Edward Bernayst (1891-1995), a bécsi születésű PR-szakértőt a propaganda atyjának szokták nevezni. A zsidó származású Bernays szerint a tömeg irracionális és a csordaszellem vezeti, ezért azt tanulmányozta (a munkája során pedig be is mutatta), hogy a képzett szakemberek miként használhatják a tömegpszichológiát az emberek irányítására. Bernays gyakran konzultált pszichológusokkal, például Abraham Brillel, vagy a saját nagybátyjával, Sigmund Freuddal.

A legismertebb és legnagyobb sikerű kampánya 1929-ben volt, amelynek célja a dohányzás népszerűsítése volt a nők körében. A női dohányzás akkoriban nem volt társadalmilag elfogadott, ezért a PR-akciót feminista tüntetésként mutatta be. Bernays a New York-i húsvéti felvonuláson női modelleket szervezett be, akiknek az volt a feladata, hogy a tömegben elvegyülve egy megadott jelre egyszerre gyújtsanak rá. Tervéről a sajtóval is előre egyeztetett, akik másnap az újságok címlapján tájékoztatták az országot a „spontán feminista tüntetésről”.

Bernays előzetesen a pszichoanalitikus Abraham Brillel konzultált, aki azzal érvelt, hogy ha a dohányzást össze tudja kötni a nők (vagy azok egy részének) érzéseivel, tudatalatti vágyaival vagy identitásával, akkor meg tudja győzni őket a dohányzásról, függetlenül attól, hogy ez az érdekükben áll-e vagy sem. Brill ötlete volt a feminista keretezés, és az is, hogy a cigarettát az újságok a “szabadság fáklyáinak” nevezzék, mint a nők férfiuralom alóli felszabadulásának szimbólumát.

Bernays tehát társadalmi jelentést adott a kampánynak, amelyben a dohányzást a szabadsággal, az egyenlőséggel és a modern női szereppel azonosította. A képek nemcsak a vidéki Amerikába jutottak el, hanem körbejárták a világot, elérve a kívánt hatást. A női dohányzás emelkedni kezdett, társadalmilag elfogadottá vált, és az erős és független nő szimbóluma lett.

Az embereket tehát meg lehet győzni arról, hogy irracionálisan cselekedjenek, ha érvelés helyett az adott dolgot a vágyaikhoz, az érzéseikhez, az identitásukhoz kapcsoljuk. Bernays óta a reklámok nagymértékben erre építenek; nem a terméket akarják eladni, hanem az érzést.

Nézzünk meg például egy narancslé reklámot: vidám családi környezet, a gyerekek rohangálnak, a reggelinél mindenki mosolyog. Amikor az anya bevásárol, ez lebeg a szeme előtt; az érzést szeretné megvenni, nem feltétlenül az érdekli, hogy melyik termék olcsóbb vagy egészségesebb. Vagy itt van ez a luxusautó reklám. Matthew McConaughey, a jól szituált negyvenes férfi belül a Lincolnba, este van, kellemes zene szól, az autó suhan az úton, a Hold visszatükröződik a fényezésen, enyhén szexuális töltet, a reklám szlogenje pedig: “az érzés veled marad”. Az autó konkrét tulajdonságairól egy szó sem hangzik el, az érzést akarják eladni.

Ha a marketingről áttérünk a politikai manipulációra, akkor azt látjuk, hogy az érzések szerepe itt is meghatározó. A fiatalokra ez különösen igaz: a világról alig tudnak valamit, ezért az érzéseik alapján tájékozódnak, amit a politikával összefonódott szórakoztatóipar (és azon belül a zeneipar) maximálisan kihasznál.

Tegyük fel, hogy van egy népszerű énekesnő, akit egy fiatal hónapokon át hallgat, énekli a számait, érzelmileg teljesen azonosul vele. Ha ezután az énekesnő nyilatkozatot tesz arról, hogy támogatja a Pride-ot és a homoszexuálisok egyenlő jogait, az meggyőző lesz a fiatal számára, mert az énekesnő dalai valódi érzéseket nyújtanak, ami elfogadóvá teszi a másodlagos (társadalmi) üzenettel kapcsolatban. Ahogyan Bernays az önállóság és függetlenség érzéséhez hozzákapcsolta a dohányzást, úgy kapcsolják hozzá a zeneiparban a dalok nyújtotta pozitív érzéseket a társadalmi haladáshoz (például az abortusz vagy a homoszexualitás elfogadásához) az előadók társadalmi aktivizmusán keresztül.

Az nem véletlen, hogy a nyugati sztárok kilencven százaléka balliberális, vagy politikai nyomásra (ha nem akar a média célkeresztjébe kerülni) annak kell mutatnia magát. Az amerikai rapper, Kanye West (aki néha horogkeresztet posztol, néha rabbik előtt hajlong) korábban elmondta, hogy a kiadók a szerződésekben bizonyos témákat kifejezetten megtiltanak: nem lehet például kereszténységről vagy Jézusról énekelni, bűnözésről, drogokról, gyilkosságról vagy prostitúcióról viszont lehet.

Dr. Pécsi Rita neveléskutató szerint: “Az nevel, aki élményt ad, ha ez egy sorozat vagy az internet, akkor ők nevelnek, ha a szülők adják az élményeket, akkor ők nevelnek.”

A zene élményt ad, a pozitív élmény megerősít, a negatív pedig elutasítóvá tesz valamivel kapcsolatban¹. Hadd mondjak néhány személyes példát.

Fiatal koromban olyan iskolába jártam, amit közben visszakapott az egyház. Hétfőnként volt „reggeli áhitat”, amikor rendszeresen a „szent, szent, szent” kezdetű dalt kellett (volna) énekelni vékony, magas hangon. A fiúk ezt buziságnak tartották (elnézést a kifejezésért), és senki nem is énekelte. Aztán egyszer az osztály bohóca elkezdte vékony női hangon énekelni, és mindenki dőlt a nevetéstől. Kevés dologra emlékszem a reggeli áhitatokról, de arra igen, hogy az érzést a nevetséges és a megalázó szavakkal lehetne jellemezni. A szándék és a szavak szintjén tehát a vallásos nevelés volt a cél, de az érzés, amit adtak, inkább eltávolított tőle.

Emlékszem az énekórákra is. A tanárnő egyszer arról magyarázott, hogy mi nem értékeljük a népdalokat, holott páratlan népdalkincsünk van, és hogy Japánból járnak ide tanulmányozni. A probléma csak az volt, hogy a tankönyvben olyan népdalok voltak, mint a „Hej, Jancsika, Jancsika, mért nem nőttél nagyobbra! Dunáról fúj a szél”, ami egy fiatalnak gagyi. Ezért úgy voltam vele, hogy bár szimpatikus a tanárnő érvelése, inkább Metallicát hallgatok, a népdalokat pedig végleg leírtam. Aztán vagy 15 évvel később egy céges rendezvényen a kolléganők estefelé népdalokat kezdtek énekelni. Némelyik olyan szívhez szóló volt, hogy félig ittasan is azonnal meggyőzött, hogy a népdal valami nagyon jó dolog.

És hogy egy pozitív példát is mondjak: hetedikesként a szkinhedekről semmit nem tudtam, csak amit a TV mutatott, hogy valami agresszív kopaszok. Aztán egyszer a buszon két nyolcadikos srác az Egészséges Fejbőr albumáról beszélgetett, az egyikük pedig nagy lelkesen magyarázott az „A mi hazánk” című számról, amiben megéneklik a magyar címert. Később meghallgattam a számot, ami meggyőzött arról, hogy nem is állunk olyan távol egymástól a szkinhedekkel, és hogy többet kellene tudom erről a dologról.

Ezek a példák is mutatják, hogy a fiatalok mennyire az érzések alapján döntenek. Egy dolog akkor valódi, akkor értékes, ha igazi érzéseket ad. Az iskola a szavak szintjén a kereszténységre és a népzene szeretetére akart nevelni, az érzések szintjén viszont inkább eltérített tőle; mivel negatív érzéseket adott, elfogadás helyett menőbb volt lázadni ellene.

Sokan megállapították már, hogy egy szakadék húzódik a fiatalok és a felnőttek világa között. „Ha felnősz, meghal a szíved” – énekli egy együttes, és sok fiatal megfogadja, hogy soha nem lesz olyan, mint a felnőttek.

A magas szintű propaganda viszont okosabb a közoktatásnál, át tudja hidalni ezt a szakadékot, hogy manipulálja a fiatalokat.

A Fidesz 2025-ben hívta életre a „Harcosok Klubját”, hogy olyan internetes aktivistákat toborozzon, akik részt vennének a kormánypárti kommunikációban. 2025 májusában volt egy nagyobb rendezvényük, amiről mindenkinek az volt a benyomása, hogy az egész egy erőltetett, amerikai stílusú, Vidám Vasárnap hangulatú pártrendezvény.

Ezzel szemben a Puzsér Róberthez köthető Polgári Ellenállás Mozgalom a választás előtti péntekre Rendszerbontó Nagykoncertet szervez.

A Harcosok Klubjának (HK) korábbi rendezvénye és Puzsér koncertje között van egy óriási különbség: az egyik erőltetett, ezért nem lehet azonosulni vele, a másik viszont egy buli, amelynek húzóneve, Azahriah, háromszor tudja megtölteni a Puskás Arénát. Puzsér úgy fogalmaz, hogy a politika a kultúrából nő ki, „a ma kultúrája a holnap politikája”, ezért össze szeretné kötni a politikát és a kultúrát. Magyarul Bernayshez hasonlóan egy olyan hamis árukapcsolást hajtana végre, ahol egy popsztár iránti rajongás egyenlő a baloldalra szavazással. A tudatalatti manipuláció lényege éppen ez az árukapcsolás: önállóság=dohányzás, boldog család=narancslé, Azahriah=baloldalra szavazás.

Egy fiatalnak nyilván a buli a szimpatikusabb, és viszolygással néz az olyasmire, mint a HK. Ez valahol jogos. Viszont rá kell mutatni, hogy a nyugati, liberális rendszer eszközként használja a fiatalokat. A középkorúak világnézete már megszilárdult, az évek alatt felépített egzisztencia miatt pedig kevésbé hajlamosak lázadni, a fiatalok viszont még formálhatóak, lázadó természetűek, ég bennük a tettvágy. Ezért van, hogy miközben a nyugdíjasokat gyakran negatívan mutatják be (mint akik teljesen felülnek a propagandának), addig a fiataloknak hamis nimbuszt építenek.

A hatalom minden korosztályt manipulál, a magyarság pedig kortól, nemtől, határoktól és politikai oldalaktól függetlenül összetartozik. Ettől függetlenül viszont hadd mondjam azt, hogy a nyolc osztályt végzett Azahriah éppen annyira érti a politikát, mint egy cserebogár. Ha valaki „Azi” miatt lesz baloldali szavazó, az abszolút birkának tekinthető, mivel bedőlt a manipulációnak. Mert Puzsér célja végső soron ez, hogy a kultúrán keresztül beterelje a fiatalokat a baloldali akolba.

A Polgári Ellenállás szimbóluma a marxistáktól jól ismert ökölbe szorított kéz (ami a fennálló társadalmi rendet akarja szétzúzni), de vörös zászló helyett piros-fehér-zöld a háttér, proletár helyett pedig polgárinak nevezik, hogy jobban el lehessen adni.

Egy vitatott választási eredmény esetén egyébként könnyen elképzelhető, hogy a baloldal ezeket a koncertező fiatalokat (mint hasznos idiótákat) küldené a rendőrök ellen, egy második euromajdan kísérletével.

Puzsér Róbertnek, a magyar közélet egyik legkártékonyabb szereplőjének az alábbi megszólalására szeretném felhívni az olvasó figyelmét, ami a maga nemében valahol zseniális. Ebben a videóban a riporter azt kérdezi tőle (3:40-nél), hogy tudna-e mondani egy pozitív dolgot Orbán Viktorról? Némi gondolkodás után azt válaszolja, hogy Orbán pozitív tulajdonsága az Izrael-pártisága lehetne, de ez sem elegendő, mert lehet, hogy csak Netanjáhúnak szól, és nem beszélhetünk feltétel nélküli Izrael-pártiságról.

A fenti azért zseniális, mert az Izraelt minden szinten kiszolgáló, a kiválasztottak területi terjeszkedését és Irán elleni háborúját is támogató Orbánt (aki a gázai népirtással kapcsolatban csak annyit üzent Netanjáhúnak, hogy „be kell fejeznie a munkát”) sikerült azonnal „jobbról” támadni, és azzal vádolni, hogy nem elég Izrael-párti.

Puzsér egyébként az a turbózsidó, akinél a balliberális, szabadelvű és toleranciahívő eszmeiség – amit Európának és Magyarországnak szán – keveredik az Izrael-maximalizmussal, a népirtás és a területi terjeszkedés támogatásával. Magyarul ő egy személyben testesíti meg a globalista Sorost és a fanatikus cionista Netanjáhút. (Ami egyébként következetes, hiszen más a zsidóság etnikai érdeke Európában, és más Izraelben.) A kóserkonzervatívok között valamikor elterjesztették, hogy a zsidóság ugyanolyan megosztott, mint Amerikában a demokraták és a republikánusok, vagy mint nálunk a fideszesek és a tiszások. Hogy ez mennyire téves, azt Puzsér példája mutatja.

Visszatérve a zenei világra: bár soha nem hallgattam meg egyetlen Tóth Gabi számot sem, mégis meglepett az a hihetetlen gyűlölet, amit a baloldal rázúdított az énekesnőre. Ez az agresszivitás mutatja, hogy mennyire fontosnak tartják a kulturális hegemóniát.

A Fidesz eddig nem ért el nagy eredményeket sem általánosságban a kultúra területén, sem a meghatározó magyar zenészek körében. A cigányság körében viszont totális győzelmet aratott Győzike és Kis Grófo maguk mellé állításával. Nem véletlenül mondják egyre többen, hogy a Fidesz a cigányok pártja. Kis Grófo az abszolút példaértékű fideszes, akit pár éve a hitgyülis Németh Sándor keresztelt meg és vezetett be a zsidó-kereszténység rejtelmeibe.

Az érzelmek szintjén megvalósuló tudatalatti manipuláció a nyugati világban ipari méreteket ölt, amelyet a több milliárd dollárból működő amerikai zene- és filmiparon keresztül tartanak fenn. Tehetünk valamit ez ellen?

Egyrészt a fiatalok a legkevésbé sem szeretik, ha kihasználják vagy manipulálják őket, ezért a legegyszerűbb elmondani, hogy hogyan történik a szórakoztatóiparon keresztül az agymosás.

Másrészt vannak saját lehetőségeink. Rob Rundo egy ismert amerikai nacionalista, akinek a nevéhez az Aktív Klubok létrehozása fűződik. Rundo a nemzeti szervezetek decentralizált hálózatát hozta létre, és egy olyan elképzelést képvisel, amit nacionalizmus 3.0-nak nevez. Ennek az a lényege, hogy inkább épít az esztétikára és a kultúrára, mint az elméletre. Egy jó kiállású, sportos, hazafias fiatalokból álló nacionalista hálózatot szeretne létrehozni.

A fentiekhez hozzáteszem, hogy az esztétika, az élmény és az érzelem három különböző dolog. Bernays tudatosan használta az esztétikát, fiatal, jól kinéző modelleket fogadott fel, de a lényeg az érzelmi manipuláción (és a hamis árukapcsoláson) volt. Az esztétika a külső megjelenés, ahogyan például a nemzetiszocialisták Hugo Boss egyenruhát viseltek. Egy túra, a néptánc, az íjászat vagy a lovaglás az élmény kategóriája, amelyek a történelmi szálon keresztül könnyen összeköthetők a hazafias érzülettel. A nemzeti zenekarok egyes számai, egyes népdalok, a katonahősök történetei, az olyan irodalmi művek, mint az „Egri csillagok” vagy Wass Alberttől az „Adjátok vissza a hegyeimet!” viszont a legerősebb érzelmi azonosulást eredményezik.

A menedzsment tanítja, hogy hogyan kell motiválni az embereket. Antoine de Saint-Exupéryt szokták idézni, aki szerint: „Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz és szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat... Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt”.

A cselekvéshez szükség van belső motivációra, a motivációt viszont az érzelmi azonosulás teremti meg. A mi szempontunkból az lenne a lényeg, hogy minél többen legyenek azok a hazafiak és honleányok, akik a szavazáson túllépve cselekvő módon szeretnének hozzájárulni a magyar közösség megmaradásához és boldogulásához. Hogyan lehetne ezt elérni? Elsősorban az olyan (régi vagy új) művészeten, zenén és irodalmon keresztül, amely összekapcsolódik a hazaszeretettel.

A magyar múlt tele van kincsekkel: több száz éves történelmi iratokkal, levelekkel (mint Zrínyi Ilona levele a fiához), népdalokkal, hőstörténetekkel, amiket csak a felszínre kellene hozni.

Másrészt érdemes lenne felszínen tartani a közelmúlt alkotásait, amelyek egy időben sokat jelentettek a nemzeti oldalnak, de mégsem ismeri mindenki.

Harmadrészt pedig létrehozhatnánk új alkotásokat. A Nacionalista Zóna Telegram-csatornán korábban volt novellapályázat, ami szerintem jó ötlet. Az ilyesmit a Mi Hazánk Mozgalom is megfontolhatná: egy elismert hazafiakból álló zsűri, közönségszavazat, egy kisebb, de mégis motiváló díj, és egy releváns téma. Megteremthetnénk (vagy megerősíthetnénk) a magunk kulturális közegét, ami az elkötelezettség és a motiváció erősödésén keresztül előbb-utóbb szavazatokban is meglátszana.

Múlt – jelen – jövő.

A publicisztika eredetileg a szerző Substack-felületén jelent meg.