Kisebbségi vezetőválasztás 500 évvel ezelőtt
Miként Arany A nagyidai cigányok című művéről közölt tanulmányom első részében megírtam, az elbeszélő költemény tartalma alapján 1556-ban a Kassa melletti várban összeült az első cigány „részországgyűlés”. A teljesen demokratikus úton verbuválódott „roma parlament” első napirendi pontja – a cigány identitástudat és történelmi eredetmítosz kodifikálása után – magától értetődően a vajdaválasztás volt. Ez a dolog természetéből adódóan hatalmas belpolitikai orkánt kavart, noha eközben a vár falain túl Puk Mihály német serege már Nagyida ostromához készülődött.

A „fáraó népe”vándortrupp vezére, Csóri vajda nem minden szerénytelenség nélkül önmagát tartotta a magas hivatal betöltésére alkalmas egyetlen szóba jöhető személyiségnek, így e kodifikációs előterjesztést nyújtotta be véreinek:
„Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán.
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.”
A nemes kisebbségi vezető azonban tovább nem folytathatta épületes mondanivalóját, minthogy szavai hallatán a gyülekezetben iszonyúan harsány, dobhártyaszaggató lárma és zűrzavar támadt, hiszen a másik jeles roma notabilitás, Diridongó – aki magánál rátermettebb vezetőt el sem tudott képzelni Cigányország igazgatására a földkerekségen – hívei azonnal vétót emeltek Csóri mélységesen antidemokratikus javaslata ellen, s maga az ellenjelölt a történelemben eladdig példa nélküli közjogi alkalomhoz illő pozitúrában a kályhán állva, vérvörös indulatban úszó képpel, kidagadó szemekkel és kötélnyi vastagságú nyaki erekkel éktelen ordítozásba kezdett:
„Nem hagyom halálig csak azér’ se hagyom!
Csórinál miköztünk emberebb is vagyon;
Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is
Főfő vajdaságra… akar ehol én is!”
A szónoklat kiváltotta heves politikai indulatok nyomán a cigány parlament két frakciójának képviselői rögvest egymásra rontottak és összeverekedtek, s az éktelen hangzavarra és bábeli ricsajra a képviseleti joggal nem rendelkező hallgatóság is berajzott az ülésterembe, majd elszabadult a pokol: tömegverekedés tört ki a cigányság soraiban, „férfi, nő, fiú, lyány; még a csecsszopó is, még a száz esztendős vén anyó, s apó is” a parlamenti csatatérre került, s a hadra fogható rajkók és ifjak derekasan aprították egymást (e militáns, saját soraik ritkítása érdekében végzett üdvös összecsapásokról napjainkban is örömmel tudósítanánk – a szerk.), hiszen az ellenzéki vezér klánja bátran szállt szembe a Csóri-párt diktatúrára törő falkájával imígyen:
„Ím hős Diridongó tíz fia, tíz lyánya
Ütközet hevében apját körülállja;
Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve,
Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve”.
A csecsemők és aggastyánok, harcra alkalmatlanok lévén, jobb híján a csatazajt velőtrázó visítozással és kiabálással kísérték, amelybe csaknem az ég és a föld is belesüketült, miközben ruhájukat és hajfürtjeiket is megszaggatták. Mikor aztán már a társaság minden egyes tagja kékre-zöldre veretett, és vérző fejjel tántorgott kábult összevisszaságban, a bölcs Csóri, aki tudatában volt, hogy a vár ellenséges, német ostrom alatt áll, rendet teremtett népe soraiban, azt a mély értelmű bölcsességről tanúskodó javaslatot terjesztve a verekedő honatyák elé, miszerint az új vajda megválasztásának időpontját – tekintettel a rendkívüli helyzetre –mindenképpen el kell napolniuk:
„Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?
A győzelem után szóba jöhet megén’:
Most készüljünk harcra – s hogy erősek legyünk:
Addig is – itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”
A varázserővel bíró végszóra, akár egy mai választási korteshadjárat alkalmából, rögvest helyreállt a békesség és egyetértés a cigányok soraiban, s egy pillanat alatt feledték a nem sokkal korábbi ádáz tömegverekedésbe torkolló heves gyűlölködés motivációs tényezőit:
„Mint az összeröffent nyáj, midőn a zsákot
Meglátja ,– felejti a háboruságot,
Rohan válujához, egymást töri, tolja,
S a kanász jóltévő kezeit csókolja:
Nem máskép tevének a lelkes cigányok:
Éljen Csóri, éljen, örökös vajdájok!
Mind inába forrnak, majd agyon tapossák,
Azt miveli bennök a háládatosság”.
A nagyidai cigányság tehát immár egy emberként Csóri mögé sorakozott fel, Diridongó, a korábbi ellenzéki pártvezér hívei is őt éltették, s a közfelkiáltással és -akarattal megválasztott új cigányhoni államfő kegyesnek mutatkozott sorsüldözte népével szemben. A jeles nap alkalmából hetedhét országra szóló dáridót rendeztek ősi hagyományaik szellemében, amelynek nagyon is kézzelfogható következményei lettek:
„Egy percben üres lett kamara és pince,
Görnyed az áldástul cigányok gerince.
Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot,
Csinálnak karácsont és szent Ivó napot”.
Az ezt követő egyetemleges közösségi orgiát plasztikus képsorokkal jeleníti meg Arany János. A cigánysereglet Isten gyepén hatalmas örömtüzeket gyújtott, sistergett a bogrács, folyt a bor, mindenki degeszre ette-itta magát, kezdetét vette a féktelen mulatság és tánc, a rajkók fékezhetetlen örömükben cigánykereket hánytak százszámra, szólt a muzsika, ami pedig a fiatalságot illette „kedvök semmi részben nem vala hiános”.
Végezetül az államfőválasztás ünnepélyes aktusának fénypontjaként egyfajta tűzijátékkal zárták e világtörténelmi jelentőségű napot. A bölcs Csóri megparancsolta, hogy „most az ágyu hadd dörögjön, hagyom, örömére hogy ma vajdatétel vagyon.” Így esett meg a nagy eset, hogy a nagyidai cigányok még aznap éjjel piromániás kéjjel a vár tekintélyes mennyiségű puskapor muníciójának egészét ész nélkül szétlövöldözték. Vesztükre. Másnap megindult a német támadás.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info