrendje más válaszokat szül bennünk? Szerintem mindenkinek joga van megadni a saját válaszait, és a saját útján próbálni végigmenni. Ezt lehet megérteni és elfogadni, lehet elutasítani. Lehet elhatárolódni és lehet megtagadni, de bármi történik is, a szülő szülő, a testvér testvér marad. Halálig.

- Úgy gondolom, ostobaság lett volna titkot csinálni abból, hogy honnan jöttem, kik a szüleim. Éppen ezért az avatás előtt a szervezőkkel, majd amikor szóba került, hogy vezető leszek, az alapítókkal, végül az első országos szervezői értekezleten a Gárda megyei vezetőivel közöltem, ki vagyok, honnan jöttem, milyen háttérrel rendelkezem. Meglehetősen önelégült állítás lenne azt mondani, hogy nem voltak velem kapcsolatban fenntartások. Voltak, és most talán újra lesznek. De hiszek abban, hogy mindaz, amit a Magyar Gárda országos főkapitányaként eddig tettem, nem megkérdőjelezhető, és engem igazol.

- Volt bennem némi aggodalom az ügyben, hogy a Gárda 56-osai hogyan fogadnak majd el, de hála Istennek, a kezdeti bizonytalan lépések után mára szoros baráti, bajtársi viszonyom van velük. A Fejér megyei kapitányunk, Herman István is 56-os. Emlékszem, hogy az első országos értekezleten majdnem megállt benne az ütő, amikor bemutatkoztam. Ma, túl számos, közösen átélt Gárda-élményen, ha találkozunk, megöleljük egymást. Nekem nagyon sokat jelent, hogy a Gárda alapítói, olyan emberek, mint Pörzse Sándor, Usztics Mátyás, Murányi Levente vagy Szilárd István mellettem döntöttek. Tudták, hogy van némi kockázata, hogy a sajtó kikezdhet bennünket, de úgy gondolták, alkalmas vagyok a feladatra, és bizalmat kaptam.

- A hatalom Gárda elleni lejárató kampányának részeként célponttá váltam, és most engem próbálnak „levadászni”. Nyilvánvalóan fogást keresnek, és igyekeznek a gárdisták és a társadalom jobbik fele előtt lejáratni. Ha ez sikerül, Szilvásy és Draskovics nyilván elégedetten fog hátradőlni székében, és nézegeti a főkapitányi trófeát.

- Én a „hisztéria” kifejezés helyett inkább politikai megrendelésről, a titkosszolgálatok által nagyon jól szervezett és tervezett, minden lehetséges területet felölelő hadviselésről beszélek, amely meglehetősen kreatívan, alattomos eszközökkel és gátlástalanul célozza meg a Magyar Gárda megsemmisítését. Szerepel ebben a kettős mérce, rágalmazás, félinformációk és személyes adatok kiszivárogtatása, megfélemlítés, fenyegetés, konfliktushelyzetek élezése... Mindezzel napi szinten találkozni nem lélekemelő feladat, de paradox módon számunkra, számomra, akik elszenvedjük a hatalom agresszióját, éppen ez ad igazolást, hogy jó úton járunk. Ne felejtsük el, az a hatalom költ súlyos pénzeket a Magyar Gárda felszámolására, amelyik másfél éve szemeket lőtt ki, életeket nyomorított meg, állampolgárokat alázott meg, máig büntetlenül. Nem várhattunk és nem is vártunk mást.

- Bízom abban, hogy nem. A per nyilván az 50-es évek koncepciós perei alapján lesz megkonstruálva, ahol az igazságnak vajmi kevés szerepe lehet. Annak idején sem kellett bûnösnek lenni egy elmarasztaló ítélet kimondásához. Bírót mindig találtak az ítélethirdetéshez. Ez azonban igazából a Magyar Gárda Egyesület küzdelme, ami közvetlenül nincs hatással a Magyar Gárda Mozgalomra, amelyet ma hatszáz, a Szent Koronára felesküdött gárdista alkot. A gárdisták mozgalomként is tovább folytatják, hiszen nincs az a hatalom, amely képes lenne a gárdisták közösségeit, ezt a 600 embert, akiket összekovácsolt a közös gondolkodás, a közös élmények, megsemmisíteni.

- Sajnos kevesebb időm van az országot járni, de a megyei kapitányok heti jelentéseiből tudom, hogy nem lesznek kevesen az újabb avatáson sem. Néhány helyre, így többek között Borsodba azért eljutottam, és azt láttam, hogy a leendő gárdisták elkötelezettek és elszántak. Úgy gondolom, aki ma a Gárdához csatlakozik, az más nem is lehet.

- Természetesen vezetőként vannak céljaim. Elsődleges célként fogalmaztam meg, hogy hatékony szervezetté fejlesszük a Magyar Gárdát, értelmes programok szervezésével erősítsük közösségeinket. Életben maradásunk záloga, hogy a napi politika által támasztott megfelelési kényszeren túllépve megalkossuk rövid, közép és hosszú távú stratégiáinkat, meghatározzuk önmagunkat a körülöttünk lévő világhoz képest. Személyes sorsom itt a Gárdán belül nyilván attól függ, hogy az alapítók hogy ítélik meg azt a munkát, amit végzek, illetve bírom-e a Magyar Gárda, a gárdisták bizalmát.

(Barikád nyomán)

Kapcsolódó cikkeink:
Nyilvános Gárda-per: szerdán 14 órától
15-én 14 órától az Erzsébet téren lesz a Jobbik és a Gárda + tavalyi képek