De az bánt, azt nem hagyhatom szó nélkül, mikor valaki saját elveivel kerül ellentmondásba; vagy ha, együtt üvöltve a farkasokkal, azokba mar bele, kiket mindenki mar, akiket közös ellenségeink marnak leginkább, s akik már nem tudják megvédeni önmagukat, a maguk igazát.

Régóta tisztelettel figyelem Révffy László londoni emigráns sorstársunk írásait, és messzemenően szinoptikus vagyok vele, akár ’56-ról, akár a mai zsidókérdésről, akár az Egyesült Államok terrorizmusáról legyen szó. Annál megdöbbentőbb számomra, mikor a nyilas korszakról írva (2006. III. negyedévi Magyarok Vasárnapja, „Az utolsó golyó ára” című cikkében) méltatlan és igaztalan kritikával illeti a KITARTÁS politikáját. A nyilasellenesség divatja sajátos, torz jelensége a magyar szellemi életnek. Ahogyan megszokhattuk – amire büszkének kéne lennünk, Révffy is azon kesereg, a „nemzet túlélése” felsőbbrendű igazságának pufogtatásával. Az 5 hónapos KITARTÁS veszteségeit listázza szomorkodva, csak arról feledkezik meg, ami teljesen nyilvánvaló:

Ha Horthynak sikerült volna a „kiugrás”, ezen áldozatlista jelentősen bővült volna! Számtalan példa bizonyítja, hogy Sztálint nem vezették oly gyakorlatiatlan megfontolások, mint a hála. (Lásd a lengyeleket: Nem segített rajtuk, hogy foggal-körömmel küzdöttek a németek ellen, így is-úgy is megkapták a szovjetektől, amit „érdemeltek”.) Aztán azt se feledjük: Ha sikeresen „kiugrunk”, ehhez jött volna minden olyan veszteség, melyet a kétségbeesetten visszavonuló németek – további pluszként – okoztak volna nekünk. Ráadásul még a Nyugat sem lett volna hálásabb, hiszen a lapok Jaltában már rég ki voltak osztva.

Révffy a felrobbantott hidakon is kesereg; materializmusa döbbenetes: Hidak bármikor újra építhetők, a bolsevizmus feltartása, késleltetése, vagy a szövetségi hűség megtartásának értéke örökkévaló erkölcsi erény.

Végül sokkoló módon a románok világháborús pálfordulásait állítja példaként elénk: Bezzeg ők, „nemzeti érdekből” nálunk bölcsebben cselekedtek az Antant által nekik ígért Erdély reményében! Révffy csúsztatása itt, hogy szembeállítja a kétféle nemzeti érdeket, a románt, és a magyart. A „nemzeti érdek” mindenki számára egyetemesen csak egyféle lehet: A szomszédokkal való konfliktusok igazságos, mindkét fél számára elfogadható megoldása. (Nagy Lajos királyunk hódításai éppúgy nem tekinthetők nemzeti érdeknek a magyarság számára, mint ahogyan nem tekinthető nemzeti érdeknek a románok számára Erdély elrablása sem. Nem beszélve arról, hogy Romániának le kellett mondania Moldáviáról, Besszarábiáról; s a szovjet katonai jelenlétet is csak azért úszta meg, mert elég garancia volt a kommunizmus példás bevezetésére az országban.)

Ha pedig Európa a KITARTÁSUNK által neki szerzett előnyökért hálátlan, azt saját magának kell elszámolnia történelmi lelkiismeretével. Amikor valaki áldozatot hoz másért, nem a hála vagy a jutalom reményében teszi; legfeljebb egy liberális, siker-orientált világban.

Természetesen könnyű utólag bölcsnek lenni, s az egykor reménykedőknek a múltba visszakárálni, hogy „ugye, mi megmondtuk már korábban, előre”? Ennek ellenére ma már bizonyított és köztudott, hogy a remélt csodafegyver nem volt blöff! Ha sikerült volna a németeknek, az amerikaiaknál előbb kifejleszteni; bizony, az emberiség történelme a mai napig kihatóan másként alakul. S akkor talán ma a pragmatikus Révffy úr is másként beszélne.

Ám a KITARTÁSBAN mégsem a győzelem reménye volt elsődleges, hanem az ősi, Istentől eredő kategorikus imperatívusz, mely belső, lelkiismereti parancs: A GONOSZ elleni küzdelem, ha kell, életünk árán is! Ott, és akkor a GONOSZT számunkra a bolsevizmus képviselte. (Természetszerűleg nem a nácizmus, mely visszaszerezte nekünk Trianonban elrablott területeink nagy részét.) Ám a szövetségesi hűség sem pragmatikus: Nem a szövetséges hálájáért, viszont áldozataiért cselekszik, hanem a közösen képviselt ideológiai célokért. A KITARTÓK viselkedése erkölcsileg akkor is indokolt volt, ha a német fegyvertárs, e helyzetben viselkedhetett volna velünk szemben méltányosabban is. A történelmi-mennyei ítélőszék előtt mindenki saját tetteiért felelős. Megalkuvásai kapcsán sem ellenségei ígéreteire és fenyegetéseire; sem barátai cserbenhagyására nem hivatkozhat az emberfia.

A szovjet győzelem után történtek is a KITARTÓKAT igazolták. (Hiába igyekszik Révffy örök baleknek, legnagyobb vesztesnek beállítani hazánkat és a felelősséget a KITARTÓKRA hárítani. Tény: Maguk, az ellenünk harcoló népek – saját bolsevizmusuk áldozataként – nálunk még sokszorta többet szenvedtek!
Mi pedig nem a romlott Nyugatot, nem az antanti Európát védtük, - akik maguk hozták létre, és titkon kezdettől fogva napjainkig támogatták a bolsevizmust! (Észak-koreai segélyek!) Mi a remény Európájáért küzdöttünk, melyben igazságosan megfért volna egymással a német, a magyar, az oláh, a tót, a szerb, vagy az orosz nemzeti érdek! Ezért az eszményért adták életüket a KITARTÓ hősök. Ha győz a remény, akkor azért, ha pedig elbukik, akkor az örök üdvösségért. Vallották: Jobb szabadon megsemmisülni, mint rabként túlélni! Másként fogalmazva: Inkább dicsőségesen kipusztult népnek lenni, mint az agymosott, züllött, materialista, földi jövő. És ez nem speciálisan hungarista eszmény volt! Az egész világtörténelem, bármely nemzethez tartozó idealista harcosai vallották ezt mindenkor, s készek voltak érte életüket áldozni! (Izraeli példa: Maszada. Magyar példa: Drégeli Szondy várkapitány. Japán példa: Kamikázék.) Révffy gyűlöli, s megveti a politikusokat és a politikát, ám nem veszi észre, hogy egész érvrendszere alapvetően a politikusok pragmatikus logikáját tükrözi.

Szálasi Ferencet viszont alapvetően az különböztette meg a politikusoktól, és ez emelte föléjük erkölcsileg, hogy az általa képviselt örök eszméken kívül, döntéseiben nem volt hajlandó mérlegelni más, a „valóságos létviszonyok”-tól meghatározott „reálpolitikai szempontot”. Ezért a fölényért gyűlölte őt minden politikus a baltól a jobbig. És ezért gyűlölik őt mind a mai napig…

„Az utolsó golyó ára”: Az érvényesen megszavazott Gyurcsány-kormány, a 2004. december 5-i népszavazás? És ha az „utolsó golyó” még később dördül el? Talán nem létezne Magyarország… Ám tekintsünk körül: Nem lehet, hogy mégis az lenne jobb nekünk? Ha a jelenlegi irányba menetelünk tovább, úgyis a biztos pusztulás vár ránk. Csakhogy míg előző esetben: …”a sír, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az emberek millióinak szemében gyászkönny ül”; utóbbi változatban: Mindenki rajtunk röhög, és gúnyolódik, legjobb esetben gyorsan elfelejt.

És itt kell végezetül rámutatnunk Révffy úr történelmi logikájának belső ellentmondására: Mint illő, méltatja a mindvégig, mártírhalálig harcoló ’56-os pesti srácokat, de nem látja, nem akarja látni a nyilas párhuzamokat. Akár a KITARTÓK, ezek a gyerekek is tudták, hogy szinte semmi esélyük sincs a győzelemre. (Ők is legfeljebb „csodafegyverben”, a nyugati beavatkozásban hihettek.) Az egész szabadságharc, a maga kilátástalan erőviszonyai révén; egyesek szerint nyugati, mások szerint keleti, ismét mások szerint konszenzusos, dupla provokáció volt!

S mindez mégsem csökkenti a harcosok kitartó hősiességét! Révffy úr logikájával így kellene érvelnünk: „Ha napokkal hamarabb leteszik a fegyvert, az orosz tankok nem lőtték volna szét fél Budapestet, s nem lett volna oly szörnyű utána a megtorlás. Kvázi a veszteségekért, következményekért egyaránt a felelőtlen pesti srácok a felelősök!”

Ám Révffy kettős mércével mér: Mással ’44-re, és mással ’56-ra. Pedig az ’56-os srácok KITARTÁSA lényegében nem máson alapult, mint a nyilasoké: Egy felsőbb eszményért vállalt küzdelem, akkor is, ha nincs remény, s akár életük árán is! A szabadságért, az igazságért, mely gyümölcs talán jóval később érik be… Mostanáig sem érett be. Ahogyan a tiszta, nyilas eszmék sem. Cáfolja ez a pesti srácok, vagy Szálasiék mártíriumának igazát? Ugye nem? S majd holnapután beérik a vetés? Talán. De a jelen nem ezt ígéri.

Ennek ellenére is hősök maradnak a harcosok. A mai napig az ’56-os srácokat ünneplő szónokok szajkózott érve: Megérte az áldozat, mert ez vezetett 30 év múltán a kommunista világbirodalom összeomlásához! A mártírok áldozatának értékéből egy hajszálnyit sem von le, hogy ez az állítás nemzeti öntudatunk egyik legbárgyúbb illúziója! A kommunizmust nem áldozataink hősiessége roppantotta össze, hanem az, hogy a vörös marionett létrehozójának és fenntartójának, a cionista világuralomnak, a nyugati nagytőkének többé nem volt már rá szüksége! Ilyen egyszerűek a tények, uraim. Álmodozás helyett ki kéne nyitni végre a szemünket! A nyilasok KITARTÁSA mégis reinkarnálódott az ’56-os srácok KITARTÁSÁBAN, és remélhetőleg reinkarnálódik a most kezdődő, végső harcban is!

Révffy oly tisztán látja a Tel Aviv – Washington tengely globális pusztítását, s veszélyét hazánkra nézve is. Csakhogy ez a tengely már ’44-ben is létezett, s ugyanezt a veszélyt jelentette! Ez ellen is TARTOTTAK KI a nyilasok, a maguk szubjektív hite szerint. S ha meg nem is akadályozhatták, ha csak megnehezítették a globális GONOSZOK világhatalmi terveinek kivitelezését, akkor is nyugodtan állhatnak Isten és a történelem ítélőszéke elé; Szent Pál apostol szavaival: „A jó harcot megharcoltam…”