A tengelyhatalmakra mért vereség és a második világháború lezárása semmilyen más egyéb, a történelem során eddig történt eseménnyel nem rokonítható. Összehasonlításképpen, negyedszázaddal előtte, az első világháborút követő békék igazságtalanok voltak ugyan, de ezen (és az irreális jóvátételen túl) a társadalmat, élet- és létszemléletünket nem alakították át radikálisan (elvetélt, pőre szélsőbaloldali kísérletek voltak csupán), fel tudtunk állni a padlóról, mert a kereteket, amelyek ezt lehetővé tették, nem rombolták le erőszakosan.

Joggal kijelenthetjük tehát, hogy ami 1945. május 8-án Európával történt, az eddigi történelmének legnagyobb katasztrófája, amely kivétel nélkül igaz minden európai nemzetre, teljesen függetlenül attól, hogy a "győztes", vagy a "vesztes" oldalon állt. Azt, hogy a vesztes államoknak mi lett a sorsuk, bizonyára mindenki jól tudja, de a győztes államokban a szovjetekkel és a nyugati pénzarisztokrácia világhódítóival kokettáló, korrumpálódott (lásd az alkoholista Churchill) politikai "eliten" kívül nyert bárki is azzal, hogy padlóra küldték Németországot és a szövetségeseit? Vajon látták azt, hogy a tengelyhatalmak ellen való háború nem a nép, nem az "átlagember" érdeke, hanem egy nyomorult politikai klikké? Voltak, akik igen. Ilyen volt például a méltatlanul elfeledett, saját hazájában megalázott és perifériára küldött brit Oswald Mosley is, aki a Brit Fasiszta Unió vezetőjeként kiválóan átlátta, hogy ez a háború nem az európai nemzetek egymással vívott háborúja kell legyen, hanem a közösen vívott harcoké. A Brit Fasiszta Unió népszerűsége ellenére a Mosleyhoz hasonló politikai váteszek sosem járnak jól, ha ellenséges és/vagy értetlen környezet veszi körül őket. 1940 májusában börtönbe zárták, a BFU-t pedig betiltották (Mosley alakja és munkássága magyar nyelven lényegében teljességgel feldolgozatlan, ahogy megannyi más hasonló politikusé és gondolkodóé is: borzasztó szellemi veszteség.)

Okulva az első világháború utáni nemzeti ébredésből, valódi ellenségeink nem bízták véletlenre küldetésük sikerét, és világosan látták, hogy nem kockáztathatnak többé. Hosszú évek, évtizedek alatt átalakították a társadalmat, a közgondolkodást, a politikai korrektséggel pedig megmérgezték a fehér ember életfelfogását Európában és az egész nyugati civilizációban. A világ, amelyben élünk, ennek az ámokfutásnak terméke, ha úgy tetszik, tükörképe. Az "értéksemlegesség", a "minden relatív" dögvész-felfogás, az őrületbe torkolló politikai korrektség, elharapódzó megbízhatatlanság és becstelenség uralma alatt sínylődünk most.

Mit okoznak ezek társadalmunknak a mindennapokban? Gyökértelenséget, kultúránk és identitásunk erőszakos elrablása miatti kétségbeesést és "ingatag talajt a lábunk alatt", lelki kiégést, generációról generációra egyre csak erősebb fásultságot. Ezek aztán újabb fertőkhöz vezetnek (a gyökértelenség a média unszolása mellett a rasszkeveredés legnagyobb okozója), mígnem belekerülünk egy végtelen spirálba, ahonnan végül már kijönni sem tudunk, mert egyáltalán nem is emlékszünk már arra, milyen volt az élet ezelőtt, hiszen nincs, aki emlékezne rá, viszonyítási pontunk, biztos hátterünk pedig már végképp elenyészett hozzá. Kell-e ennél erre jobb példa, mint szemügyre venni a nyugat-európai "szélsőjobb" állapotát (tisztelet persze a becsülendő kivételeknek). Életfelfogásuk, politikai kitételeik (elhatárolódás a "nácizmustól", Izraellel való kölcsönös baráti viszony, a kialakult káosz keresztény-muszlim tengelyen való kizárólagos, "egybites" értelmezése stb.) köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a két világháború között működő dicső elődeink képviseltek, pedig 80-85 év a történelemben egyáltalán nem nagy távlat. Ezek a modern értelemben vett populista, "szélsőjobboldali" mozgalmak már egy olyan világnak a politikai termékei, amelyet az imént felvázoltam, politikai örökség és valódi európai identitás teljes hiányával együtt. (Emlékezzünk csak az "utolsó nyugatrómai" hadvezér, Aetius seregére, amely hivatalosan még a romokban heverő birodalmat védte, de csapataiban már alig szolgáltak valódi rómaiak.)

Ellenségeink (nem ellenfeleink!) alapos munkát végeztek a második világégés után, s kár lenne tagadni, hogy a világ, amelyben kifejtjük tevékenységünket, az ő terepasztaluk. Ennek fényében talán nem is annyira rossz eredmény az, hogy vannak még olyanok (ha nem is annyian, ahányan lenniük kellene), akik őrzik nemes tradícióinkat, és képesek valódi forrásokból táplálkozni a szellemi dögkút helyett.

Mi is lehetne jobb igazolás az általam felvázoltakra, mint az, ahogy a világ két szuperhatalma közös halotti tort ül felettünk és arcátlanul ünnepel? Miután Donald Trump és Vlagyimir Putyin "felköszöntötték" egymást a "fasizmus elleni győzelem 75. évfordulója alkalmából", képes komolyan gondolni bárki is, hogy a két "hidegháborús" hatalmat nem ugyanaz a láthatatlan kéz mozgatja, amelyről Marschalkó Lajos is oly' sokszor írt nekünk, vagy amelyet a nemzetiszocializmus, fasizmus le akart győzni egyszer s mindenkorra? Képes komolyan gondolni bárki is, hogy a hűvös politikai és gazdasági érdekeken túl ezeket az országokat ma már bármi is markánsan megkülönbözteti egymástól? Korunk egyetlen, mindent összekötő politikai hitvallása a "soha többé fasizmust, éljen a szabad világ" ádáz, gusztustalan hazugsága. Erre az egyetlen pillérre építenek mindent. Ez a politikai paradigma olyan szinten része és kizárólagos ura lett világunknak, hogy a legtöbben már el sem hiszik azt, hogy valaha léteztek olyanok, akik ezen túllépve valóban más világot akartak teremteni nekünk. Ennélfogva sokan meg sem érthetik, értelmezni sem tudják a nemzetiszocializmus és a fasizmus "misztériumát", valódi céljait. Ebben persze segíthet a megfelelő irodalom fogyasztása, úgy mint:

Ha valaki képes a modern kor álnok színházi függönyén túllátni, meg fogja találni, hogy mi volt az, ami május 8-án elveszett. Nem egy háború, hanem annál sokkal több.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info