 |
Egyetértek Perge Ottóval abban, hogy az egész zsidó-gój ellentét lényegében a zsidók uralkodási vágyából fakad. Viszont az erre adott magyarázata szerintem téves. Perge szerint a zsidók „minden különbözőségük dacára teljesen egyetértenek abban, hogy nem hajlandók visszatérni a gettóba, és soha többé nem akarnak elnyomott, üldözött kisebbséggé válni. Mármost ebben az akaratban rejlik a zsidókérdés megoldhatatlanságának legfőbb oka: a zsidók ugyanis meg vannak győződve arról, hogy amennyiben nem ők uralják a gójokat, akkor őket a gázkamrákba küldik. De ha oda nem is, a gettóba feltétlenül.”
Tehát az uralomvágy mögött az újbóli elnyomatástól való félelem állna? Logikusnak tűnik, de sajnos nem állja meg a helyét. Valójában Jahve már évezredekkel az üldöztetések előtt, feketén-fehéren gazdagságot és más népek feletti uralmat ígér a zsidóságnak. Az Ószövetségben, Mózes ötödik könyvében a következőt olvashatjuk:
„ De nem is lesz közötted szegény, mert igen megáld téged az Úr azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ád néked örökségül, hogy bírjad azt.”
„ Mert az Úr, a te Istened megáld téged, a miképpen megmondotta néked; és sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és te rajtad nem uralkodnak.”
A zsidó tehát nem félelemből akar uralkodni, hanem azért, mert számára ez Isten akarata. Bernard Lazare szerint a talmudista doktorok már az ókorban azt tanították, hogy „a törvénnyel, anélkül, hogy Izrael átültetné azt a gyakorlatba, a világ nem tudna létezni, Isten újra megsemmisítené azt; és a világ sem ismeri meg a boldogságot, amíg nem kerül annak a törvénynek az általános uralma alá, azaz a zsidók uralma alá.”
A dolog valójában így áll: A zsidók előbb törtek uralomra, és erre jött válaszul az üldöztetés, nem pedig fordítva.
A legtöbb zsidó már nem tartja a vallását, ezért nem is törődnek ószövetségi szövegekkel – vetheti ellen valaki. Lehet, de az uralkodni vágyás az évezredek során annyira beleivódott a gondolkodásukba, hogy mára átörökített viselkedési, kulturális mintává vált. Ezeréves beidegződéseket nem rázhat le magáról az ember, mint kutya a vizet.
A probléma azonban nem annyira az, hogy a zsidók uralni akarják a világot, hanem hogy – sajnos –effektíve uralják is. Izgalmas kérdés, hogy hogyan tett szert a zsidóság ekkora hatalomra?
Perge Ottó szerint a zsidók sikerének a titka eszük és gátlástalanságuk. Kétségtelenül a zsidóságra jellemző tulajdonságok, melyek jelentős versenyelőnyt biztosítanak. De mégis, önmagukban nem elegendőek, nem indokolják a zsidóság manapság tapasztalható dominanciáját. Gondoljunk bele, milyen elenyésző a zsidók aránya a gójok tengerében! Minden valaha élt zsidóra jutott legalább ezer gój. Ezer gój között kellett hogy legyen éppen elég okos is, gátlástalan is. Miért van az, hogy a velük folytatott versenyből mégis a zsidó került ki győztesen?
Nos, mert van a zsidóságnak egy másik, kevésbé reklámozott tulajdonsága: a szolidaritás, egymás segítése, amely mára olyan szintet ért el, hogy az a gójok számára egyszerűen elképzelhetetlen.
Tanulságos itt idézni Bernard Lazare véleményét a zsidó szolidaritás kialakulásáról (Lazare 19. századi francia zsidó újságíró volt, Antiszemitizmus című könyvében a zsidóellenesség okait kutatta):
„A zsidó szolidaritás a szétszórás óta létezik. Zsidó bevándorlók és telepesek idegen országokba mentek, és ahol letelepedtek, külön társadalmat alapítottak. Közösségeik az imaház körül alakultak ki, amelyet minden városban megépítettek, ahol nagyobb számban letelepedtek. (...) Minden zsinagóga egy hatalmas szövetség tagja volt, mely az egész ősi világot magába foglalta (...) Követek útján tárgyaltak egymással és állandóan tudatták egymással az új eseményeket, olyan ismereteket, melyek tudása hasznos lehetett. A zsidó utazó minden városban számíthatott a közösség segítségére; ha betelepülőként vagy bevándorlóként érkezett, testvérként fogadták, segítették, ha szüksége volt valamire, és segítették tervei megvalósításában. Bárhol lakhatott, a közösség támogatta és minden erőforrását rendelkezésére bocsátotta. Nem idegenként jött és nem nehéz hódítás állt előtte, hanem jól volt fölszerelve, barátokkal, támogatókkal és testvérekkel az oldalán. (...)Rómában, ahol nagy számban éltek, a zsidók olyan erős egyesületet alkottak, mint a keleti városok. "Olthatatlan szeretet kötelei kötik őket össze" mondja Tacitus. Szolidaritásuknak köszönhetően Rómában és Alexandriában olyan hatalomra tettek szert, hogy a politikai pártok féltek tőlük és keresték támogatásukat. "Tudod" mondja Cicero "milyen nagy számúak a zsidók, milyen keményen fognak össze és hogy szeretik egymást (...)
Ahogy a népek ellenségesebbek lettek a zsidókkal szemben, ahogy az üldözés és az elnyomó törvényhozás nőtt, olyan arányban nőtt szolidaritásuk. A belső és külső erők, melyek arra irányultak, hogy a zsidókat gettóik kis környezetére korlátozzák, csak megerősítette egységük szellemét. (...) Minden arra késztette őket a középkor hosszú és rettentő évei alatt, hogy egységesek legyenek. Ha nem lettek volna egységesek, még többet szenvedtek volna.(...)még egy reformált zsidó, aki elszakította kötöttségét a zsinagóga szűk látókörű kötöttségeivel, és nem engedelmeskedik a közösség akaratának, sem felejtette el a szolidaritás szellemét. Ha megismerte a szolidaritás szellemét, melyet az ősi szokások megerősítettek, nem tudott tőle úgy megszabadulni, ahogy vallásától. Társadalmi ösztönné vált, lassan alakult ki és lassan tűnik el. A zsidó mindig segítséget fog kapni vallási társaitól, ha hű marad a zsidó testvériség kötelékéhez; de ha ellenséges a zsidó egységgel szemben, akkor csak ellenségességet fog tapasztalni. A zsidó, ha el is szakadt a zsinagógától, még mindig tagja a zsidó szabadkőművességnek vagy a zsidó klikknek, ha így nevezzük azt.”
Lazare konklúziója a következő:
„ a mindennapi harcban a zsidó, aki, mint már láttuk, személyesen jobban föl van szerelve, mint versenytársai, megnöveli ezt azzal az előnnyel, hogy egyesül vallási társaival, akik ugyanilyen képességekkel rendelkeznek, és így megnöveli erejét azzal, hogy felebarátaival együtt cselekszik; ennek elkerülhetetlen eredménye, hogy legyőzik ellenfeleiket minden harcban. A nem egyesült középosztályban, melynek tagjai állandóan egymás ellen harcolnak, a zsidók egyesítik erőiket. Ez sikerük titka. Szolidaritásuk azért olyan erős, mert olyan régi időkből származik.Tagadják, de tagadhatatlan. Az évszázadok során a láncszemek úgy kapcsolódnak egymásba, hogy a kapcsolódás nem is tudatos. (...)Ha az őket körülvevő keresztények milliói ugyanezt az elvet alkalmaznák az együttműködésre az egyéni harc helyett, a zsidók jelentősége rögtön eltűnne.”
Az összetartás persze önmagában nem biztosítana akkora hatalmat, ha nem párosulna a szétszóratással, melyről a zsidók jelentős része azt tartja, hogy az a kiválasztottság jele, Isten ajándéka.
Az ő nézőpontjukból ez logikus is. Hogyan tudnák uralni különben a többi népet, ha ezeknek a népeknek az országaiban nem lennének jelen?!
El tudjuk képzelni azt, micsoda előny a szétszóratás a zsidó pénzemberek számára? Hogy összehangoltan, egyszerre tevékenykednek a világ tőzsdéin? Vagy hogy fajtársaiktól előbb értesülnek kirobbanni készülő gazdasági válságokról, mint a média? (Érdemes megfigyelni, hogy gazdasági válságok idején mindig ugyanaz a jelenet játszódik le a tőzsdéken: a gójok többsége tönkremegy, a zsidók tovább gazdagodnak.)
Arra, hogy a zsidók mennyire tudatában vannak a szétszórtság, a mindenütt jelenlevőség előnyeinek, nagyon jó példa a Rothschild dinasztia története: a dinasztia alapítója, a bankár Meyer Amschel Rothschild (1744-1812) öt fiát öt különböző európai nagyvárosba küldte, hogy folyamatosan elláthassák egymást megbízható információkkal. Mondhatjuk úgy is, hogy saját akaratából „szétszórta” a fiait. A stratégia olyannyira sikeres volt, hogy mára – a témával foglalkozó kutatók becslése szerint – a Rotschild klán birtokolja a világ összes vagyonának mintegy a felét.
Adolf Hitler már a Mein Kampf-ban (tehát jóval Izrael állam létrejötte előtt) leírja, hogy ha létre is jön egy zsidó állam Palesztinában, a zsidóknak eszük ágában sem lesz oda kivándorolni, hanem „csak nemzetközi garázdálkodásuknak a saját felségjogaik alatt szervezett és a többi állam beleszólási joga alól kivont központját akarják abban megteremteni”. És valóban, a világ zsidóságának csak egy töredéke él Izraelben. Érdekes módon a magyarországi ortodox zsidók sem nagyon igyekeznek kitelepülni. Kimennek esetleg néhány évre, de aztán jönnek vissza a „kirekesztő, antiszemita” Magyarországra. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Fenntartani a világot átfogó információs és hatalmi hálózatot, mely a zsidóság uralmának biztosítéka.
A vita során többen is kihangsúlyozták, hogy a zsidók különbözőek, nem lehet őket egy kalap alá venni, „a zsidók”-ként emlegetni őket. Természetesen a fentiek sem minden zsidóra egyformán igazak.
Elhiszem, hogy a magyar zsidóság is sokféle, gondolkodásában, életvitelében, magyarsághoz való viszonyában rendkívül különböző, és hogy egy része őszintén magyarrá vált. De honnan tudjuk, ki az, aki őszintén magyar, és ki az, aki nem?
Nagyon durva becsléssel azt mondhatjuk, hogy aki befolyásos, vagy a zsidó hatalom szempontjából stratégiailag fontos pozícióban van, az valószínűleg ezeket a hatalmakat szolgálja, így nem őszintén magyar. A zsidó kisemberek, akik köztünk élnek és értelmes, termelő munkát végeznek, őszintén magyarok vagy megfelelő hozzáállással azzá tehetők.
Ennek jobb megértéséhez érdemes kitérnünk a világot uraló zsidó hatalmi elit és az egyszerű zsidó emberek viszonyára.
A zsidó hatalmi elitnek elengedhetetlen szüksége van a zsidó népre mint nyersanyagra, utánpótlásra, amelyből a hatalmi hálózatát építi oly módon, hogy kiemeli a zsidók közül a tehetséges, nagyravágyó embereket. Éppen ezért a hatalmi elit minden erejével akadályozni igyekszik a zsidók asszimilációját. Nincsen könnyű dolga, mert azokból a tényezőkből, melyek a zsidó nép beolvadását régen akadályozták (közös vallás, közös nyelv, közös külső jegyek, együttélés a gettóban, közös foglalkozások, a zsidó közösséghez tartozás anyagi előnyei, és főleg a külső fenyegetettség), a legtöbb mára megszűnt. Ha jól meggondoljuk, csak kettő maradt: az összetartozás praktikus előnyei, illetve a külső fenyegetettség érzése, azaz a gójoktól és az antiszemitizmustól való félelem.
Ebből következik, hogy a zsidó hatalmi elit igyekszik mind a kettőt fenntartani. Ami a praktikus előnyöket illeti, azt egy tehetséges zsidó számtalanszor megtapasztalhatja élete folyamán. Cserébe nem várnak tőle semmilyen melldöngető hűségnyilatkozatot, nem kell kipával, pajesszal rohangálnia, sőt, még a zsidóságát sem kell nyilvánosan felvállalnia. Az egyetlen feltétel, hogy szolgálja a zsidó testvériséget, ő is legyen szolidáris a többi zsidóval. (Ezért sem hallunk a Tanácsköztársasággal, kommunizmussal kapcsolatban önkritikus zsidó hangokat: a zsidók felelősségét, a zsidó nép „bűnösségét” feszegetni a zsidó hatalmak szemében árulásnak számít, és az áruló könnyen a testvériségen kívül találhatja magát.)
A másik tényező a zsidóság faji öntudatának megőrzésében a veszélyérzet, a félelem fenntartása. Ahogy Szilágyi Iván Péter írja, a zsidók „azért félnek, mert vezetőik és az értelmiség (például az állandóan csomagoló Konrád György) rettegésre nevelik őket. Saját félelmeik áldozatai és rabjai.” Illetve: „Szerintem a magyar zsidóság legnagyobb baja saját ateista újságíróik és gondolkozóik állandó félelemkeltése és múlttal való példálózása.”
Valóban, sok magyarországi zsidót már csak ennyi köt a zsidósághoz: az irracionális félelem, az érzés, hogy a gójokban nem bízhat meg teljesen, mert bármikor fellángolhat újra az antiszemitizmus, és akkor neki szüksége lesz fajtársai védelmére; ezért vigyáznia kell, hogy ne kerüljön velük szembe, ne szakítson meg velük minden köteléket.
És itt ellentmondanék Szilágyi Iván Péternek, aki szerint a magyar zsidók zömmel „ugyanúgy gondolkoznak és éreznek, mint a többi magyar”. Szerintem aki még fél a magyaroktól, jobboldaltól, Árpád-sávos zászlótól, az a szívében nem teljesen magyar. A zsidó hatalmak számára elérhető, manipulálható, visszahódítható – pontosan a félelmén keresztül.
Azt meg talán felesleges is mondani, hogy az állandó rikácsolás az antiszemitizmusról, a külföldi médiumokban folytatott hecckampányok, a sok hazudozás, ráfogás, belemagyarázása gójok számára mennyire idegesítő. A zsidó vezetők nem hülyék, nagyon jól tudják, hogy a tevékenységükkel éppen ők gerjesztik az antiszemitizmust, de nem bánják. Sőt, az általuk felhergelt gójok gyűlölete, zsidóellenes megnyilvánulásai – mint a „tomboló antiszemitizmus” bizonyítékai – kapóra jönnek az egyszerű zsidóság félelemben tartásához.
A zsidóság félelmének pedig van egy nagyon fontos következménye: az, hogy nem merik felvállalni identitásukat, rejtőzködnek. Szilágyi Iván Péter szerint a 2001-es népszámláláson a százezres magyar zsidóságból mindössze 13 ezer ember vállalta fel a származását. Szilágyi szerint azért, mert „nem származásuk szerint ítélik meg a világot és saját magukat”. Ez igaz lehet a zsidóság egy részére, de a többség szerintem egyszerűen fél.
És ez az, ami a zsidókérdés megoldását szinte lehetetlenné teszi, mert ha párbeszédet szeretnénk folytatni a zsidóság beilleszkedésre, békére vágyó részével, akkor rá kell jöjjünk, hogy nincs kivel beszélnünk! A hangadó zsidó vezetők az állandó félelemkeltéssel olyan sikeresen eltüntették jobbérzésű társaikat a közéletből, hogy most nem is tudjuk, hol keressük őket.
Mi lehet a zsidókérdés megoldása?
Ami a legfontosabb, folytatnunk kell magyar honfitársaink felvilágosítását. (Még mindig túl sokan vannak, akik kerek bociszemekkel bámulnak, amikor azt hallják, hogy zsidókérdés.)
Meg kell értetnünk az érintettekkel, hogy itt egy három szereplős játék folyik a magyarság, a zsidó hatalmi elit és a jobbérzésű, beilleszkedni vágyó magyar zsidóság között. A zsidó hatalmi elittel, amely a klasszikus „oszd meg és uralkodj!” taktikát alkalmazva egymásnak uszítja a magyarságot és a zsidó kisembereket, adósrabszolgaságban tart minket, felvásárolja hazánkat, nincs mit tárgyalnunk. Ők Magyarország legádázabb ellenségei, velük szemben a magyarságnak honvédő háborút kell folytatnia, amelyben minden eszköz megengedett.
A jobb érzésű zsidóság egy részét viszont esetleg sikerülhet leválasztanunk uszító vezetőikről. Meg kell találnunk a törésvonalat a zsidó hatalmi elit és a beilleszkedni vágyó zsidóság között. Ez utóbbiakat rá kell vennünk, hogy zsidóságukat vállalva jelenjenek meg a közéletben, és mutassanak jó példát a zsidóság jobbik részének, győzzék meg őket, hogy álljanak ki a magyarság ügye mellett.(Személyes tapasztalatom szerint különösen a fiatal zsidók lehetnek erre alkalmasak, akiket a zsidó hatalomnak még nem sikerült felheccelni vagy megvesztegetni.)
A hazai zsidóságnak meg kell értenie, hogy hasonló döntési helyzetbe került, mint 1848-ban a magyarországi svábok. A magyarság ma ugyanúgy háborút vív elnyomói ellen, ha ezt a harcot más fegyverekkel vívják is. Velünk vagy ellenünk, nincs harmadik út. Senkinek nem adhatjuk meg a lapítás jogát olyan alapon, hogy az illető lelkében már nem érzi magát zsidónak, ezért nem is szükséges állást foglalnia. Ahogy Babits Mihály írja: Bűnösök közt cinkos, aki néma...
Horváth Gábor
(Kuruc.info)
Kapcsolódó anyagok:
