Az 1956-os szabadságharc hagyatékát a fősodratú politikai pártok jellemzően igyekeznek magukévá tenni, annak egyfajta örököseiként pózolni (még a nemzetellenes SZDSZ is ezt tette), így ezen hagyaték megítélése is többféle. Ugyanakkor bárhonnan is közelíti meg az éppen aktuális párt a szabadságharcot, annak úgy tűnik csak egy eleme van, ami tabu – egy elem, amit sokan le is tagadnak –, ez pedig a zsidóellenesség. A zsidóellenességé, amely az akkori berendezkedést ismerve nem lephet meg senkit. Ez szerepet is játszik ’56 – mondjuk úgy – antiszemita részének eltussolásában, de inkább lehet az oka mindennek az, hogy a neoliberális nyugati elit a pesti harcosokra egyfajta demokratikus liberalizmust akarókként tekint, amit a hazai politikai berendezkedés el is fogad, s így azok antiszemiták bizony nem lehetnek... Az alábbiakban ezt a kérdéskört kísérlem meg körüljárni, segítségül hívva kutatások eredményeit, de még meglepő helyekről, például az Amerikai Zsidó Bizottság archívumából is érdekes dolgok tárulnak majd elénk...

Erre a jelenleg felettünk uralkodó berendezkedésre, amely ezt a tabut fenntartja, most – a részleges pontatlanságtól eltekintve – a történelmi párhuzam miatt tekintsünk úgy, mint egyfajta új bolsevizmusra, mely nem az internacionalista „új szocialista ember” karakterét kívánja megteremteni a nemzeti karakterek eltörlésével, hanem egy hasonlóan internacionalista „modern emberét”. Ezúttal viszont sarló és kalapács helyett inkább szivárványzászlóval és fajilag kevert népességgel, egy kapitalista, lecserélhető, egyénként a semmiben lebegő, oligarchák és befolyásos emberek (jellemzően zsidók) által – gyökerekkel már nem rendelkezvén – manipulálható masszába gyúrva. Akik a kulturális-politikai irányvonalat meg tudják szabni, lefektetve, mi a morális (ferde hajlamúak, „transzgyerekek”, migránsok stb.), mi a deviáns („transzfóbia”, „idegenellenesség” stb.), mi a jó és a rossz, most a hazánk vezetői által is, bár panaszkodva, de alapvetően elfogadott EU-t és atlantista tengelyt irányítják mint egy mai Politbüro.

Korunk Európai Egyesült Államok rémképe mint neoliberális, atlantista (és így cionista, filoszemita) berendezkedés már Lev Trockij által is ki lett hirdetve, de akkor még mint „Szocialista Európai Egyesült Államok” (Trotsky, 1931). A maihoz hasonlóan az is a nemzetek eltörlésén alapult volna, ahogy Vlagyimir Lenin fogalmazott: „A szocialista mozgalom nem győzedelmeskedhet a régi, nemzeti keretek között. Az emberi együttélés új, magasabb rendű formáit teremti az meg, amelyben minden nemzetiség dolgozó tömegeinek jogos szükségletei és haladó törekvései első ízben a nemzetközi egységen keresztül elégülnek ki, feltéve, hogy a meglévő nemzeti felosztások felszámolásra kerülnek” (Lenin, 1964a, 38–39. o.). Szerinte „A[z internacionalista] szocializmus célja nemcsak az emberiség apró államokra való felosztásának és a nemzetek bármilyen formában való elszigeteltségének megszüntetése, hanem a nemzetek közelítése mellett, [egymásba] integrálása is. És éppen e cél elérése érdekében kell egyrészt megmagyaráznunk a tömegeknek Renner és Otto Bauer úgynevezett »kulturális és nemzeti autonómia« eszméjének reakciós jellegét...” (Lenin, 1964b, 146–147. o.). Később Joszif Sztálin is ezek mentén egy össznemzeti egybeolvadást tűz ki célul, miután a proletárdiktatúra már konszolidálódott és „amikor a gyakorlat meggyőzi a nemzeteket a közös nyelv előnyeiről a nemzeti nyelvekkel szemben – a nemzeti különbségek és nyelvek kezdenek eltűnni, és helyet adnak egy világnyelvnek, amely minden nemzet számára közös. Véleményem szerint ez a nemzetek jövőjének hozzávetőleges képe, a nemzetek fejlődésének képe a jövőbeli egyesülésük felé vezető úton.” (Stalin, 1929, 17. o.)

Egy szó, mint száz, az 1956-os szabadságharcosok – bár sokan közülük nyilván csak a sanyargató hatalom megvetése miatt mentek utcára – egy ilyen nemzetellenes jövőkép ellen harcoltak, így őket ünnepelni úgy, hogy elfogadjuk az EU-féle „új bolsevizmust”, képzavart eredményez. Míg a fősodratú politikában kényelmesen éldegélő Gyurcsány Ferenc-féle egykori pártfunkcionáriusok léte, vagy például a Szabadság téri szovjet emlékmű miatt nem beszélhetünk „méltó” megemlékezésről, addig a mai nemzetellenes központi hatalom bilincsében se tehetjük azt. Amint korábban is tabusítva volt 1956, az 1989 óta fennálló rendszerben is jelentős erőfeszítés történt arra vonatkozóan, hogy azt tabusítsák, „megtisztítsák” annak zsidóellenes elemétől – ami eleve azt feltételezi, hogy van valami tisztátlan a zsidók iránti ellenszenvben. Én mégis arra ösztökélném az olvasót, hogy ezt máshogy értékelje: míg máig lehet mondani, hogy „ruszkik” így és úgy, addig a „zsidók” tabu marad. Ez a jelenlegi berendezkedés nem érdekelt abban, hogy „antiszemitákra” hősként tekintsen, így szabadságharcosaink ezen karaktervonása a hallgatás homályába vész – a kádárista pártállam tabuihoz hasonlóan a jelenleginek is megvannak a szent tehenei. Ha ledöntjük magunk elől ezt a korlátot, teljes lelki békével karolhatjuk fel 1956-ot annak mellőzött és szőnyeg alá söpört hagyatékával: a zsidóellenességgel együtt.

Zsidó hatalom, magyar lázadás

Az akkoriban sikeres és köztiszteletben álló angol történész, David Irving még az 1970-es évek elején felkereste a magyar hatóságokat, hogy engedélyt kapjon a beutazásra, s így az 1956-os események elemzésére. Ezt hosszas huzavona követte, de végül sikerrel járt, és szabad utat kapott, egyben hozzáférést is biztosítottak számára a dokumentációk átnézéséhez. Könyve végül 1981-ben látta meg a napvilágot. (Bár a mű magyarul is megjelent a Gede Testvérek gondozásában [Irving, 2003], az alábbiakban az eredeti angolból idézek majd.)

 

 

Tanulmánya kapcsán Irving az 1983-as Nemzetközi Revizionista Konferencián tartott felszólalásában ecsetelte azt (Irving, 1983), hogy addigi könyveivel ellentétben ez a könyv komoly akadályokba ütközött. Az amerikai Putnam kiadó vezérigazgatója, a zsidó Peter Israel felhívta Irvinget, s közölte vele, hogy inkább bevállalják az ebből adódó anyagi károkat, de nem adják ki a művét. Irving aztán így beszélt arról:


Irving a zsidóellenesség okára is rámutat:

„Tizenegy év elfojtott haragja tör most elő. [...] A népharag az ÁVO, a magyar GPU emberei ellen fordult, akik már az orosz páncélosok megjelenése előtt lőttek a tömegre, és kínozták a foglyaikat.” (forrás: Paris Match, 1956. november 10.)

Irving szerint emiatt anatéma műve kritikusai számára, majd hozzáteszi:


Amint Charles Lutton (1984) könyvismertetőjében rámutat, Irving a fentiek mellett még „a helyszínen tartózkodó diplomaták és újságírók naplói alapján arra a következtetésre jutott, hogy az 1956-os magyar felkelés nagyrészt spontán lázadás volt az ellen, amire úgy tekintettek mint egy zsidó diktatúra”. Irving erről így ír könyvében:


Elkerülendő, hogy szóbeszéd alapján ítéljen, Irving maga is utánajárt, mennyire volt zsidó az akkori hatalom, és megerősíti maga is, hogy bizony jelentősen az volt. Például könyvének „ki kicsoda” részében is súlyos zsidó felülreprezentáltságot láthatunk a felsorolt 56 név között (i.m., 17–22. o.).

A tabu küszöbén egyensúlyozva Karády Viktor (1993) szociológus, társadalomtörténész tanulmányában a biztonságos oldalra dől át, s nem pazarolja az időt az Irving-féle sok alany és adat átnézésével, inkább pár sorral elintézi a kérdéskört: ő nem lát zsidóellenességet 1956-ban. Talán nem meglepő ez, hiszen, amint említve lett már, az új, korábbi rendszert leváltó, elvileg demokratikus berendezkedésnek 1956 az egyik alappillére, mutatóban legalábbis (miközben elszámoltatás nem történt, és az egykori pufajkás zsidó, Horn Gyula lett miniszterelnök pár éven belül). Az 1990. évi XXVIII. törvény szerint „A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét.” Terry Cox (1997, 6. o.) szerint is „Minden fő politikai párt vagy irányzat megpróbálta 1956 történetét annak az örökségnek a részeként bemutatni, amelyre vetélytársai kizárásával támaszkodik, saját hozzájárulásaként a demokratikusabb politikai rend kialakításához a posztkommunista időszakban”.

Mindenesetre Karády tanulmánya tartogat számunkra érdekes részeket, támogatva Irving fenti következtetéseit, például: „Mivel a sztálini rendszert a híres moszkovita vezetők »kvartettje« irányította (mind zsidók), és a hírhedt politikai rendőrségnek is több zsidó származású tiszt volt a parancsnoka, a desztalinizáció számos zsidó eltávolítását követelte a hatalmi pozíciókból” (Karády, 1993, 87. o.). A szerző szerint is „a magyar kommunizmusban a zsidók nagyobb szerepet játszottak, mint a kommunizmusban máshol...”, a hatalomban megfigyelhető volt „a zsidók gyakori jelenléte a párthierarchiában (különösen a központi szervekben)” (uo.). Karády aztán rámutat a hatalomba furakodott zsidók kapcsán: „[ha] a kommunizmusról szerzett politikai, erkölcsi és társadalmi tapasztalataik biztosan mások voltak, mint a nem zsidóké – legalábbis annyiban, hogy az antiszemitizmussal szembeni védelem reményét a rezsimbe vetették –, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarországon, kivételesen, elvárásaik nagyjából teljesültek” (uo.). Valóban, Olga Petrova (2020) is hasonlóan fogalmaz: „A zsidók a szovjet internacionalizmusban a náci vagy a magyar nacionalizmus ellentétét látták, amelyek, mint azt a zsidók a háború alatt megtapasztalták, a helyi lakosság tömeggyilkosságban való együttműködésének legtragikusabb következményeit eredményezték. A zsidóknak ez a kedvező (legalábbis kezdetben kedvező) hozzáállása a magyarországi szovjet jelenléthez szerepet játszott a magyarok és a magyarországi zsidók közötti ellentétek erősítésében...” – továbbá: „a háború utáni Magyarországon a kommunista párt szívesen vett fel zsidókat a tagjai közé, mert »sehol máshol nem talált volna a párt annyi művelt és megbízható kádert, mint a zsidók között«. Ennek eredményeként a zsidók politikai jelenléte a háború utáni magyar kommunista kormányban sokkal nyilvánvalóbb volt, mint a keleti szovjet blokk bármely más országában...”. A csoportkülönbségek, a vélt vagy valós etnikai érdekek tehát döntően befolyásolták a zsidó–magyar együttélés menetét, a kettő pedig súlyosan ütközött (nem először és nem utoljára). A csoportkonfliktus törvénye, hogy sérelmekhez vezet, a sérelmek pedig pofonokhoz – melyek néha itt, néha ott csattannak el.

Az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) archívumában több magyarországi vonatkozású és ’56-os dokumentum található, elsősorban egy Eugene Hevesi (Ferenc) nevű tulajdonképpeni AJC-ügynök tollából, aki hazánk zsidóügyeit figyelte (budapesti születésű, rabbicsalád sarja), és látszólag szabad bejárása volt. Egyik ilyen fájlban egy levelet találunk tőle Zachariah Shuster, az AJC európai igazgatója számára. Ebben Hevesi ijedten számol be 1957. február 27-én arról az egyik kapcsolattartója alapján, hogy „Kerekes szerint a forradalom előtt a zsidó személyzet aránya ebben a szervezetben [ÁVH] 40%-ra volt becsülhető. Ma, legalábbis a politikai részlegben, ez az arány eléri vagy meghaladja a 80%-ot” (AJC, 1957, PDF 35. o.). Mindez persze a potenciális rossz reklám miatt aggasztja:


A neves zsidó holokauszttörténész, David Cesarani egy magyarországi zsidótémájú könyv (Kádár és Vági, 2004) ismertetőjében hasonló húrokat penget a zsidó hatalmat illetően, a pár évvel korábbi időszak kapcsán:

 

Visszatérve Irvinghez: ő inkább tartotta ’56-ot felkelésnek, semmint forradalomnak, amivel a terminológiai viták keresztútjára tévedünk. Gyáni Gábor (2007, 13. o.) szerint „A forradalom »ideológikus«, 1789 óta meggyökeresedett értelmében a restauráció, tehát egy korábbi állapothoz való (erőszakos) visszatérés nem forradalmi, hanem tisztán ellenforradalmi tett. Így gondolta ezt már a Horthy-kori politikai elit is, büszkén hirdetve magáról, hogy ellenforradalmi rendszer, még ha nem is mindenben kívánta restaurálni az 1918 előtti állapotokat” – hozzátéve: „[a] Kádár-rendszer azért nevezte ötvenhatot ellenforradalomnak, mert a proletárforradalom állama (állami rendje) elleni felkelés aktusát látta benne; a permanens forradalom kézenfekvő fogalmi perspektívájából ezért is értékelte úgy, hogy egy forradalom előtti (pl. a Horthy-rendszerben testet öltő kapitalista vagy félkapitalista) politikai és társadalmi rendszer restaurációját készítette (volna) elő, ha győzedelmeskedik” (i. m., 14–15. o.; lásd még: Cox, 1997). Hogy a régi rendet akarták-e (részben) visszaállítani, vagy valami merőben újat szerettek volna (esetleg mindkét cél jelen volt), vita tárgya lehet, de akárhogy is tekintsünk rá, szabadságharc volt, és alulról szerveződő, önfeláldozó hősök vívták.

Irving ’56 kapcsán az egyik legterebélyesebb forrásanyagból dolgozott, több országban, így vaskos könyvének következtetéseit – a zsidók kapcsán – nehéz vállrándítással elintézni, bár Gömöri György (2002) részletes cáfolat helyett mégis így tesz, állítván: „Ezt a véleményt nemcsak Hugh Seton-Watson, de a forradalom összes többi történésze is élesen elutasítja”. Irving műve olyan súllyal támasztja alá ezt az alapvetést, hogy ha el is fogadjuk, hogy esetleg túloz, még mindig elég alap marad mindennek stabil alátámasztására.

 

Irving művének kritikája gyanánt gyakori hivatkozás Mink András (2000) írása, melytől így azt várná az ember, hogy ebben Irving alapvetéseinek cáfolatát is megtaláljuk, de csalódottan érünk Mink értekezésének végére, ha erre számítunk. Írásának első felében Irving könyvének előkészületeit dokumentálja a szerző, enyhén azt sugallva, hogy Irving a Kádár-féle államhatalom segítségéért cserébe (beutazás, interjúk, archívumok stb.) egy, a hatalom álláspontját is korrekten bemutató könyvet ígért, egyszersmind igazolva azt. Ezt követően a könyv tartalombeli kritikája Mink által már inkább csak fintorgásként jellemezhető – meg is jegyzi, hogy „Irving ténybeli tévedéseire nem térek ki”, pedig személyeskedő, flegma megjegyzései között lett volna ennek is hely... Pár elemnek ugyan ellentmond, de a zsidóellenesség kérdése érintetlen marad. Ehelyett inkább azt olvashatjuk, hogy „Irving föltűnő alapossággal taglalja [a] háború utáni magyar történelemben és 1956 kapcsán a zsidó elementumot”, hozzátéve még, hogy „1956 forgatagában pedig bizonyára voltak antiszemiták is. Ezekről a témákról tengernyi irodalom szólt és szól, amelynek még a felsorolásába sem érdemes itt belekezdeni”. Mink alapvető álláspontja szerint „Irving Kádárékkal ellentétben nem állítja, hogy 1956 fasiszta lázadás volt. Mégis a kép, amit rajzol róla, egy nem fasiszta számára fasiszta lázadás képe. Egy fasisztának pedig éppen ez tetszik benne. Lám, mutathattak rá Kádárék Irving könyvére: Irving ugyan elvéti a lényeget, nem látja a fasizmus igazi értelmét, de mi is pont erről beszélünk.” Visszakanyarodunk itt tehát korábbi sugallataihoz, immár konkrétabban. Lásd még: „Irving könyve dokumentálja, egyben igazolja mindazt, amit Kádárék 1956-ról állítottak. Irving nem követte szolgaian a magyar konzultánsok intencióit. De átvette tőlük mindazt, ami beleillett maliciózus, antiszemita világszemléletébe.” Mink úgy véli, hogy „Irving nem történész, hanem kukkoló, aki érezhető élvezettel csámcsog a zaftossá vizionált részleteken. Számára a zsidó zsidó, a kommunista mindenekelőtt zsidó, és persze kommunista, a felkelő alapvetően csőcselék, a politikus cinikus, gyáva sündörgő, 1956 pedig káosz, hatalomvágy, helyezkedés, árulás, pogrom és polgárháború.”

Valóban: egy későbbi írásában Mink (2008) már egyenesen így fogalmaz: „Hadd jegyezzem meg itt, hogy a kádárista propaganda is tisztában volt ezzel, és pontosan az ellenkező irányból célozta meg a nyugati demokratikus közvéleményt; David Irving volt az, aki a magyar hatóságok támogatását élvezve írt egy gonosz könyvet, amely a forradalmat a magyarországi zsidó származású kommunisták elleni pogromként ábrázolta.” A szerző érdemi cáfolatra itt se fordít időt.

 

 

 

Irving művének későbbi kiegészítéseként is tekinthető Standeisky Éva Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban című tanulmánya, melyben a szerző idéz pár kutatót, akik szerint voltak ugyan antiszemita jelenségek a felkelés alatt, de ezek nem voltak jellemzőek, majd eltérő álláspontját 39 oldalon át taglalja, számos incidenst, esetet dokumentál benne (konkrétumokat hoz fel tehát fintorgás helyett). A zsidóellenességet nem látók kapcsán a szerző így fogalmaz: „A fentebb idézett történészi megállapítások a fehér könyv adatain alapulnak. Ezek forrásai a Magyar Izraeliták Országos Irodájába eljutott helyi hitközségi jelentések. A propagandakiadvány összeállítói a vallásos zsidók tapasztalatai közül emelték ki azokat, amelyek politikai céljaiknak megfeleltek. A hitközségi jelentések eleve nem terjedhettek ki valamennyi olyan településre, ahol 1956-ban zsidók éltek: nem mindenhonnan küldtek Budapestre beszámolót, számosan pedig emigráltak – többségük Izraelbe – vagy más településre költöztek a zsidóellenes megnyilvánulások érintettjei közül” (Standeisky, 2004, 148. o.).

Hivatkozik Alexandr Szolzsenyicin a zsidó–orosz együttélést elemző, a magyarul Együtt címen két kötetben megjelent monumentális művére is: „Szolzsenyicin 2002-ben megjelent könyvében emigrált magyar zsidók angol nyelvű visszaemlékezés-kötete alapján állítja, hogy az 1956-os magyarországi felkelésnek antiszemita jellege volt – s ezt a történészek elhallgatják. Hozzáfűzi saját véleményét: ennek az lehetett az oka, hogy a magyarországi belügyesek között túlsúlyban voltak a zsidók. Még azt is megkockáztatja: az antiszemita megnyilvánulások miatt nem támogatta a Nyugat a felkelést, amellett persze, hogy lefoglalta a szuezi válság. A szovjetek pedig jobbnak látták nem feszegetni a magyar felkelés zsidóellenességét” (uo.). Standeisky szerint „az alsóbb néprétegek tradicionális antiszemitizmusa mögött szinte soha, a közép- és felső rétegeké mögött pedig többnyire nincs politikai indíttatás. 1956-ban a zsidóellenesség mindkét alapformája és ötvözetük is jelen volt” (i. m., 149. o.). Rámutat még: „A zsidóellenes érzelmek a forradalom első napjaiban törtek a felszínre. Számos olyan szobordöntögető, csillageltávolító felvonulásról, izzó hangulatú népgyűlésrõl tudunk, ahol valaki vagy valakik szidták a zsidókat.” (I. m., 160. o.) Mindez egy országosan megfigyelhető jelenség volt:


Hogy a szabadságharcosok között mekkora volt a nemzetiszocialista, hungarista arány, nem tudni, feltehetően túl nagy nem lehetett, mert amint a Történelmi Szemle egyik tanulmánya megjegyzi: „A nyilasok, hungaristák és más, szélsőjobboldali politikusnak minősülők döntő többsége 1945-ben, a második világháború végén menekült ki a szovjet csapatok elől az országból”, de a még itthon maradottak lehettek aktívak a harcokban, ugyanis „kisebb részük az 1956-os forradalom után lépte át a nyugati határt” (Keresztes, 2021). A tanulmány szerint ugyanakkor a hungarista emigráció aktivizálta magát, és próbált tenni valamit, de sikertelenül.

Standeisky egy miskolci gyilkosság kapcsán arra mutat rá, hogy szerinte miért nem voltak egyes esetek antiszemitaként számontartva a hatalom által: „nem akarták, hogy a zsidóság és az ÁVH közötti összefüggés szóba jöjjön. Freimann volt a zavaró elem: meggyilkolásának körülményei megkerülhetetlenné tették, hogy a hatalom számára kínos zsidó–ÁVH összefüggés felmerüljön. Azáltal, hogy zsidó Freimannt a tömeg a meglincselt rendőr alezredes öccsének vélte, eltitkolhatatlanná vált, hogy nem csupán vezető pozíciója és a sortűz elrendelésében játszani vélt szerepe miatt végeztek vele a legbrutálisabban – négy másik rendőrtisztet is megöltek –, hanem azért is, mert zsidó volt” (Standeisky, 2004, 156. o., 34. lábjegyzet). Szerinte a hatalomban lévők „Foglyai maradtak a marxista–leninista doktrínának, amely szerint a kapitalizmus felszámolásával az antiszemitizmus automatikusan megszűnik. Ha beismerik, hogy a zsidóellenes atrocitásokat zömmel az általuk a társadalom vezető osztályának tartott munkások követték el, saját évtizedes uralmukról állítanak ki rossz bizonyítványt” (i. m., 181–182. o.).

 

Mindez nem csak a kezdetekre volt jellemző: „A zsidóellenesség elszórt jeleivel november 4-e, a második szovjet megszállás után is találkozhattak az utcán járók: röpcédulák és falfirkák árasztották a gyűlöletet. Az egyiken ez volt olvasható: »Ki a hazaáruló zsidókkal az országból!«” (i. m., 157. o.). Megfontolandó a történész azon megjegyzése is, miszerint „Ember Mária figyelt fel arra, hogy október 23-a legelterjedtebb jelszavának – »Aki magyar, velünk tart!« – lehetett antiszemita jelentéstartalma is. A zsidók közül többen mindenesetre így értelmezték. »Bizonyára voltak a városban zsidók, akik már ettől összerezzentek. Még közel volt az a kor, amelyben magyar voltuk kétségbe vonatott.«” (i. m., 159. o.).

Standeisky tanulmányának hátulütője, hogy időről időre lekezelő, megvető hangnemben igyekszik egyesek vélt motivációit pszichoanalizálni, sokszor inkább komikus eredményt produkálva. A komolytalanság talajára is rálép, amikor úgy érvel, hogy „gyermekkorban kikeresztelkedettet” (i. m., 147. o.) nem kéne zsidónak tekinteni (mintha vallási, és nem etnikai kérdésről lenne szó), az a gyenge ellenérv is felüti fejét, miszerint a hatalmat gyakorlók többsége nem volt zsidó (i. m., 159. o.), ami egyrészt nem igaz, ha leszűkítjük a kört, másrészt átlátszó próbálkozás pont a Rákosi-rezsim alatt sínylődők kapcsán ezt az arcátlanságot beadni. Mint ezen írásomban is látható, még a fősodrat történészei is elismerik – ha szájukat húzva is –, hogy az akkori berendezkedés erősen zsidó volt (főleg per capita szempontból). Ha el is fogadnánk a „nem volt zsidó többség” felvetését, nem derül ki, miért a matematikai többség – talán 50,1%? – esetében lenne csak jogos egy kimutatható jelenség ellen kikelni: főleg mivel a zsidóellenesség az ’56-os megnyilvánulásoknak messze nem tették ki a többségét, a szerző mégis hosszas tanulmányt tartott fontosnak írni erről... Ennek ellenére, dokumentarista szerepe miatt értékes munka.

A magyar ’56 sokakra hatással volt anno. Hannah Arendt zsidó filozófus, a „totalitárius rendszerek kutatója” beszédes esetét Christopher Hitchens (2006, 87. o.) tárja elénk: „A totalitarizmus gyökerei című könyv második kiadásához külön utószót fűzött az epizódhoz [’56-ról], amelyet később eltávolított. Arendt nem szépített ezen. Őszintén elmondta, hogy eltávolította, és hogy az – ahogy ő fogalmazott – »sok részletében elavult«. De valójában sohasem mondta el, hogy miért döntött úgy, hogy visszavonja a magyar felkelőknek szóló tisztelgését”. Hitchens szerint a következő történt:

 

Határainkon túl is megfigyelhető volt a jelenség: „a magyarországi események felerősítették az antiszemita sztereotípiákat a kárpátaljai magyar kisebbség körében”. (Wojnowski, 2012, 825. o.) A magyar ’56-os menekültek kutatója, James Niessen (2016, 124. o.) pedig arra mutat rá, hogy „A forradalom alatt számos egyéni erőszakos cselekmény történt zsidók ellen, elsősorban Kelet-Magyarországon, Budapesten pedig antiszemita falfirkák és jelszavak jelentek meg.” A menekülő magyarokról lévén szó, érdemes rájuk is kitérni vizsgálatunk keretében.

 

A kanadai történész, Peter I. Hidas ’56-os menekültekkel foglalkozó tanulmányában rámutat, hogy 200 ezren hagyták el hazánkat az események kapcsán, ebből 20% volt zsidó. Kanadába 39 ezren mentek, 7000 volt ebből zsidó. Szerinte a kiemelkedő zsidó menekültszám magyarázatának gyökere a zsidóság hitvesztése a kommunista rezsim kapcsán, az 1950-es évek eleji vélt vagy valós zsidókat érintő kellemetlenségek miatt: „Az állam és a párt négy vezető zsidó vezetője »pártatlanságát« akarta bizonyítani [a Rajk-perrel]. A pártba vetett zsidó hit megingott. Több megrémült zsidó döntött úgy, hogy elhagyja a pártot” (Hidas, 2007, 75. o.). A szabadságharc után az antiszemitizmustól való félelem vette át a fő szerepet (tehát nem a visszaálló vörös hatalom megtorlása, mint a harcosok esetében):


Völgyesi Zoltán (2001) Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson címmel egy egész könyvet szentelt az ottani eseményeknek (lásd erről: Standeisky, 2001, 251–254. o.).

Az Ausztriába menekültek kapcsán a szerző rávilágít, hogy „1957. január közepén több mint 1000 magyar menekült a bécsi feldolgozó központban zsidóellenes zavargást rendezett, mert az a hír járta, hogy a zsidók előnyben részesülnek az Egyesült Államokba való beutazásnál” (Hidas, 2007, 78. o.). Saját 1994-es kutatásai alapján idéz egy menekültet: „A Roeder táborban (Wals-Siezenheim) voltak kellemetlen incidensek; más magyar menekültek részéről antiszemita megjegyzések és fenyegetések hangzottak el. Voltak olyan incidensek, amikor neveket vettek le a bőröndökről, jelentették az amerikai képviselőknek, hogy kommunisták, és családokat húztak le a müncheni repülőtérre induló buszokról. Volt legalább egy eset, amikor az osztrák csendőrséget hívták, hogy álljon készenlétben a zsidó barakk védelmére.” (I. m., 78. o.) Az osztrák hatóságok meglátása is beszédes: „Max Pammer, az osztrák biztonsági rendőrség vezetője arról tájékoztatta J. S. Macdonald kanadai nagykövetet, hogy négy alkalommal kellett a rendőrséget különböző táborokba hívni, hogy megvédjék a zsidókat a többi menekülttől. [...] A szóvivők a kanadai kormányt a zsidók előnyben részesítésével vádolták. Macdonald kárörvendően idézte az összes antiszemita fröcsögést, hozzátéve, hogy szerinte a zsidó menekültek elleni harag mély és erős volt a menekülők körében. Figyelmeztetett a további súlyosabb zavargások veszélyére, ha ezt a kétféle menekülttípust hosszú időre összezárják.” (I. m., 79. o.)

A kanadaiak zsidókat érintő előnyben részesítése igaz lehetett, hiszen Hidas maga jegyzi meg később, hogy „minden második Montrealba érkező magyar zsidó volt” (i. m., 83. o.). Ennek oka lehetett, hogy a kanadai zsidó szervezetek kimondottan aktívak voltak, mint megtudjuk: „Nemcsak a már Ausztriában lévő menekülteken akartak segíteni, hanem azt is tervezték, hogy zsidókat csempésznek át a magyar határon. 1956 novemberében hivatásos csempészeknek 3000 dollárt fizettek minden 30 zsidóért, akik átjutottak a határon” (i. m., 82. o.). Ugyanez a kanadai zsidó lobbi, konkrétan a Kanadai Zsidó Kongresszus (CJC), ugyanakkor a magyarok kapcsán már nem volt ennyire segítőkész. Bár a magyarországi zsidók nem ellenezték, a CJC „nem támogatta a nem zsidó magyar közösséggel való együttműködést”, elzárva tőlük az anyagiakat 1956. december 5-én, ugyanis a CJC álláspontja szerint „míg a magyarok vezetője jószándékú, őszinte ember volt, addig egyesületük alelnöke a magyarországi háborús rendszer egykori aktív fasisztája volt” (uo.). Két informátorukra hivatkozva szerintük „a torontói magyar közösség fasiszta beállítottságú volt, a liberális elemek pedig elhanyagolhatóak és szervezetlenek voltak” (uo.).

A zsidók kiváltságos helyzete a későbbiekben is megfigyelhető, amint az látható az AJC archívumában talált egyik „SZIGORÚAN BIZALMAS” dokumentumból, melyben az AJC aktuális ügynöke, Jerry Goodman, Scheiber Sándor rabbival konzultált, akit Izrael-párti cionistaként jellemez a szerző. „Dr. Scheibernek a magyar zsidó közösség vallási tisztségviselőjeként betöltött pozíciója és a magyar kormánnyal való kapcsolatai miatt a találkozó nagy része bizalmasan lett kezelve” – olvashatjuk (AJC, 1963, 1. o.; PDF 6. o.). Találkozásuk célja annak megtárgyalása, miként lehetne leváltani egy konkurens zsidó vezetőt, illetve a Kádár-kormányt rávenni zsidók kivándorlásának engedélyezésére – cserébe befolyásuk segítségével kedvező színben tüntetnék fel Kádár rendszerét. „Dr. Scheiber azonban egyetértett azzal, hogy a Kádár-rezsim talán hajlandó lenne leváltani Sóst, ha valóban az USA és az amerikai zsidóság kedvében akar járni” – jegyzi meg Goodman (i. m., 3. o.). Kiderül még: „Scheiber úgy vélte, hogy az AJC fontos szerepet játszhat azáltal, hogy közbenjár az Egyesült Államokban tartózkodó magyar meghatalmazott miniszternél, Radványi Jánosnál a családegyesítés és Sós [Endre] eltávolítása ügyében. (Úgy hírlik, hogy Radványi zsidó származású.) Ezek a cselekedetek összhangban lennének a magyar kormánynak a Nyugathoz való közeledésre vonatkozó minden komoly vágyával, és azzal, hogy az Egyesült Államok elfogadja az »új kinézetű« Kádár-rezsimet” (i. m., 5. o.). Sokatmondó, hogy egy államhatalomnak a zsidók előtt kell letérdelnie, ha Amerika kegyeit keresi – így volt már a ’60-as évek elején is.

Dr. Scheiber Sándor (1913–1985)

Megtudjuk még, témánál maradva, hogy „Scheiber szerint az 1956-os felkelés tömeges antiszemita kirohanássá válhatott volna, ha a szovjet csapatok nem térnek vissza. A negyedik nap után a politikai foglyokat szabadon engedték, akik közül sokan a hagyományos antiszemita és fasizmuspárti elemeket képviselték. Néhány eredeti vezetőt, köztük Sós fiát is, felzaklatták ezek a fejlemények, és e dilemma miatt elmenekültek az országból.” (I. m., 4. o.)

Bár a fenti anyagot Goodman írta, a projektet még Eugene Hevesi rendezte keretek közé évekkel korábban, amint azt egy 1959-es anyagból megtudjuk – ebben az is világosan áll, hogy mi is volt a cél: „Rajtuk [zsidó vezetőkön] keresztül kapcsolatba lépni az illetékes kormánytisztviselőkkel, lehetőleg magával Kádárral, hogy megerősítsük őket a zsidókkal szembeni jelenlegi visszafogott politika előnyeit illetően, és ezáltal megerősítsük e politika folytonosságát mint ami Magyarország számára előnyös, és ami feltétele a rezsimnek a Nyugattal, különösen az Egyesült Államokkal való kapcsolatainak javítására irányuló erőfeszítéseiben” (AJC, 1959, 6. o.). Láthatóan a zsidók ismét mint Amerika tulajdonképpeni urai nyilvánulnak itt meg.

Amerikában is antiszemitizmus miatt voltak gondok a New Jersey-ben található Kilmer menekülttáborban is. Az 1960. szeptemberi Antiszemita befolyás az amerikai magyar közösségben című AJC-összefoglaló főleg a Szabad Magyarság nacionalista lapra fókuszál, melynek „ezernyi példányát” terjesztették el a magyarok között. Az AJC hatására aztán a hatóságok kitiltották a lapot onnan (AJC, 1960a, PDF 10. o.). Mint megjegyzik, annak szerkesztői a hungarista emigráció tagjai, köztük Marschalkó Lajossal („egy termékeny antiszemita szerző, akit 1950-ben deportáltak az Egyesült Államokból” – tudjuk meg), de Fiala Ferenc és Ráttkay-Radich Kálmán írásaival is büszkélkedhetett a látszólag színvonalas lap. Ugyanezen dokumentum része egy beszámoló, mely egy bizonyos dr. X. Y. álnevű besúgóval való egyeztetést taglal – Eugene Hevesi itt is az AJC képviselője. Az álneves áruló arra hívta fel a figyelmet, hogy összeköttetései révén látott egy levelet Marschalkó Lajostól, aki említett egy nagy hírű „antiszemita incidenst”, melynek eredeteként Fialát említette, óvatosságra intve az amerikaiakat – a rettenetes bűn nemzetiszocialista propaganda terjesztése volt, s ennek keretében állítólag valakik horogkeresztet festettek egy falra Kölnben (i. m., PDF 5. o.). Az üldözött hungaristák így zsidó hatásra sajátjaikhoz sem szólhattak cikkeiken keresztül, de még a világ túloldalán se hagyja őket békén az AJC: „Ezt a németországi központot ki kell iktatni, ha meg akarjuk szüntetni a világ jelenlegi leghatékonyabb náci és antiszemita szervezetét” – írják (PDF 2. o.).

 

Az AJC és Hevesi nem csak itt dolgozott együtt árulókkal és ügynökfélékkel: az 1956-os menekült magyarokkal kapcsolatos, hogy az egyik „BIZALMAS” jelzésű 1957. január 9-i memorandum tanúsága szerint egy bizonyos dr. Klár Zoltán, Az Ember című lap szerkesztője jelentkezett náluk. Az orvos-újságíró anno a mauthauseni „haláltáborban” gyógyította a zsidó rabokat, majd Az Ember oldalain előszeretettel leplezett le nacionalista magyar emigránsokat.

Amint Hevesi arról beszámol:


Később, 1957. január 22-én, az AJC akkori ügyvezető alelnöke John Slawson és Hevesi nevével sajtóanyagnak tűnő szövegben azt olvassuk, hogy „Erkölcsi irányításunk alatt egy liberális magyar nyelvű hetilap visszatért New York városba, hogy ellensúlyozza a kommunista és náci befolyást a menekültek között”. Érthetőbben: liberális, filoszemita lapot finanszírozva és irányítva igyekeztek befolyásolni a magyarokat, miközben a zsidókritikus lapot kitiltatták köreikből. (Egy szintén csatolt beszámolóból kiderül, hogy itt Klár lapjáról van szó.) A dokumentumnak része még egy levél Klártól, melyben több oldalon keresztül dühöng az emigráns nacionalista magyarok miatt, majd a magát „liberális” és „demokratikus” címkékkel ellátó karakter levele végén kéjesen állapítja meg a címzett Irving Engel AJC-elnöknek: „örömmel tudatom önnel, hogy a New York-i napi sajtóban 1957. január 28-án leközölt nyilatkozata után a »Szabad Magyarság« minden példányát elkobozták a Kilmer táborban a hadsereg illetékes hatóságai”. Külön beszámolót is találunk erről levele alatt, melyből kiderül, hogy lapja volt az egyik hivatkozási alap. Ez egy máig megfigyelhető jelenség is egyben: zsidó pénzből kézivezérléssel működő források vagy platformok szolgáltatnak tekintélyt és a hitelesség látszatát saját céljaiknak, egyfajta indirekt önreferencia által, amit már a közönség nem feltétlenül vesz észre (ha valaki pedig rámutat, hogy valami zsidó irányítás alatt áll, az egy „összeesküvés-elmélet” – mozzan meg a berögzült reflex). Klár ugyanakkor legalább következetes: valóban „zsidó érdeket” szolgál ebben a történetben is, nem magyart – ami csak még inkább gusztustalanná teszi patrióta pózolását, mintha a zsidókritikus irodalom valahogy az ’56-os szabadságharcosokat szennyezné be, amit ő szinte kikér magának levelében.

 

Az AJC a Hídfő magyar hetilap 1956. december 10-i (9. évfolyam, 249. szám) oldalairól is megörökített az utókornak jó pár értékes sort, álljon itt – témánknál maradva – például részlet Marschalkó Elárult szabadság című vezércikkéből:


Az AJC máshol is beszámolt magyarok zsidóellenességéről: „A horogkereszt-járvány idején a clevelandi magyar kiadványnak otthont adó épületet összefirkálták egy sarló-kalapáccsal és a zsidó szóval. Október 12-én Montrealban több magyar ellen vádat emeltek, mert antiszemita tüntetést rendeztek, és azt kiabálták: Jön Hitler... Le a zsidókkal! Több nagyvárosból kapunk jelentéseket ezen agitátorok tevékenységéről honfitársaik körében, beszámolókat többek között zsidóellenes kereskedőbojkottról.” (AJC, 1960b, PDF 18. o.) Egy Ágh László nevű személy deportálásáról is büszkén beszámolnak ugyanott... Érdekes, hogy amikor találtak egy kommunistát, azt jelezték a hatóságok felé, ugyanis, mint megjegyzi a szerző: „méltatlanul szembesítettek minket azzal a kérdéssel, hogy miért nem foglalkozunk a kommunisták beszivárgásával ebbe az országba. Javaslom, hogy nyilvánosan figyelmeztessük az amerikai hatóságokat dr. Benedek Lászlónak az Egyesült Államokba való beutazása ellen” (AJC, 1957, PDF 31. o.). Hangsúly a „nyilvános” szón – amire már nem kerül hangsúly, az Benedek állítólagos zsidókat (is) sanyargató viselkedése, ami miatt eleve az AJC célkeresztjébe került, melyről a belső beszámoló szintén beszél.

A „zsidó mártírok” narratíva viszontagságai

Bár a kommunizmus Amerikában is egy dominánsan zsidó jelenség volt (Duke, 2013, 24. fejezet), az ezt nem támogató AJC inkább a liberális-kapitalista vonalat képviselte, ami végül diadalmaskodott is. Mindehhez hozzátartozik, hogy az 1940-es, de főleg az ’50-es évekre zsidó körökben növekvő ellenszenv alakult ki a vörös rezsimek kapcsán, mint az anticionizmusból fakadó zsidóüldöztetések, és egyéb panaszok miatt. Például az akkoriban az AJC-vel szorosan együtt dolgozó Frankfurti Iskola főbb karakterei így tekintettek erre: „Nem is hiszem, hogy akarják [az oroszok a szabadságot], hanem inkább azt hiszem, hogy ők maguk is 3⁄4 fasiszták” (Adorno, 2006, 58. o.). A két vezéregyéniség egyik párbeszédében is egyetértés látható ebben: „Az oroszok már félúton vannak a fasizmus felé” – mondja Max Horkheimer, majd Theodor Adorno reagál: „Azt hiszik [a németek], hogy az oroszok a szocializmust képviselik. Az emberek még nem tudják, hogy az oroszok fasiszták, különösen az átlagemberek” (Adorno és Horkheimer, 2011, 64–65. o.). A sztálini tisztogatásoknak is közismerten sok zsidó esett áldozatul – bár nem teljesen egyértelmű, hogy zsidómentesítés zajlott-e, figyelembe véve, mennyien maradtak azok után is hatalomban (lásd: Johnson, 2018), de a visszanyesésükről lehet beszélni, ami már eleve elfogadhatatlan zsidó szemmel. „A zsidók nagy befolyást gyakoroltak mindezekben az intézményekben, és ennek következtében ők alkották a sztálini tisztogatások áldozatainak legnagyobb és legfontosabb csoportját” – összegzi Benjamin Ginsberg (1993, 53. o.).

Ennek ismeretében nem meglepő, ha akadtak változást akaró zsidók a felkelés támogatói között, akiknek szerepét egyesek előszeretettel kihangsúlyozzák. Jól illusztrálja az „1956 zsidó mártírjai” narratívát a Hevesi által írt 1958. június 20-i memorandum, melyben ezt igyekszik szűkszavúan igazolni, mondván „a prominens írók közül, akik szellemileg fellobbantották az 1956-os felkelést, sokan zsidók voltak” (AJC, 1958, 1. o.). Példaként említi a Nagy Imre-féle reformkommunista, kivégzett Gimes Miklóst és a hasonszőrű, elítélt Vásárhelyi Miklóst. Szintén példa Hevesi számára Háy „Julius” Gyula, aki anno még a Tanácsköztársaságban is részt vett, kommunista volt ő is a Nagy-féle csoportból, hat évre ítélték emiatt. Ha mindez nem inspirálna szemforgatást az olvasóban, Hevesi lejjebb is süllyed, és megjegyzi: „E zsidók közül a legkiemelkedőbbet, Lukács Györgyöt, nemzetközileg elismert filozófust és esztétát, még nem ítélték el.” Itt ismét a Tanácsköztársaságnál tartunk, melyben a véreskezű Lukács-Löwinger is szerepet játszott, és ő is a Nagy-féle klikket szerette volna hatalomban tudni. Standeisky Éva (2004, 170. o.) e téren hirtelen fontosnak tartja megemlíteni állítólagos felülreprezentáltságukat, de az általa összegyűjtött személyek – Angyal István, Szirmai Ottó, Nickelsburg László, Földes Gábor, Gáli József, Eörsi István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Aczél Tamás, Méray Tibor, Magos Gábor, Rajki Márton és Loránd Imre – egytől-egyig mind kommunisták voltak... Zelk még Rákosit is dicsőítette pár évvel korábban, míg egyesek a Tanácsköztársaságig vezethetők vissza, de jellemzően Nagy Imre mögött sorakoztak fel, egy másmilyen – számukból ítélve, a Kádárénál zsidóbb – kommunista rendszert akarván. (Talán csak a két 15 éves, Mansfeld Péter és Szeles Erika Kornélia nem vádolhatók ezzel). Egyesek maguk vágytak a hatalomra, mint Nickelsburg László, lásd Eörsi László véleményét, aki szerint „valóban lehetett benne karrierizmus, önállóságának és tettrekészségének hangoztatásával remélt később pozíciót szerezni. Erre utal az is, hogy a kijelentette: a Nagy Imre-kormány sem kell, majd mi alakítunk igazi kormányt!” Standeisky szerint „A zsidó származású írók, újságírók közül sokan a reformidőkben erjesztő szerepet játszottak, tevékenységük a forradalom alatt jóval visszafogottabb volt” (uo.). Nem kimondottan az antikommunista szabadságharcosok profiljára hajaz mindez tehát – maradjunk inkább a valódi hősök zsidóellenes hagyatékánál...

 

 

Zsidó és filoszemita – vagy csak gyáva – szakértők, elemzők előszeretettel „nem látnak” semmit, vagy ha mégis, az szerintük nem úgy van, és nem azért, amikor a zsidóság káros befolyásáról illene szólni. Előkerülnek a „nem minden XY olyan” félrebeszélésen alapuló ellenérvek, a lenézés, a megvetés, vagy egyszerűen csak a pökhendi grimaszolás és legyintés. Megtehetik, nyeregben vannak – eretnek elemzések csak a föld alatt találhatók, mint Rákosi vagy Kádár idejében is: a tabu tehát szintúgy adott a mai hatalom keretei között. A valóság ugyanakkor utat tör magának, és valós marad, ha kellemes az, ha nem. A zsidósággal való együttélés elengedhetetlen következménye a konfliktus. Oka van annak, hogy nem a svábok ellen keltek ki a magyarok ’56-ban, vagy korábban. A zsidó etnikai karaktervonások, és nem a magyarok holmi patologikus „idegenellenessége” a kulcs mindez megértéséhez, hiába szeretnék a behódoló – vagy elfogult zsidó – hivatalos szakértők inkább a magyarságot feltüntetni rossz színben mint irracionális, ostoba rasszistákat.

Az elérhető ismeretanyagot tanulmányozva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az 1956-os szabadságharc – alulról építkező jelenség lévén – meglehetősen szétszórt volt az események sodrában, annak talán egyetlen közösnek tekinthető eleme a fennálló hatalom elzavarásának célja volt (nyilván). Ezen túl kisebb-nagyobb klikkek, irányelvek és vágyak, szándékok kuszasága érhető tetten. Ennek volt része a zsidóellenesség is – hogy milyen mértékben, azt nehéz lenne behatárolni, de naptól és helyszíntől függően az magabiztosan jelen volt. Jelen volt ráadásul nem az okoskodók, politikai körökben már jelenlévők önpozicionálása között feltétlenül, hanem a konkrétan harcoló, bátor „pesti srácok” között, akik a hideg utcákon kockáztatták életüket, akár tankokkal szemben is – és akikről tulajdonképpen megemlékezünk október 23-án. Az antiszemitákról. Amint Irving megjegyzi elemzése kapcsán: „Mivel lényegében ezek a hétköznapi emberek voltak azok, akik vívták az 1956-os felkelés utcai harcait, és nem az értelmiségiek vagy a legyőzött politikusok, figyelmünket is rájuk kell irányítanunk.” (Irving, 2001, 49. o.)

Tegyünk így, és ne veszítsük szem elől azt sem, miért volt jelen köztük pont a zsidóellenesség – október 23. ennek is a napja! Tabu ide vagy oda.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
 

Hivatkozott irodalom:

• Adorno, Theodor W. Letters to his Parents: 1939-1951. Polity, 2006.
• Adorno, Theodor, and Max Horkheimer: Towards a New Manifesto. Verso Books, 2011
• AJC, 1957. Hungary File, Foreign Affairs Department Collection, FAD-1. Correspondence on admission of Hungarian refugees to the U.S., Jewish life in Hungary, anti-Semitism, and Hungarian escapees, 1957. (17) (1957)
• AJC, 1958. Hungary File, Foreign Affairs Department Collection, FAD. Documents regarding the current situation in Hungary, 1958. (3) (1958)
• AJC, 1959. Hungary File, Foreign Affairs Department Collection, FAD. A six-page report on the current situation in Hungary, 1959. (1) (1959)
• AJC, 1960a. Hungary File, Foreign Affairs Department Collection, FAD. Correspondence on Hungarian war criminals, anti-Semitism, and the Szabad Magyarsag publishing company, 1960. (6) (1960)
• AJC, 1960b. Anti-Semitism/AJC file, AJC Subject Files Collection. Reports and memoranda on anti-Semitism in America and AJC’s work to combat it, 1960-1962. (8) (1960)
• AJC, 1963. Hungary File, Foreign Affairs Department Collection, FAD. Correspondence on alleged Nazi-Communist ties among Hungarians, six-page report on Hungary, and information on AJC meeting with a Hungarian minister regarding emigration from Hungary, 1962-1963. (1962-1963)
• Cesarani, D. (2005). Self-financing Genocide: The Gold Train, the Becher Case and the Wealth of Hungarian Jews. By Gábor Kádár and Zoltan Vági. Budapest: Central European University Press, 2004. xxvi, 413 pp. Appendix. Bibliography. Index. Plates. Tables. $54.95, hard bound. Slavic Review, 64(3), 645-646.
• Duke, David. The Secret Behind Communism. Free Speech Press, 2013.
• Éva, Standeisky. "Változatok 56-ra." 1956os Intézet Évkönyv, 9 (2001): 251–254.
• Éva, Standeisky. "Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban." Rainer M. János és Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv (2004): 147-185.
• Ginsberg, Benjamin. The Fatal Embrace: Jews and the State. University of Chicago Press, 1993.
• Gömöri György. Az 1956-os forradalom emlékezete az angol sajtóban és irodalomban. Évkönyv 10. (2002.) 205-214.
• Gyáni, Gábor. "Forradalom, felkelés, polgárháború 1956 fogalmi dilemmáiról." Budapesti Könyvszemle-BUKSZ 19.01 (2007): 41-49.
• Hidas, Peter I. "Canada and the Hungarian Jewish Refugees, 1956–57." East European Jewish Affairs 37.1 (2007): 75-89.
• Hitchens, Christopher. "Hungary, Suez, and Hannah Arendt." World Policy Journal 23.4 (2006): 87-90.
• Irving, David. Felkelés! Egy nemzet küzdelme: Magyarország 1956. Gede Testvérek, 2003.
• Irving, David. On Contemporary History and Historiography. Remarks Delivered at the 1983 International Revisionist Conference. Journal of Historical Review. Vol. 5 (1984) No. 2–4.
• Irving, David. Uprising! One Nation's Nightmare: Hungary 1956. Focal Point Publications. Parforce UK Ltd. 2001.
• Johnson, Matthew Raphael. Self-Indulgent Historical Mythology: The Fantasy of Stalin's “Antisemitic Russian Nationalism”. The Orthodox Nationalist, 2018.

• Kádár Gábor & Vági Zoltán. Self-financing Genocide: The Gold Train, the Becher Case and the Wealth of Hungarian Jews. Budapest: Central European University Press, 2004.