Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legmeghatározóbb dátuma kétségkívül november 4-e, amikor a szovjet hadsereg nagyszabású inváziója, több ezer tankkal, rohamlöveggel, páncélos oszlopokkal betört Magyarországra, s megindította a fővárosi események lezárását. Azonban fontos hangsúlyozni, nem azt jelenti, hogy ekkor „minden véget ért”. A köznyelv olykor úgy kezeli az eseményt, mintha november 4-én lezárult volna a történet. Holott az ellenállás vidéken tovább élt, és a történelmi emlékezetnek mind a gyász, mind pedig a hősiesség dimenzióit érdemes hosszabban vizsgálnia.
 Gál Mihály: Egy tank 1956-ból |
Világos, hogy az események láncolata 1956. október 23-án robbant ki, amikor Budapesten fiatalok, majd munkások és civilek is kiléptek az utcára, változást, szabadságot és a bolsevizmus szétzúzását követelve. A történelemkönyvek, az iskolai emlékezések és sok más egyéb is gyakran az október 23-tól november 4-ig tartó időszakra fókuszál, mintha a forradalom „vége” az invázióval együtt történt volna.
A tények viszont a következők: az ellenállás nem szűnt meg aznap. A harcok vidéken, a nagyvárosoktól távol, elhúzódtak – a „felszámolás” nem automatikus, nem egyetlen nap alatt zajlott. Az emlékezésben tehát nemcsak a gyász, hanem a büszkeség is jelen kell hogy legyen, a magyar emberek helytállása, a túlerővel szembeni ellenállás dicsérete.
A Vörös Hadsereg veszteségei
A világ egyik legerősebb hadseregének számító Vörös Hadsereg állt szemben nem reguláris magyar csoportokkal, és még így is jelentős veszteségeket szenvedett el. Az ismert adatok szerint a szovjet oldalon kb. 700 halott, 1 450 sebesült és 51 eltűnt katona szerepel.
Ezek a számok azért is figyelemre méltók, mert a szovjet hadvezetés eredetileg nem feltételezte, hogy a magyar ellenállás ilyen heves, ilyen elszánt lesz, főként vidéken. A harc nem csupán formálisan zajlott, a Vörös Hadseregnek konkrét harcokat kellett megvívnia, tehát nem csupán úgymond statikus megszállás volt.
Összehasonlításképpen 1968-ban, a prágai tavasz idején, Csehszlovákiában a szovjetek viszonylag könnyebben léptek fel, viszont a magyarországi harcok 1956-ban jóval keményebbek voltak.
A vidéki ellenállás
A fővároson kívüli területeken, például a hegyvidéki régiókban, napokig, hetekig, sőt bizonyos esetekben hónapokig húzódott az ellenállás.
A baranyai Mecseki Láthatatlanok csoport például olyan gerillaellenállók gyűjtőneve, akik a hegyekben rejtőzve folytatták a harcot, mindezt olyan előnnyel, hogy a szovjet túlerő mechanizmusait nehezebb volt érvényesíteni az erdős, nehezen átjárható térségben. Sőt, a mecsekiek majdnem tavaszig kitartottak! A harcban a vidéki szakaszok, a „partizánszerű” ellenállás külön dimenziót képviselnek, és ezen a téren a magyar forradalom különösen sajátos volt.
A szovjet hadvezetés értékelése
A rendelkezésre álló források nem részletezik a szovjet belső értékeléseket (bár kétségkívül lehetnek), de az ismert adatokból következik, hogy a szovjeteket meglepte a magyar ellenállás erőssége.
Például a szovjet hadvezetés – többek között a híres tábornok, Georgij Zsukov – utólag elismerte, hogy a magyar ellenállók esetében nem arról volt szó, hogy az invázió mint puszta erődemonstráció elegendő lett volna, hanem valódi, fegyveres ellenállással kellett számolniuk. A veszteségek (szovjet oldalon is) mutatják, hogy nem gyors, sima bevonulás volt.
A gyász és a büszkeség kettőssége
Amikor a november 4-i eseményekről beszélünk tehát, természetesen a gyász, a megtorlás, az elesettek, a visszaállított kommunista rend is része a történetnek. Ugyanakkor az is elengedhetetlen, hogy a magyar emberek helytállását, hősiességét is elismerjük.
Ezért a mai napon éppen azt kell éreznünk, mint október 23-án, hogy a magyarság legjava bizonyította azt az erőt, amely megtartott minket több mint ezer esztendőn át, szkíta-hun elődeinkkel által pedig több ezer éven át itt a Kárpát-medencében, hogy lelkünkben és vérünkben hordozzuk a szabadság szeretetét. Főhajtás és dicsőség a mártíroknak és hősöknek!
Lantos János – Kuruc.info
