A nagypéntek tehát a szenvedés ünnepe, a rá következő feltámadás pedig az élet diadala a halál felett, egyszersmind a kereszténység sarokpontja. Ha Krisztus nem támadt volna fel a halottak közül - ahogyan Szent Pál mondja -, akkor a mi hitünk nem ér semmit. Akkor a kereszténység nem más, mint egy közönséges etika a sok közül. Éppen ezért a feltámadásban való hit, és ebből kifolyólag Jézusnak elfogadása a második isteni személyként nem mellékes, de döntő körülmény. S pontosan ezért nem létezik ún. "zsidó-kereszténység", amely nem több, mint egy filoszemita politikai kreáció. Ugyanis nem létezik teológiai értelemben nagyobb különbség, mint hogy elfogadom-e Jézus Krisztust megváltónak, vagy sem. A zsidóság bármely ága, legyen az neológ, ortodox vagy haszid, nem fogadja el Krisztust ilyennek. Ez tehát áthidalhatatlan különbség.

Alapgondolatunk most mégsem ez, és bár a magam részéről mindig óvatosan bánok azokkal a hasonlatokkal, amikor evilági, vagy akár politikai történéseknek igyekeznek vallásos szimbolikát adni, pontosabban szólva Krisztushoz hasonlítanak (még ha nem is abszolút mértékben természetesen) embereket vagy eseményeket, de ettől ez még nem azt jelenti, hogy nincs létjogosultságunk ehhez az analógiához nyúlni. Csak nem szabad elkoptatni, meg kell gondolni, mikor van ennek helye. S azt hiszem, Európa esetében, mely kontinensen felvirágzott a krisztusi hit, megengedhető a nagypénteki párhuzam körülírása.

Főként napjainkban, amikor az öreg kontinens rég nem látott sötét napokat él át. Az Európai Unió jelenlegi felállásában nem Európa, hanem Európa ellensége.

Mert mi voltaképpen Európa? Meggyőződésem szerint nem pusztán földrajzi fogalom, és a legkevésbé sem az ún. humanizmus szülőföldje, hanem egy olyan eszmény, mely ihlető forrásként szolgált az európai népcsaládnak arra, hogy az emberiség Prométheuszaként vigye a fáklyát a világ valamennyi népe és kultúrája előtt. Erkölcsi, szellemi és anyagi alkotásai elvitatatlanul hozzájárultak az emberi faj emelkedéséhez, mégpedig az első helyen.

Azonban amennyire magasra volt képes emelkedni az európai rassz - minden belső vitája és háborúskodása ellenére -, olyannyira erőteljes szellemi elsötétülés ment végbe az elmúlt évszázadokban, amelyet hivatalosan "felvilágosodásnak" hívnak. A felvilágosodás eszméi (az 1789-es francia forradalom) aztán egyre inkább teret nyertek, és rohamléptekkel haladt nem csupán a technikai, hanem a szellemi modernizáció is.

Csakhogy míg előbbi hasznos, mert a hasznosság vonalán mozog, utóbbi beláthatatlan következményekkel járt és jár, mert az értékek vonalán ért el totális rombolást. Hogy aztán az észak-amerikai kontinensen létrejöjjön az emberiség történelmében egyedülálló módon az első olyan civilizáció, amely tisztán materiális alapokról emelkedett ki, s mint ilyen, valódi paradoxon az emberi faj egyetemes történelmében, és amennyire emberalatti mélységekbe nivellálta civilizációnkat, olyannyira süt le róla a gőgös magabiztosság: ez a civilizáció az etalon, ezt kell követni a világ valamennyi földrésze számára.

Ez a gondolkodásmód, mely kétségtelenül a francia forradalom eszméiből nőtt ki és jutott el a tengerentúlra, ott sajátos arculatot kapott, és a két világháború után politikailag is megerősödött, nemcsak, hogy visszahatott Európára, hanem az Európa számára vesztes világháborúk után szellemi értelemben is kóválygó Európát is teljesen maga alá gyűrte. Ez az ideológia globális liberáldemokrata kapitalizmus és a "amerikanizmus" kulturális expanziója. A Szovjetunió felbomlása után pedig teljes mértékben egyeduralomra törekszik, bár a bolsevizmus annak idején hasonló szellemi tőről fakadt, mint az itt elemzett eszmeiség, "csupán" módszertani különbségek voltak megfigyelhetők.

A globális liberáldemokrata kapitalizmus pedig agresszív. Nem tudja elgondolni, hogy élni másként is lehet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a jelenlegi Oroszország - sajnos - igen komolyan magán viseli a bolsevik Szovjetunió örökségét is (persze visszanyúl a cári orosz hagyományokhoz is, amely már igenelhető szellemi irányultság), de végső soron ez a fajta amerikai liberáldemokrata imperializmus komoly szerepet játszott abban, hogy 1945 óta újra nagy kiterjedésű háború dúljon. És a hadszíntér megint Európa. És megint fehér ember gyilkol fehér embert, ami egy óriási tragédia.

Oroszországot egy picit problémás kategorizálni. Európa? Ázsia? Vagy mindkettő? Vagy, ahogy Alexandr Dugin fogalmaz, Oroszország az Oroszország, se nem Európa, se nem Ázsia, egy külön világ önmagában? De feloldható a kérdés úgy is, ha egy hatalmas eurázsiai civilizációként tekintünk Európára és Oroszországra.

Bárhogyan is legyen, Európának szüksége van a jó kapcsolatokra Oroszországgal, és itt nem pusztán a szokásos gazdasági szempontokat értem. Ez a tézis egyébként önmagában túlmutat azon, Oroszországban jelenleg milyen politikai berendezkedés uralkodik - jelen sorok írójának vannak kritikái ez irányba (természetesen nem a nyugati liberális narratíva szerintiek!). Viszont Oroszország vitán felül Európa is.

Az Amerikai Egyesült Államok - főként ma már - nem az. Ha pedig megvizsgáljuk az "amerikai pszichét" a maga sekélyességével és felszínes voltával, amely még az amerikai jobboldaliságra is jellemző, és ezt egy olyan pozícióból szemléljük, melyet valódi európaiságnak nevezhetünk, a keresztény és görög-római alapokon nyugvó idea magaslatairól, akkor a különbség döbbenetes.

A "felvilágosodás" előtti "gótikus katedrálisok" Európája kontra a vadnyugati morálból kinőtt elüzletiesesedett amerikai "way of life". Viszont az orosz világ, az orosz kultúra, az orosz lelkiség és maga az ortodoxia olyan távlatokat tesz átélhetővé, amelyből azért végső soron táplálkozott Európa nagysága és dicsősége is. Bármennyire is más világ, bármennyire másfajta és sokszor számunkra érthetetlen mentalitás, az orosz civilizációnak kétségtelenül megvan az az alapja, amely az európainak is, egy olyan nagyszerű erkölcsi és szellemi törekvés, amely az embert nem önmagából vezeti le, hanem valami sokkal magasabbrendűből.

Természetesen e ponton határozottan közbe kell szúrni, mind az orosz, mind az európai gyökerek megragadása és leírása jelen pillanatban csak elméleti kérdés. Európában - a szellemi modernizáció folytán - szinte nyomokban tapasztalható, Oroszországban a tradíció azért még látható szabad szemmel is, de igencsak távol vagyunk az elégségestől. De legalább van, lenne hová visszanyúlnunk! Az európai (ezen belül például a magyar és a német) és az orosz identitás erre lehetőséget ad hordozóinak, szemben az amerikaival, itt az egyetlen út, ami olyan önmeghatározást adhat, ami túl van a felszínességen, ha az adott egyén európai származása folytán teljes mértékben vissza is tér óvilági gyökereihez.

Maradva tehát a nagypénteki gondolatiságnál, Európa ma nagypéntekét éli. A kérdés, bár elcsépelt, de mégiscsak egy: lesz-e feltámadás? Eljön-e még az európai népek reneszánsza, megélünk-e még mi vagy gyermekeink és unokáink egy olyan kataklizmát, amely után a természet törvényeit végre figyelembe véve kiemelkedik egy olyan Európa, amely visszaveszi a világ irányítását? Mert ha nem, Európa nemcsak, hogy nem tér vissza erkölcsi és szellemi alapjaihoz, de elveszíti etnikai és kulturális arculatát is, és végérvényesen megszűnik Európa lenni, a világ rendezését pedig az USA és Kína dönti el. Nagypénteken és a feltámadás ünnepén, ki hívő lélekkel éli meg az ünnepet, imáiba bele kell hogy foglalja azt is, forduljon még egyszer a történelem kereke, és Európa legyen szabad, legyen még szabad egyszer!

Viszont a csodatétel az Isten dolga, a miénk a küzdelem. Ennek szellemében cselekedjünk minden nap, a legapróbbnak tűnő dolgokban is. De legyünk igazságosak is, jelszavak tekintetében profik az amerikaiak, stílszerűen honosítsuk Donald Trumpét: Make Europe Great Again!

Lantos János - Kuruc.info